Tolna Megyei Népújság, 1982. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-14 / 190. szám
10 ^PÜJSÀG 1982. augusztus 14. TÉGLÂSY IMRE: Anna-napi köszöntő kislányomnak Anna, Anna, égi ‘manna, gyémánttal telt aranykanna, lobogó szám tüze, lángja mesék kicsi («irálylánya, névnapodon 'hadd köszöntlek, s mind, akik még velem jöttek: velem köszönt róka, mackó, sárgarigó, cserfes szajkó, tigris, zsiráf Afrikából (a kisegér a kamrából), pingvin jött a Sarki Körről, őz és mókus az erdőről, mezőről jött ürgék, nyulak mind azt mondják: — Boldog utat! Úgy szeretnénk, hogy nevethess, sokat, és mindig szerethess! Sz. Komisszarenko: Elbeszélés szavak nélkül ÍEzen a nevezetes napon Katyerinov, a novellista a nap első sugaraival ébredt, s azonnal, csak úgy, éhgyomorra nekifogott... Először is egy kis agymozgató játék, mielőtt még belekezdene az alkotó munkába. — Nyugodt vagyok — szuggerálta magának. — Minden a legteljesebb rendben van, s lesz ez jobb is. Még néhány pillanat, és megjelenik az iblet, hogy „Apollónak szóló szent áldozatra" szótótsbin, miként a klasszikusok mondanák. Kopogtak az ajtón. — Ki az? — billent ki elmélyedt hangulatából. — Én vagyok, Apolló! — hallatszott az ajtó mögül. Apolló Kaskin, a szomszéd, egyébként irodalmi kritikus. Katyerinov időrő időre oda szokta neki adni műveit analizálásra, s olyan izgatottan várta véleményét, mintha csak az orvosi rendelő folyosóján topogott volna. Apolló most is ilyen céllal jött. El akarta mondani észrevételeit Katyerinov legutóbbi alkotásáról, amely a Kontrollvizsqálct címet viselte. — Szóval írunk, írogatunk? — köszöntötte szomszédját szokás szerint. — Hát ki írjon helyettem, talán Puskin? — felelte ő is szokásosan. Apollónak nem tetszett az elbeszélés. — Nincs benne napsütés — summázta mindjárt az elején. — Víz az van benne elég, no és a szokásos elbeszélések minden felesleges kelléke is. Nem lehetne lerövidíteni? — Lehet — bólintott beleegyezően Katyerinov, miközben ismét a klasszikusokhoz fordult gondolatban: „A rövidség a tehetség édestest. vére". Katyerinov nem szerette meghúzni írásait, de mint mondtam, rákapott az agyjátékra, az autotréningre, és bár bebeszélte magának, hogy minden úgy jó, ahogyan elsőre megírta, mindazonáltal a rövidítés csak hasznos lehet. Ami. má.r most a KoaitrolMzsgá'lat című elbeszélést illeti, Apolló az első szuszra azt javasolta, hogy meg kell húzni a felére. Aztán úgy tűnt, hogy még kell rövidíteni rajta. — Jó, jó, de hát akkor mi marad belőle? — • idegeskedett Katyerinov. — Elbeszélés szavak nélkül! Csend támadt. De olyan, mint a legihletet- tebb pillanatokban. Apolló köhintett egyet, s belefogott, hogy meggyőzze szomszédját. — A legnehezebb műfaj nem a próza s még csak nem is a dráma, hanem ez . . . A művészi önfegyelem. No, nyilván, ilyen adottsága nem mindenkinek van, aki írással foglalkozik, ez ugyanis rendkívüli alkotói merészséget feltételez, hogy úgy mondjam, bizonyos „szent áldozatot". De az ilyesmi teszi igazi újítóvá az írót. Egy gyönyörű napon aztán Katyerinov rájött, hogy valóban, ő már régóta szeretne valami teljesen új utat járni az irodalomban. — Nyugodt vagyok — mondogatta magában. — Minden a legteljesebb rendben van, s lesz ez jobb is. Ha, ha ... megpróbálom, hogy ne írjak többet. Eleinte azért nem sikerült a dolog. Előfordult, hogy leüllt az asztalihoz, m'aga elé húzta a fehér papírt, s a keze már mozdult is, hogy írja egymás után a sorokat. De ilyenkor mindig eszébe jutott Aoolló. „Ezt tessék sürgősen abbahagyni! Egyáltalán nem kell ezt csinálni! Ez alkotó^ szempontiból teljesen káros!" Ő pediig fogta és eltépte a papírt. Idővel aztán komoly rutinra tett szert, már igen tehetségesen nem írt, de nemcsak prózát, hanem lírát, drámát is, amivel az olvasók kegyeit hajkurászta volna. 