Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

A NÉPÚJSÁG 1982. augusztus 7. Dombori képeslap I. Tudósítás az árnyékból AFFÉR Dambori. Vasárnap. Telt ház. Kánikula. Szerény becslésem szerint vagy tízezer ember fészkel ödik egymás takaróján. Lépni termé­szetesen nem lelhet, legfeljebb verébütemre, ám akikor is csak egymásra. Báljos kismama kormányozza apróságát Márkus Lász'lóné új­sággá vilon'jához. A csöppnyi lányka minden színes lapot sze­retne, édesanyja csak egy na­pilapot, hogy nyaralás közben is frissiben értesüljön a kül- és bélívilág eseményeiről. Leg­alábbis ezt gondolom, úgy rá­nézésre. — Kérek egy Zala megyei Néplapot, vagy Hírlapot — mondja a kismalma. A pavilonos hölgy arcán 'meglepetés : — Milyent tetszik? — kérdezi. — Már mondtam, a helyi me­gyei laipot kérem - türelmetlen­kedik az anyuka. — A Tollma megyei Népújság­ra tetszik gondolni? — igazítja ki Márkus Lászlóné, a vásárló meglehetősen szerény országis­meretiét. A kismamának - mint látom -, arra< tetszett gondolni, mert lapunk egyik hétközi számával távozott. £n pedig, míg kivárom soro­mat, addig is morfondírozhatok. Azt már régen megtanultam, hogy Magyarország határait nem mossák óceánok. Arról azonban még halvány fogal­mam sem vojt, hogy közigazga­tásilag ilyen sietve egyesültünk volna Zala megyével. És ékkor nyilall belém a frász! Jesszusom, ha ez tényleg így van, akor sza­badságom végeztével egyálta. Ián hova kell nekem menni dol­gozni? Zalaegerszegre avagy a Beloiannisz utca 1/3-lba? Lazítunk, szabadságunkat töltjük. így nem csoda, hogy még a teljes bizonyosságban is kételkedni kezdünk. Hogy miért? Mert egy vagy két hétig nélkü­lünk folytatódik a munka, rész­vételünk híján ugratják, bosz- szan'tják egymást a munkatár­sak, kihagynak bennünket a di­cséretből vagy a szidásból az olvasók. Nyaradként nemcsak - most mellőzött — nadrágunkon, ha­nem idegállapotunkon, hangu­latunkon, sőt mi több, még be­szédstílusunkon is igazítunk. Né­melyek erkölcsiükön is. Jókorát. Itt a strandon rádiók tömege az egyenletesre nyírt gyepen. Ser- cegnek, szalonképesen züm­mögnek vagy roökosan böm­bölnek. Legyünk tekintettel pok­róctársunk nyugalmára...! Nemúgy az a hölgy, akinek a kezére léptek. Bocsánatkérés helyett a tettes, szakértő pillan­tást vet áldozatának alsótesté­re, rezignált fütty és egy elnyúj­tott tyűha kíséretében. A bé- lyegnagyságú nadrágocska a férfi szemében a corpus delicti. Az áldozat megbékél. Mit meg­békél, egyenesen örül! Bár tit­kolni igyekszik elégedettségét, hogy még negyvenesen is ■ ész­revették... NAPI SZEMLEÚT 'Három hét alatt meg sem tudtam számolni hányszor lát­tam, hol itt, hol meg ott fel­bukkanni Kun Józsefet, a Fadd- Dombori hétvégibb zas telep gondnokságának vezetőijét, mi­közben kilenc emberének a munkáját irányította és segítet­te. Kun József mindenre igyek­szik ijsszpontoSífani, mindarra, ami éppen, akkor, mindenhol végzendő féladat. Irodájában csak annyit időzik naponta, ameddig a papírmunkával nem végez. Egyik reggel találkozunk. Az égre néz, majd megkérdezi: — Maga szerint milyen mun­kát-végzett a helikopter? A szúnyogirtás másnapján voltunk. Így hát, még csakhüm­mögnii tudtam, hogy majd meg­látjuk. Ha kevesebb Ohemotox meg Szuka fogy a boltból, ak­kor győzött a helikopter. Később tapasztaltuk, mintha az előző évinél kevesébb nyara'láslbosz- szantó-lándzsás idegesítette vol. na a pihenőket. (Nem tudóim, most a több napos, mindeddig páratlanul nagy esőzés után mi a helyzet?) A szúnyog kéjjel bosszantja a nyaralókat. Az egyik nap azért tértem be Kun Józsefihez, hogy megtudakoljam, a gondnokot mi bosszantja és dühíti.