Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
io Képújság 1982. augusztus 28. IRODALOM z üdülőben találkoztam egy szerencsétlen f látással. Triton Petved- zsiev Barbuklijszkinek hívták. Középtermetű, ötvenéves férfi volt, arca gondokba merülő, majdhogynem szomorú, haja ritkuló. A szerencsétlen Triton feleségével nyaralt, egy Girgina nevezetű, szüntelenül valamilyen gyapjúzoknit kötögető teremtéssel. Köztudomású volt, hogy ez a Girgina nem gyenge virágszál, hiszen nem engedte, hogy férje kártyázzon a többiekkel, hogy újságot olvasson a teraszon, hogy huzamosabb időre leüljön a biliárdasztal mellé, hogy étkezés alatt sört igyon, hogy ebéd után aludjon, hogy vizes hajjql mutatkozzon az erkélyen, hogy politikáról beszélgessen a gondnokkal, hogy kenyérmorzsát tegyen az ablakpárkányra a gerléknek, hogy tréningruhában menjen az olvasóterembe, hogy félóránál tovább nézze a televíziót, hogy szóba álljon harmincöt év alatti nőkkel, hogy horgászni járjon a közeli gáthoz, hogy kószáljon a piacon, hogy szeszes vagy szénsavas italt fogyasszon, hogy meghívjon valakit, vagy őt vendégeljék meg, hogy fü- työrésszen, hogy rátegye a törülközőt a radiátorra, hogy kezet fogjon közvetlenül étkezés előtt, hogy felöltözve lefeküdjön a takaróra, hogy este olvasson az éjjelilámpánál. A szerencsétlen Trifon Fet- vedzsiev Barbuklijszki bezárva üldögélt a kétszáztizenhármas szobában, amit a többiek „ketrecének hívtak. Girgina, a felesége pedig egy kerekes fotelben kinyújtózva őrködött a Jordan Popov: A bérbe vett ember fogda ajtaja előtt, és olyan elkeseredetten kötött, mintha egy egész hadosztály részére készítene gyapjúzoknit. A felügyelettől elgyöngülve és meg- nyomorodva, a szerencsétlen Fetvedzsiev nem tudta eldönteni, mit csináljon egész nap. Titokban kivette Boccaccio De- kameronját, de az ideges Girgina akkora botrányt rendezett, hogy a könyvtárosnőnek nemcsak a könyv kartonját, hanem évi fizetett szabadságát is ki kellett vennie, az itáliai reneszánsz mester pedig meg lett bélyegezve, mint mániákus élvhajhász. Egy gyerek a szerencsétlen embernek ajándékozta egész gyurmakészletét. Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki a gyurmából kecskegidát, kutyakölyköt, borjút, zsiráfcsemetét és kis- elefántot kezdett gyá|tani. A zsémbes hitves, amikor meglátta férje új szórakozását, kihajította a figurákat és a föl nem használt gyurmát az ablakon. Egy nap mi, az üdülő- bep nyaraló valamennyi férfi, összegyűltünk az ebédlő legtávolibb sarkában, és esküt tettünk, hogy megkönnyítjük a szerencsétlen ember életét. A legfelső emelet erkélyéről Radulov égő cigarettát engedett le spárgán. A szerencsétlen ember mohón szívta a füstöt, aztán a cigaretta eltűnt, de csak azért, hogy egy perc múlva ismét leereszkedjék. Egy Krumcso nevű középiskolás sárgaréz csövön mentolos cukorkát lövöldözött az erkélyre, hogy ne érződjék a cigaretta- füst Fetvedzsiev leheletén. Ve- kilovék, a szerencsétlen ember bal kéz felőli szomszédai, kivitték hordozható televíziójukat az erkélyre, hogy lehetővé tegyék Fetvedzsievnek a tévé engedélyen túli nézését. A turnus legszemrevalóbb asz- szonya, a vörös hajú Aida fölmászott a Barbuklijszki erkélyével szemközti topolyafára, és az ágak közül szerelmes verseket suttogott. Kétségtelen, hogy enyhítettünk szenvedésein, de a baj gyökeréig, szerencsétlenségének okáig, nem jutottunk el. A turnus pedig már a végéhez közeledett. Ezért mi, férfiak, ismét összegyűltünk, ezúttal azonban — a nagyobb titoktartás végett — a mosókonyhában. Határozottabban kellett cselekednünk. A piacról kenderkötelet szereztünk, és hágcsót készítettünk, miközben a feleség ételébe egy-egy adag altatót szórtunk. Amikor este elaludt az asz- szony, leengedtük a kötélhágcsót a felső szobából. A szer rencsétlen flótás remegő kézzel leereszkedett