'Mostanában Katyerinov ereje teljében van, hírnévre tett szert, s a közelmúltban így nyilatkozott egy interjúban: — A múlt héten ismét nem írtam meg egy elbeszélést, előtte pedig egy másikat. Terveim közt szerepel, hogy egy regényt nem írok az év végéig. Az is lehet, hogy kettőt. Az az alapelvem, hogy „egy napot se tollvonással!" Apolló, ahol csak lehet, nagy hírverést csap Katyerinov módszerének, és igyekszik másokat is, akik folyton a múzsákat molesztálták, rávenni Katyerinov követésére. Fordította : Konczek József Európa elrablása Martsa István szobra o budapesti Fényes Adolf teremben rendezett kiállításáról. IHÁSZ.KOVÁCS ÉVA: Most B. J.-nak Most van helye az ujjongásnak, most van helye a zendülésnek, a lélekben, ha vihar támad, csendesítsd le, madaras (Ének! Most van helye a búsulásnak, a nádnak fáj, ha learatják, csak a buzgalom mará9 tiszta; a bor-nem-issza-nagy-igazság. Tulajdonképpen nagyon jól el tudta viselni saját gyávaságát. Nem nagyon szokta rögzíteni szerepmondatait, de valami Hemingway egyfelvonásos adaptációban mondta egyszer: „A legnagyobb tradégia, ami egy férfit az élet során érhet, ha rádöbben arra, hogy gyáva". A mondat beléragadt, mint a bogáncs, már az öltözőben ízlelgette, s amikor egyszer baráti társaságban orvosok, felesége pszichológuskollégái között mélyértelmű, messze- hordó csendet teremtett az idézettel, azóta részévé vált. Úgy érezte, mélyértelműséget, tartalmat kölcsönöz neki a mondat, erősnek érezte magát tőle, s merésznek, kutyaszán mellett futó hódprémes vadásznak, alaszkai aranyásónak, csendes-óceáni magányos vitorlázónak, tudatosnak és elszántak, önnön meséi konok harcosának. Kevés sztereotipiája volt, már növendék korában megtanulta a színészre rárakodó mondatvázak idézetpúdereinek veszélyét, s megutálta a kölcsöngondolatok felület-bölcsességeit. Tanárai, kollégái között számtalan ilyen akadt, igyekezett hát a maga szemével látott világban maga teremtette mondatokat használni, írni is ezért próbált. Sokat segített ebben, különösen a szerelemkötés időszakában Margó pszichológus-igazságai mindent kritika alá vevő, nagyítóüvegen át néző lelki tisztogatása, amely szinte rá is kényszerítette, hogy a megtanult, agyában zümmögő szerepbölcsességek gondolatpaneljeit kiűzze magából. De ez a mondat, ez valahogy, valamiért fontos lett neki. Talán Tünde miatt. Talán önmaga petyhüdtsége miatt, az öregedéstől való félelem reflexei, a színpadi mozgás gyorsan jövő izzadság-fáradsága, s a körülötte feltűnő, gyorsabban röppenő fiatal testek miatt. Nem is volt semmi baj, míg egy vasárnap délutáni előadás büfészünetében, mikor már vagy századszor ké- rőcfzte vissza, Tünde rá ne szólt volna: „Hagyd a francba már! Unalmas. Nem baj az, ha valaki gyáva, csak szép és fiatal legyen". Nevettek a többiek, nevetett ő is, de már tűzvörös arccal ment vissza a színpadra, és az indulat belülről fúvó dühétől kétszer kellett feladni neki a végszót, hogy folytatni tudja, Az előadás után az estéig másfél órája volt. Ugyanazt játszották, átöltözni, mosakodni nem volt érdemes, az öltözőben, a paraván mögött ledőlt a pamlagra, beleszorította fejét a kopott, öreg vörösbársonyba, sirás fojtogatta; s úgy sajnálta magát, mintha valami igazi fájdalma lett volna. Ahogy Margótól megtanulta, igyekezett világos ellenpontozást teremteni, megvizsgálni, miért lett e semmi lélekszúrástól ilyen esett, esendő, hiszen Tünde bántotta már máskor is, erősebben is, visszaütött vagy fel se vette. Most azonban megmagyarázhatatlan gyengeség hálózta be. Ezt olyankor érte el, ha nem felelt meg a külső annak a belső képnek, amit önmagáról alkotott, és ezt megérezte. Beleverte fejét a karfába. „Nevetséges! — mhndta —, hát persze. Há't persze. Nem vagyok aranyásó, nincs dzsunkám, amivel átkelnék a Csendes-óceánon, színész vagyok, vidéki színész, országosan . ismert vidéki színész, hát persze. Meghívnak a rádióba, a televízióba, főszerepeket játszok, ha erőltetném, Pestre kerülhetnék, mit akarok hát ezzel?" Az esti előadás gyorsan és simán zajlott le, a rendező stop- perral mérte a harmincadik előadás felhangzó tapsait, — Dezső- kém, isten vagy! Zseni vagy, mit tudom én — mondta az ügyelőpult mellett, és ő mosolygott, és rohant az öltözőbe lemosni a festéket, masztikszot, és főleg az öreg bársonypamlag penészszagát, ami fülén, orrán, száján, szemén óit behatolt agyába. Mikor a színház mögé ént, hatalmasat szívott az esti levegőből, jál- esően érezte, hogy a vatta eltűnt, ugrott a kocsiba, a nehéz Wartburg Combi pattant hideg motorral is az út közepére, s úgy hagyta maga mögött a várost, mintha üldöző szorongásait kellene leráznia. Sötét hajnalban ért Pestre. A ház ellőtt kedvenc parkolóhelye is üres volt, odaállt halkan, vigyázva csukta be az ajtókat, rá ne mondja senki, hogy ő csapkod. Óvatosan nyitotta a kaput, lábujjhegyen ment a zárt folyosó első emeletére, kis slusszkulcs- támpájávall kereste a zárat. Az ajtó mögött mindjárt levetette a cipőjét, ott volt a papucsa, Kanadából hozta, igazi medvebőr- prémpapucs volt, belebújt, s mént a konyha irányába, inni a neki mindig odakészített nyugtató pohár tejet, a Margó-féle lactium miserabilist, a görcsoldó szeszlekötő, enyhe, szép álmot hozó fejecskét. A konyhában szokás szerint teljes rend és tisztaság volt, átható mosópország, de a tej neim volt az asztalon. Qhó - gondolta -, szóval a jégszekrényben felejtette. Nalhát! De sebaj, elő vele! A jégszekrény teljesen üres volt, ajtaja is ki ősit nyitva, nyilvánvalóan leengedték, talán ecetes vízzél ki is mosták, mindenesetre száraz vdlt, savanyú-íme leg, és főleg üres. Most már kicsit ingerülten ment a parányi álspeizlhoz, a beépített szekrény éléskamrának kinevezett belső részéihez, alhol azonban asalk száraz dolgokat tartottak, cukrot, sót, rizst, lisztet, paprikát, s más fűszereket, gyorsan fagyó élelmiszert sohb. Nem is volt ott semmi, csak a szokásos. Ez*már fájt neki. Hát ennyire meg léhet felejtkezni róla? Nem is róla, hiszen. Margó salját bevezetett törvényeit rúgta fél, ő azelőtt m.iind-imagányosan teljes rendszerességben élt, s talán ezért tudta önmaga megerőszakolásának hite nélkül gyorsan és természetesen átvenni az as'szony leltár-rendszerető élet- beosztásának kényelmes kényszereit, aimliiben még a legtermészetesebb biológiai' s 7 ük's é a sz e r ű sé ge k is percre be voltak Szalontay Mihály : Cserbenhagyás A hálószoba teljesen üres volt. A nagy francia-ágy megvetve, a paplan háromszögszá'bályossóggail' fölhajtva, és csak miután bent volt a szobáiban, döbbent rá valami furcsaságra. Az ágy melletti állólámpa égett. Ekkor valalmi, felszabadult benne, elkezdett üvöltözni - neim törődve eddigi szomszédokra-ltekintetteWenni magatartására - torkaszatedtábál. Annak ellenére, hogy ő még az Erkel Színiház nézőterét i's át tudta süvíteni, most már a következő harmadfél percben csak ütésen táíoigott, s csorogtak a könnyei. A körüiliötte keringő megma'gyaráz'hatatlan rossz, a szorongó közérzet önsajnálata valami olyan mairó szemfájdalmakat idézett fel benne, ami miég neki is szokatlan volt. Pedig Ha valaki, hát ő ismerte salját saijinálatkönnyeit. így hát időibe került, aimig az állólámpa kromesövéihez támasztott levelet észrevette. A boríték nagy fehér hivatali boríték volt, Miargó intézteiének nyomtatot Címével. A cím akkurátusán át volt húzva, s Margó nyomtatott betű's nagy írásával két nagy félik,iá líóijelflel ró volt írva; „Dezsőnek! Neked!" Jellegzetesen Margó-cím zés volt, az állandó önkiigOzítás logikájával, a pontosságra törekvő kényszerességgel, aimiilbe azonban valami kedves báj is vegyült, szinte gyermeki bugyutasóg, amiben a tudóskodó nagyképűség ha meg is marad, szinte érvényét veszti. A levélben ez állt: .Kérem, Dezső! Kedves, Dezső! Jaj, tudom, hogy haragszik, haragszol, ezért a kéremért. De lásd be, olyan rovtaiba vagyok, zavtart vagyok, hogy nem is tudom, miit .mondok, azaz írok, és hogy is mondjam. Azt hiszem,, hogy a legjobb oz lesz, ahogy maga szokta, szolktad, szóval a végén. Kérem, Dezső! Elhagyom, szóval elhagylak. Nem is tudom, hogyan került enre sor, nem is tudom, mit. . . semmit nem tudok. Nem is hiszem a.z egészet. Nem is tudom, mi történik velem!. Ez nem is én. vagyok. Ez lehetetlen. Ez nem is vélem történik. Kérem, bocsásson meg, bocsáss meg. — — Az anyja istenit!? .. .mint tudja drágám, tudod, jövő héten kellett volna mennem Grazba négy napra, az ottani kisérleti intézetbe, hogy ellenőrizzem a múlt évben beindított praxist, jól végzik-e, a megadott intenciók és a gyógyszeres alkalmazás szinkronjában. Már mikor lement játszani, mondtam magának, neked, hogy Stefani szólt az intézetben, ne menjek vonattal, undok dolog Becsen át, koszos, lassú, meg minden. Hanem van itt egy nyugatnémet pasas, valami újságíró vagy micsoda, az autóval szívesen elvisz engem, a pestalozzi intézet előtt lerak, így kényelmes. Mikor aztán maga elporzott, te elmentél, Stefani telefonált, s este összejöttünk a nyugatnémet pasassal. Hát kérem., Dezső, maga. szeretné, sőt, szeretnéd, mondanád, hogy egy kedves, életvidám, szakállas fickó., vagyis sőt, belevaló, én utáltam. Primitív és modortalan. Nagyszájú. Természetesen magyar, természetesen én sokkal jobban beszélek németül, mint ő, aki ezen a nyelven ír. Nemcsak újságot, hanem, librettókat, meg comicsokat, meg. mindenféle ilyen irodalmon kívüli izét. A Gél lért után feljöttünk ide hozzánk, de Stefani, hiszen tudja milyen, eltűnt (tudom, hogy viszonyod volt vele, megbeszéltük, ha akarod, én szerveztem, áldásom adtam rátok, hiába áradoztál, Stefani szerint, semmi különleges, nem is érti, mit zabáinak rajtad a vidéki úriasszonypk). Én természetesen az egész este egy csöpp alkoholt nem ittam, és vendégemet is tejjel kínáltam, melybe mint tudja, nyugtatót tettem, drágám, te is mindig megkaptad.- Ó, hogy az a ... ....Vendégünk azonban, természetesen o tiéd is, drágám, ezt hangsúlyoztam is neki, előlhaló’szott tálkájából egy üveg. konyakot, majd amikor közöltem vele, hogy nekünk is van, és ha ragaszkodik hozzá, szívesen, megkínálom, kinyitva s megmutatva neki a. bárszekrényt, nevetve mondta, hogy oké, majd azt is megisszuk. Mikor mondtam néki, hogy én nem iszom, megfogott, az ölébe vett, megfogta a tarkóm, szétfeszítette a számait, és minit egy lyukba, elkezdte beleönteni a konyakot. Majd amikor szemenkpptem, szájon vágott. Jól érti, drágáim, kedjves Dezső, nem megpofozott, nem pofikat adott, poffanicsokat, m'i|nt maga szokott. Szájon vágott. Ügy, hogy vérzett az ínyem. Ez nem zavtartai, megcsókolt, én köziben kezével egyéb dolgokat is művelt. Amikor már meztelen voltom, újra töltötte a konyakot a számiba. Most már köpni sem mertem, nem volt jó, de Dezső, hazudnék magának, ami utána- következett, az igen. Dezső, én szégyenlem mtagam, sírok, ez az ember egy brutális vadállat, egyáltalán nem olyan kedves, minit maga, de viszont nem is ön.ző, sőt az ember, vagyis ugye én, ahogy maga szokta mondáin!, az ember lánya, ott marad utáná romokban, ösz- szetörve, véresen, itt-,ott kék foltokkal, de valami olyan jóllakott békében, amiről soha életében nem álmodott. Bár ainnyi mindent összeolvbstam, és járta ttom erről a számat, szótval soha életemben még csak nem is álimodtaim ilyet. Dezső, drágám, én boldog vagyok! Ez a drága, ez a nevető szörny - akit maga nagyon fog kedvelni, de én elveim fenntartásával természetesen gyűlölöm — délelőtt aztán megjelent újra (itthon marad term, nem mehettem, nem is mertem emberek közé menni), hozott egy tucat melltartót, bugyit, harisnyanadrágot, valalmi szörnyű kék jersey-ruhát a Rotischíidtál, szávai amit letépett mindent, persze nekem egyik se jp, de egy vagyont adott ki értük, Dezső drágáim, egy'hétig voltaim véle összezárva, s nem tudtom magát megvárni. Téged, drágám. Elmentem abba a Graziba, egy héttel korábban, vagyis amikor te ezt a levelet olvasod, egy nappal előbb, de azt ,hiszem, hosszú lesz ez a Graz, s én nem is tudom, mi le'sz... Jusztint átvittem mamáékhoz, kérlek, egyelőre ne mondj neki semmit, Miklósi néninek megmondtam, mindent úgy dsináljon továbbra is, mint eddig. Kérem, ne veszekedjen véle, kérlek, ne káromkodj vele, vallásos öregasszony, de istenien elvégez mindent. Szükséged -lesz rá. Tündéd nem fogja a. koszos zoknijaidat a- patyolatba vinhi, de anyáim, tál is kérhetsz minden segítséget, ő szeret, és büszke rád:, hogy a veje Kossuth-idíjals. színművész, meg minden. A dolgaidat egy dosz- sziéban felírva találod az íróasztalon, egy hónapra a fellépéseid biztosak, a bakaijaid is. Amiről nem tudsz: a,z óbudai Arany János-iműsor jött be, nézd meg az időpontot, piros,sál aláhúztam. Ha rólam bármit kérdeznek, kérlek, mondd azt, hogy te nem tudsz semmit. Ezt a levelet senkiinek se mutogasd. Nagyon kérem rá! Dezső, ne saljnálltaisd magad! Én vagyok a szerencsétlen, nem te. Jaj, istein'kém, mi lesz velem? Hova az a na.gy eszem? Dezső kérem, imádkozzon -értem! Vagy leg'alább iimádkoztalsd értem kis kurváidat. Ha tudok, írok. Puszii, puszi, mennem kell. Ez az őtölt má'r itt ránciqál. Aranyos, nem? . . . Üveges szemekkel bámult maga elé, eldobta, a levelet, odament a bárszékrényhez, tudta, most addig önti m-agábla az első tömény üveget, amíg meg nem fullad, mert ném szabad végiggondolnia semmit, most gondolkozni nem szalbad. A bárszekrény üres volt. Kopár. Mint a jégszekrény. Ha lehet, még szárazabb és melegebb, csők nem olyan slavbnyú. Még egy pisztoly sem volt benne, hogy mint Graham Greene hire's regényének címe megfeleljen feladatának.