- A szemetelés — mondja Kun József. — Mi mindig arra törekszünk, hogy viszonylagos rend legyen. Tulajdonképpen az is van. Habár egy nyaralótele­pen teljes rend nem lelhet. Az emberek gondoskodnak erről, veszettül sokat szemetelnek. Ha hiszi, ha nem, egy erbbert csak azért foglalkoztatunk, hogy az eldobott hulladékot, meg a te­jeszacskót összeszedje.- A nyaralótulaljdonosokkal nincs baj?- Velük is van. Náluk azt szeretnénk végre elérni, hogy a fákról levágott ágakat ne két­vagy négyméteres darabokban tegyék le a kukák mellé, hanem feldarabolva. íMás. Július első tíz napján az ABC-ben hárman dolgoztak. Mindenki tanúsítja, hogy irtóza­tosan sokat. A kintlakók ennek ellenére megtanulták, hogy rögvest a nyitás után kell vá- sárolniok. Ezalatt a tíz nap alatt sokat kellett várni. Külön a kosárra is. Az áruféleségek között is volt hiány, különösen a zöldségből, gyümölcsből. Az­tán az egyik napról, a másikra minden megváltozott! Többen kezdtek dolgozni az üzletben és szélesebb lett a kínálat. Jól tu­dom, hogy Dombod kereskedel­mi ellátása elsősorban az idő­járás függvénye. A szezon kez­detén kell „belőni” az üzletet. Ez évben a lövés így sikeredett. Talán nem állítok valótlant, ha azt mondom; a kereskedelmi szervek időközben igazítottak egyet az „irányzókon". Az utóbbi sejtésemet Kun Jó­zsef megerősíti. VATTACUKOR ÉS HÍNÁR Népes külföldi csoport — hát bizony sokan vannak: németek, belgák, lengyelek, hollandok, franciák — egy hadihajó méretű gumicsónakkal tart a strand egyik lépcsője felé. Ketten vi­szik a behemót alkotmányt és törtetnek. Mint egy kugliállá­son a bábok, úgy dőlnék-buk­nak jóbbra-Ibclra a felnőttek, s gyerekek. Mit nekik az illem, ők vendégek. És próbáljon va­laki szólni nekik! Megtörténik. A szentségelés nemzetközi. Mindkét részről elhangzanak a diplomatikusnak közel sem ne­vezhető ká rolm kodásvá'ltások, aztán ki-ki megy a maga út­ján. A külföldiek - az érintettek szerint - remélhetőleg : elsül­lyedni. A víibe taszítottak az ABC-meletti napozótérre egy Vattacukorért. A weekencthez, a pihenéshez járulékos dolgok is hozzátar­toznak. És mindegyik fordított arányban van a pénztárcával. Ilyen most Dombodban a vat­tacukros, a bazáros és a fővá­rosból ideszékelt cukorkakeres­kedő. Leginkább ők és a gyere­kek tudják, hogy milyen enge­dékeny a nyaralásban fegyel­mét és szigorúságát vesztett szülő. Itt jóbban ízlik a gyerek­nek (az ötforintért nem olcsó) holland rágógumi, a bazárosná! kapható mihdenféleség és a méhecskék diszkíséretében a pokróchoz vagy a vízihez vihető vattaeuko r-gomböl ya g. iHogy milyen a víz? Se nem piszkos, se nem tiszta. Ami­lyennek megszöktek. Úszás közben persze mindenki magá­hoz veszi embetársai által neki juttatott ammóniadózisát. De ki bánja ezt, ha: közelebb a négy. ven, mint a harminc fokihoz úsz­hat egyet. Ha hagyják. Vasár­nap nem. IDomborifoan nincsenek olyan tarthatatlan köztisztasági álla­potok, mint azt nemrégiben o HÉT sugározta a Balatonról. Re­mélhetőleg nem is lesznek. Itt a köz-vízvédelem önkéntes őrei a gyerekek. A felnőtti felbíztatás eredmé­nyeként a lépcsőkön apró, s na­gyobb hínárkupacokat fonnyaszt a nap. Szorgos gyenmekkezek mentesítik így a strand vizét. Ha tanácsolhatok valamit azoknak a többieknek, akik ezután ve­szik az útirányt Domiborilba, ké­rem kövessék a gyerekekét. Ily módon : „Egy hínárkupacot a víz tisztaságáért!” '(Folytatjuk) SZOCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: GOTTVALD KAROLY A válást követő költözködés oly gyorsan zajlott, hogy Géza nem is gondolt arra, ml lesz majd később. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevőije va­laminek, ami vidáman, s borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s részegen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utolsó éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat, s a férfi sem érezte, hogy szomarkadnia kéne. Mintha nagy, beugratás játék lett volna, melyet ketten eszeltek ki. Almondíjunlk egy furcsát, s fölébredve el kell játszom i. Kilyukasztották a .párnát, telefújták tollpihével a szobát, eser­nyőt bontottak, s vidáim-lkönnyes szemmel estek egymásnak, mí­melve a veszekedést, hogy a házasság ólyan, mint a gyomor­égés, jóbb megsza'badulni tőle. Felnyitották a szekrényajtókat, kiszórták belőle a ruhát, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesz­tőiről, hogy az csupán az őrültek menedéke, kik a józan meg­fontolás barátcsuháját Viselve próbálják leplezni magúikat, hogy nem egyéb, mint intézményesített formula a mind több házias­ságtörésre, ami házasság nélkül bizony 'telhetetlen volna. Az automata mosógépbe béléhaijigállák az összes hivatalos irato­kat, hogy lemossák róluk a- rendelkezések szövegét, O' pecséte­ket, az iktafószálmokat, az előadók neveit. Fölkapcsoiták az összes lámpát, gyertyát gyújtottak, hogy örök fényességben ragyogjon a megváltást hozó nap. A válást iga­zóló iratot táblára szegezve kivonultuk az utcára, hirdetve az egyenjogúságot, a sza'badságot és egyéb zagyvaságot, mely ép­pen eszükbe jutott. Apró tárgyakkal megajándékozták az utván sietőket, hogy ők az egymilliomodik járókelők, akik e szent helyre léptek, hol egy­kor karonfogva jártak ók is, s fújj, ebből elég ma nékik. Szinte észrevétlenül ürült 'ki a szolba. Csupán egy ágy ma­radt benne, meg néhány ócskább bútor, a parketton tollpihe­toka rá. Géza hallotta, amint a nevetés beszáll a liftbe, s lefelé húz. Nem tudtai, m'iféivő legyen. Megúsztam, biztatta magát. Megúsztam, üvöltötte. Sínva fa­kadt. A rohadt életbe! Az ablakihoz rohant, de már csa'k-a távolodó kocsikat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, csak a holnapra, mely tisztára mossa1, s elkezdhet mindent újra, elölről. Csak a költözködést követő napon értette meg, hogy vég­leg egyedül maradt. Az asszony nemosok a bútorokat, a mosó­gépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is megával vitte, rmint­Pető Sándor: Tükrön innen, s tűi ha a lezáródó bőröndökbe gyömöszölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta saj­nálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet érzett. Tíz év pán­célkazettába rejtett perceit ralboltá'k el tőle, annyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyediül lehetséges élet — az asszony, a szóbák, a bútorok fé­nyessége, a fürdőszoba sötétkék csempe-csillogása, a létbizony­talanság legkisebb árnyalata nélkül. Az asszony barátaif kik mindig vidámak vóltak, mintha sosem éreztek volna félelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csoda­bogarat bámulták körül, az asszony elnéző tekintete hesseqette szét