hozzánk, ahol hattól tizennégy órán keresztül nyugalom várta. Az ünnepi lakomán vodkát, örmény konyakot, kolbászt, kaviárt, indiai kasut, pezsgőt, pipát és hollandi dohányt, egy pakli kártyát, cseh rulettet, és két, ünneplőbe öltözött leányt vonultattunk fel tiszteletére. A szerencsétlen Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki evett, ivott, énekelt és sírdogált. Minden oldalról baráti kezek törölték le könnyeit. — Valamennyien tudnak szerencsétlenségemről — kezdett el motyogni Barbuklijszki —, de nem tudják, hogyan ért engem utol... Mivel amúgy is ennek megismerése volt összejövetelünk célja, hegyezni kezdtük a fülünket. — Huszonkét évvel ezelőtt egy ugyanilyen üdülőben voltam. .. Leszakadt a gombom. Tűt kértem. Ekkor jelent meg Girgina az életemben. Azt mondta, van mindene, amire szükségem van, a tűtől egészen a cérnáig. Ezután érdeklődni kezdett, mit fogok varrni. Válaszoltam, hogy gombot. Fölvarrta. Saját jószántából benyúlt a zsebeimbe, és amikor látta, hogy ki vannak szakadva, ezeket is rendbe hozta. .. Ezután javasolta, hogy egy kicsit vasalóval végigmegy a nadrágomon. A nadrág valóban fénylett, szárain az éleket alig lehetett észrevenni. Amikor végzett a vasalással, megjegyezte, hogy egy ilyen szépen kivasalt nadrágban sokkal jobban nézek ki, és elvi- hetném moziba. Később megígérte, hogy köt nekem egy mellényt, és betuszkolt a szobájába, hogy mértéket vegyen rólam. . . Szereztem fonalat, s a mellény egy hét múlva elkészült. Mintha rám öntötték volna. De maradt még fonál... Tudod mit, mondta ekkor, a maradék éppen elég lesz egy pár cipőre a kisbabának... Milyen kisbabának? — kérdeztem. Hogyhogy milyennek? Hát a miénknek — kacagott fel dévajul... Azután... Egyszer csak elhallgatott, és tébolyult tekintettel az erkélyre meredt. Az asszony ebben a pillanatban lépett át a korláton, és a kötélhágcsó máris remegett erős kezében... — Azután mi történt? — ugrott le, és összefonta mellén a kezét. Két másodperc alatt szétszéledtünk, nem törődve a gazdag zsákmánnyal és az értékes tússzal. Később összeszedtük a holminkat, mint a tolvajok. Idő előtt otthagytuk az üdülőt, és a pályaudvaron virradt ránk a hajnal. Trifon, te szegény fiú, Fetvedzsiev, vénülő barátom, Barbuklijszki elvtársi Az életben minden meggondolatlan lépés végzetes következményekkel járhat. ' Férfiak, az üdülőkben létrejött véletlen kapcsolatok gyógyíthatatlan traumát okoznak a családban! 2 ’ Idézet a részvétesten mondott legtartalmasabb köszöntőből. 2 Figyelmeztető jelszó üdülőkben. (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán) Fenér Tamás fotója LAKATOS ISTVÁN: FELEJTENI Még visszataszítasz egyszer a magányba, óh, lesz-e altkor velem valaki? Szád ívét félek elfelejteni, leomlanék, az lenne annak ára. S ha nem leszel már, óh te százszor drága, mily poklokba fog sorsom ejteni? Szép szemed félék elfelejteni, mert ellepne éveim árvasága. Ha feledném, jéghegyek némasága, nagy, mozdulatlan tavak hallgatása, lenne életem holtak szemei... Nem volna több nyomod porszemnyi, bárha lennél már csak virágok tarkasága: szerelmed félek elfelejteni. Az év legszebb verséért járó Graves-díjjal idén Lakatos Istvánt tüntették ki. Versét ebből az alkalomból közöljük. „Dajkál" - az értelmező szótár szerint „gondoz, babusgat, ringat”. Második jelentése szerint „gondolatot, érzést tart ébren, s ápol a lelkében". Engem egy sajátos táj gondozott, babusgatott, ringatott, mint apró gyermeket. Ezért énnekem kedves tisztem, holtig tartó kötelességem a táj fakasztotta gondolatokat, érzéseket ébren tartani, s ápolni a lelkekben. A magaméban, s a másokéban — egyként. E táj: a róna, s a hegyek találkozásánál nyújtózik, s vadalmás, mocsári tölgyes ősrét éppúgy akad rajta, mint kalásztermő fekete föld, vagy fehér izzású, kamillavirág övezte szikes. Igen-igen alkalmas tehát a „dajkálásra”. Különös táj. Télen zord s kegyetlen. A váradi hegyek hószagával ijesztgető. Mégis ráillik a szívből csurranó „édes” jelző. Kivált a nyári ragyogásban... „Geszt mellett édes táj ma is...” — vallotta róla Sinka István, a táj szülötte. Korán kezdett ringatni engem a Geszt melletti, édes táj: már egyesztendős koromban... Csabán születtem, a Viharsarok fővárosában, a „békétlen Békés" folyton fortyogó, nagyfaluszerű városában. Ám édesapám, az ács, Biharban kapott munkát, s mi — a csabai szlovák család — felkerekedtünk, hogy ott lelhessünk új hazát, ahol kenyeret kínálnak nekünk. A kenyér Zsadány község mellett, Orosipusz- tán kínálkozott. Állami uradalom működött itt 1923-ban, te- méntelen hízót tenyésztettek külhoni piacokra, s bizony az én dajkáló tájam nem a legkellemesebben fogadott az első pihenéskor: éjszaka özön bolha furakodott az ingem alá, s csíptek veszettül... Úgy sivalkodtam, hogy édesapám első indulatában a csillagos ég alá akart száműzni, mert az ispán úrék közvetlen szomszédságában háltak, s félő volt, hogy megtorolják a csendháborítást. , Édesanyám bátran védelmezett, s valahogy megvirradt mégis. Apám erősen szeretett minket, de azt se akarta volna, ha a kenyere odavész. Ezért másnap öt kilométernyire, a forróságban pilledező faluban, Biharzsadányban keresett nekünk szállást. Szőke-Nagy Ferenc bácsinál, egy fura vénembernél. Aki valami kis tengeriföldből éldegélt, s akinek jó kis „mellékese" volt néha a cégtáblafestésből. (El is itta olyankor a keresetet, hét határra szóló házi dínomdánomot kanyaritva, sikoltozó Cafkákkal fűszerezettet.) Az elemi iskolát Csabán, az Előre-pálya szomszédságában, születésem helyén kezdtem ugyan el, második-harmadik elemibe azonban megint a Szőke-Nagy Ferenc bátyám házikójából járogattam. Az „Újülésről” Kiss Anti, Elek Berti, Elek Gyurka volt a játszótársam; a szomszédok burján kertjeiben ízlett a spanyolmeggy, a Csabagyöngye, az otelló — meg a pandú- rosdi. Később az „Üjtelep”-re hurcolkodtunk át (egek, hogy mennyit hurcolkodtam I), s Fekete Karcsi, Balogh Feri volt a szívbéli pajtásom — a titkokkal terhes temető közelében. De fáztunk telente! Idegenek voltunk, földönfutók, jöttmen- tek... Ráadásul nem is magyarok; csabai tótok voltaképp. S tényvaló, hogy Biharzsadány, ez a pártiumi területekkel határos, sárréti kálvinista fészek — „idegent" soha be nem fogadott annak előtte... Mi tagadás, meg is mosolyogták első szóra a mi, kenyeret szalonnát becézgető, „kenyérkót, szalonkát” emlegető, sürgő-forgó édesanyánkat. Apám szava se hangzott ismerősen a vastag nyakú, büszke falunak: magvas magyar irodalmi műveken pallérozott nyelvezettel szólott az emberekhez. Olvasott, művelt munkásember volt. Petőfi, Ady rajongója. 1919-ben a „Magyar jakobinus dalá"-t szavalta el az egyik munkástanácsi gyűlésen; jól tudta tehát, hogy „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad”. Ám jól tudott „irodalmian” fogalmazni is. S kiejtése sem volt tótos — inkább egy választékos szavú, városi entellektüelé- hez hasonlatos. Mi, az öcsémmel — őutána mentünk ebben is. Meg is jegyezte Balogh Feri padtársam, mindjárt iskolába- jártom második napján:- Endre! Te olyan urason beszélsz... Mir beszilsz te olyan urason?! Hogyhogy: urason? - háborogtam. S dacosan rántottam a vállamon is egyet: csak nem fogok „parasztosan” beszélni?! Később, amikor már a fancsikai uraság tulajdonában lévő, vénséges malomépületben laktunk - Nagy utca 589. -, s meghallottam a nyárestében az aratólányok énekét, kezdettem megrendülni konok elhatározásomban... ötösével lépkedtek az aratólányok, sarlóval a kezükben, mögöttük a legények, kaszával a vállukon, s fújták a porban hempergő főutcán — messzire csendülő hangon, felejthetetlen erővel, visszahozha- tatlan-szépen : Sokat arattam a nyáron. De keveset háltam ágyon... Hun erdőbe’, hun mezőbe’, Hun a tállá közepibe... Gyönyörű Ívben nyújtózott az énekszó a falu felett; benne sajgott a nótázók megtörettetése, ám a nekiszánás és a szí- jas kitartás is bátran kizengett a dallamból. A fiatalság hegydöntő ereje. S a magyar szavaké. Melyeknek hímes szépségű varázsa, megkophatatlan kifejezőereje van. Kivált, ha bánat csorrant- ja elő őket a szív közepéből. S mennyi bánat bújt a Halász Adél gilicehangjába, amikor a marokszedés fáradtságát iparkodott elhessenteni a magányos mocsári tölgy hűvösében: Minden kis madárnak szabad ágra szállni. Csak nékem nem szabad vélled elrepülni... Ha madár lehetnék, szárnyakra kelhetnék, Elfelejthetetlen, vélled elrepülnék... Ó... akadnak-e még híres „Kis-Zsadányban” olyan hamvasbarna, törökös arcú szépségek, mint amilyen Halász Adél volt?... Az ő esküvőjén méltán kurjongattak a legények; okkal bizonygatták: Itt az öröm, itt a haszon, Megesküdött a menyasszony. Piros alma gömbölyű, A menyasszony gyönyörű! S van-e még az orosi határban olyan nagy kacagású, „mejjes-faros”, legényfaló özvegyasszony, amilyen Juhász Verőn volt, aki nevetve csavarta ki a vásári zenebonában egymásnak duródó legények kezéből a bicskát, s egy Cája János erejével koccintotta össze a kakaskodók kobakját?... Hová lettek a határszép, férfierős leányok; s a katonaviselt, nyalka legények, akik tele torokból fújták a büszke hajdúnótát: Szip a hajdú, ha felül a lovára... Finyes kardját köti az ódalára... Onnan nézi, merre van a hazája, Szeretője nyóc esztendeje várja... Vidám lakodalmakon, setét temetésen, duhaj pajtai mulatságon bámészkodva döbbentem arra, hogy ez a bihari „paraszti” nyelv — tulajdonképp a nagy földi, a „kézbe kivont kardú nagyfalusi Arany, szalontai hajdú" nyelve; akinek az ajkán ismételhetetlen-szépen zengtek a magyar szavak; hol balladás-marokszorítottan, hol a pille-libbenés gráciájával... Ki tud oly érzékletesen láttatni robajló lovaglást, mint Ő?l Várad kövecses utcáin „lovuk acél körme csattog...” S ki képes ennek ellenkezőjét, a zajtalan lovaglást tapint- hatóbban elénk vetíteni?! „Nem dobban az úton lovaik lába sem, Körme sík homokba csuklóig lehalad, Nyom előttük sincsen, utánok sem marad; Ha maradna is, ezt mindjárt egyenlőre Söpri az éjszaki szélnek fölözője.” Csak ő írhatta le, hogy Rozgonyiné tengerzöld ruháját „leb- ke szellő lebegteti", s azt is, hogy „...úgy boronga szemein az álom, Mintha árnyék napfényt kerget a határon." Engem Veres Péter ajnározott az írott szó göringyes dűlőútjain, ám Szabó Pál is számon tartott, mint zsadányit... Tudta pedig, hogy „jöttment” szlovák család vagyunk, nem születtem zsadányinak, de többször fejtegette nékem: olyan a keveredés Hajdúban, Biharban, Békésben, hogy az atyaisten, ha eligazodik — fajta szerint... Ahogyan Szabó Pál szavait hallgattam, hirtelen hallani véltem a nagyidejű öregeink rekedtes hangját, akik mindmáig széltében-hosszában mesélik Békés és Bihar falvaiban az alagúti kincsek sorsát: „A gyulai alagútnak a bejárata valamikor annak a dombnak az ódalába' vöt, amék a Sájber puszta mellett a hótt Kölesér partján van. özön piz van ebben eldugva. Oszt ha valaki burokba virágvasárnapján születik, hetedik gyereknek, az látó lesz, oszt a kihozhatja a sok kincset..." Hogy miért gondoltam épp e hiedelemre? Azért, mert - hitem szerint - Békés, Bihar, s Hajdú népe régesrég rálelt a csodálatos alagútra, s benne a kincsekre. Mert egyikük így köszön a másiknak: „Dobrigyen!" Amaz így fogadja: „Buna zua!" Vagy éppen: „Jó napot!” Más-más nyelven szálának egymáshoz - mégis, mindenki érti a másikát. Más-más nyelven szólalnak meg ugyan; de azért érthetően és világosan mondja ki-ki ugyanazt: „Hazánk. Szülőföldünk. Dajkáló táj...” S hogy ezt mondhatják mindannyian: ez a legnagyobb kincs a világon.