őiket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, kö­zéjük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiztos lenni, mint azok. Új bútor és kocsi kéllett, szalbad esték és szabad reggelek, és hosszú, egymásba folyó hétvégék, ruhák és csillogás. Csillogni akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, 'leszakítható. S hogy mindezt miért, csak annyit tudott, hogy 'kell, mert kü­lönb akart lenni mindegyiküknél. Talán a félelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lelhet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló léhet, s úgy istenigOzálból még az sem. 'Régi büszkesége úgy szállít el belőle, mint a köd, melynek he­lyén az erőtlenség maradt Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiá­ba hajszolta át magát tíz évig az életen, semmi nincs, amihez ragaszkodnia k'éne, amiről azt mondhatná, az enyém. IKáibulltságot érzett, szájíze keserű volt. Kimosta magából az éjszaka. Álmaiból kiszöktek a színek, szürke kÖdgoimolyag lebegett a képek között. Kerítésnekdőlt, magasrai nőtt, sovány kamaszt látott, öklei zsebbe gyűrve, ujljai tenyerébe mélyedték, körmei belekaptok a husiba. Ajkán alig látható rámgás futott á!t. Cipője orra levágva, kikandiikáltak lábujjai. Nadrágja festéktes ujjnyomotokkal tele. A szemközti barakkokat nézte. Hátradőlve próbálták megúsz. ni a zuhanást, a szél dörömlbölésiét a szürke panelfala'kon, mely a völgy felé taszította őket. Kétségbeesett újságpatpír-függönyök lóbogta'k a szélben, a megadás betűpecsétes, fehér zászlói. Az egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állít, papírgépekkél haiji- gáilta az olajgyári kémények felől úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyháiban állt, a festőállványra feszített vászon előtt. Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszínű, mint a lávalpternye, ajka összeszorítva, pofacsontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a rég elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl, az éhség részegségében, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszenképze'tek vOnnak, egy távóli, elérhetetlen életről. Akár a tükör verte vissza arcát, s benne azokat a homályló bunikerszemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kirajzolódó arcok sem tudták magányát feloldani. Romantikus szerelmék után Iáholt, mélyekben mindig ott volt a tisztaság naiv reménysége, az ábrándok rajzolta jóvo, a tükrön túli világ, a maga kikezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dábott vásznat kereste. Még csak tíz éve festem, mosolygott él magáiban. Tudok reggélig inni, száznegy­vennél száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Mintha a vászonnak beszélt volna, a spádt arcnak, a lávapernye szemnek, az összeszofított ajaknak. S mindennek semmi, de semmi értellme. ValOkiit kellene keresnem, odacsörögni telefonon, találkozót beszélni meg. Az asszony, mint légyfogó, vitte mOgával barátait. Tudta, eqy sincs közöttük, akivel :le lehetne ülni, nem is beszélni, csak hall­gatni, koccintom és inni. El alkart újra aludni, de nem jött álom ai szemére. Elég keserűség van bennem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp élhagyott. A tenyerét nézte, az életvonaíl csukló felé futó rajzát, mely a kéken földagadó erek felé tartott, mintha egy gyors, s határazott metszéssel föl akarná szakítani azokat. Napfürdő - szélcsendben Hétköznapi forgalom a „korzón”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents