Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
10 Képújság 1982. július 31. Kocogás és sárgarépa Azért nem lehet mondani, hogy nálunk falra hányt borsó az orvosi jótanács, előbb vagy utóbb mindenki megfogadja, és el is jut odáig, hogy megszívleli — elméletben. A kövér embernek különben is sajátja, hogy ha hatszor elmagyaráznak neki valamit, hetedszer már kezd fölfigyelni. Statisztika tanúsítja, hogy az elhízott emberek száma hazánkban körülbelül hárommillióra tehető. Most aztán se szeri, se száma az okos ötleteknek, miképpen lehetne megmenteni népünket e kórtól. Ismerünk különböző fogyasztórecepteket, 70 napos almás- sajtos-szódavizes kúrákat, amelyeknek követői az éhségtől úgy szédelegnek, mint ősszel a legyek, sokan esküsznek a szaunára, ahonnét kiszikkadt testtel tűznek egyenesen a legelső söntéspultig, a karcsúság titkának megfejtését várják az Amolett keksztől, amely önmagában ugyan ehetetlen volt, de leleményes fogyókúrázók az ujjak közé szorított keksz mellé marokra fogták a lila hagymát és szalonnát is, mint az árok partján früstökölő kubikos. Akik eddig dúsan megpakolt tálcával telepedtek esténként a tv elé, most üres kézzel és kor- gó gyomorral foglalnak helyet a fotelben, éhségtől elkínzott tekintetük előtt összefolynak az események (Onedin kapitány San Francisco utcáin hajózik egy rakomány utcalánnyal, egyenesen Derrick felügyelő karjaiba...), és azt lesik, hogyan lehetne belekötni az asz- szonyba vagy a sivalkodá gyerekekbe. Az autóbuszban — reggeli járat, a szokásos ismerős arcokkal — azt mondják, a rádió szerint Szolnokon minden délután az összes tornaterem a lakosság rendelkezésére áll... Ez igenl Ez aztán tömegsport! Nálunk viszont egész évben a népé az a szép hegy, ott az erdei tornapálya is, csak föl kell kocogni... — hangzik az ellenvélemény. „Tudja, ki szaladgál a tornapályán, amíg borral teli pincék vannak a hegyoldalban...!" — hurrogják le mélységes megvetéssel. A kocogok népes tábora azért szépen szaporodik, például a barátommal, aki tekintélyes termetével néhány szobamérleget már tönkretett. Lelkendezik, hogy már hat kilót fogyott, és bár Eck Imre nem ővele táncoltatja el a Hattyúk tavát a pécsi balettban, azért most könnyednek érzi magát. Igaz, nyers karfiolt eszik (olyan, mint a száraz sörét...) meg üveges zöldbabot, és már nem nagy- fröccsöt iszik, hanem három decit tisztán, ugye, így mégis kevesebb benne a viz. Egyébként kint az új lakótelepen kocog, elég nagy kört ir le naponta, s elhúz a Szomjas Tüzér nevű kocsma előtt, ahol az ajtóban söröskorsókkal hadonászó hapsik kiabálnak neki: „Nem szégyelled magad, te...?", de ő föl sem veszi a szöveget, a futás nem szégyen. Különben is ezek majd csak néznek, amikor egy szép napon megjelenik karcsún, szűkített derekú ingben, a fia farmerjében... De addig még egy kis idő eltelik, most a hét végén éppen disznóölésre megy, ott is kidolgozza magát, az is felér egy erős kocogással... evésről pedig szó sincs... A disznótoros vacsora idején inkább kiáll az udvarra, és nézi az eget, s közben ropogtatja a sárgarépát. Én mindezt el is hiszem neki. A kedélyes kövér ember sohasem hazudik: megbízható, okos és szép. Nekem elhihetik. RAB FERENC Horváth Péter: H feladat Szikszói Károly illusztrációja — Nézze csak, Barbinek! — szólt gondterhelt arccal a postafőnök. — A hajnali vonattal jött... A levélhordó átvette a szabvány alakú, felbélyegzett, lepecsételt fehér borítékot: forgatta, nézegette, megszagolta. — Meglesz — bólintott végül, és a táskájába csúsztatta a küldeményt. Ősz volt megint. A levélhordót még mindig nyugtalanná tette az októberi esők szaga, noha ötvennégy éves korára úgy érezte, tovább lát az orránál, és nem érheti meglepetés. — Mert, kérem — magyarázta a tejesasszoynak, miközben öreg kerékpárját nekitámasztotta a tejcsarnok falának —, mi más ez, ha nem szemfényvesztés? Jön az ősz, letarol mindent, hogy az ember azt hihetné, tapaszra megváltozik a világ... Aztán mégiscsak ott nőnek ki a levelek, ahol lehulltak, de még a gyom is ugyanott üti fel a fejét. .. Csak a nyikhajokat és a kutyákat bolondítja meg a kikelet. A tejesasszony elpirult, hirtelenjében nem tudta, kutyának vagy nyikhajnak tartsa magát. — Én — mondta — néha magam is. . . — No, persze — mosolyodon el a levélhordó, és átadta a borítékot —, ez is bele van szerkesztve, kérem... A tejesasszony zavartan forgatta kezében a fehér borítékot. — Ez — mondta nem nekem szól. . . — Biztos? — A levélhordó résnyire szűkítette a szemét. — Tréfás kedvében van ma, Barbinek úr... A postásnak egyáltalán nem volt jó a kedve. Tempósan kerekezett tovább a felszabdalt földúton a gát felé, fáradhatatlanul kerülgetve a kátyúkat, amelyek minduntalan útját állták errefelé. A postafőnök nemrég egy kényelmesebben bejárható, kisebb körzetbe akarta beosztani, de ő elhárította az ajánlatot. Nem kedvelte a gyorsan kiépült belváros széles aszfaltútjait, a sebtében emelt egyforma házakat, a lármát és a füstöt; szívesebben maradt a régi helyén. Itt lehetetlen volt elbújni előle, minden hivatalos értesítést, tértivevényt, bírságot, határozatot célba juttatott. Büszke volt rá, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen küldemény sem sikkadt el a keze között, ' és soha nem kellett felírnia a boríték aljára, hogy kézbesít- heteflen, csakis haláleset következményeként. — Mert, kérem — magyarázta a csaposnak, miközben féloldalas pillantást vetett a dologtalan nyikhajokra, akik minden délelőtt leitták magukat a flippergépnél —, csak egy módon kerülhet ki az ember az ellenőrzés alól.. . A flippergépnél rosszindulatúan felröhögtek a sörözők. — Bár szerintem — emelte fel a hangját a postás —, még a halottak is be vannak kalkulálva. — Mi az isten? — A csapos beletörölte a kezét a köpenyébe. — Nekem?! — De aztán visszaadta a levelet. — Igyon valamit, ha fáradt, Barbinek úr. . . A levélhordó odalépett a flippergéphez. A játékosok most nem néztek rá. Egyikük oldalba lökte. A többiek felnevettek. A postás nem ismerte őket név szerint, nem tudta, hol laknak, mit csinálnak, miből telik nekik sörre minden délelőtt. — Maguk — mondta —, maguk. .. — Mi nem levélre várunk, tata! — mondta, amelyik nekiment. — Hanem? V- Arra, hogy maga eltűnjön innen a francba! — nevetett egy másik, és beleivott a sörébe. A postás ismét nyeregbe szállt. Ha tehette, messze elkerülte a kocsmát, amióta ezek feltűntek ott, pedig azelőtt szívesen felhajtott egy-egy kupica lélekmelegítőt, s elbeszélgetett a csapossal a rendszerről, amelybe minden bele van kalkulálva. Őszinte híve volt a rendszereknek. Nem próbált megszökni soha. Talán azért is hívatta ma reggel éppen őt a postafőnök. A levélhordónak jólesett a bizalom. Lám, a postafőnök tudja róla, hogy nem volt se szerelmes, se elkeseredett, zúghatott körötte bármilyen forgószél — legfeljebb felhajtotta a gallérját, szűkebbre csippentette nadrágja szárát a ruhaszárító csipeszekkel, és kerekezett tovább. Postásra szükség lesz minden időben, az üzeneteknek célhoz kell érniük. Ezeket a nyikhajokat is megtalálják előbb-utóbb. A temetőőr viskója mellett lassított, határozott lendülettel szállt le a kerékpár nyergéből. Az itt is, ott is kidőlt kőkeresztek láttán felrémlett előtte a táskájában lapuló fehér boríték, amely csupán egyetlen apróságban tért él a többitől — nem volt rajta semminemű címzés. Ez még nem hozta volna különösebben zavarba, hiszen nem egy címzetlen levelet kikézbesített már. Olykor elég volt a feladó adatait elolvasnia, hogy tudja —, na, ezt a Kiskalmár küldte a Kovalikék lányának, emez megint az Erdőhivatalból jött, úgyhogy csak a Baroné lehet... De ezen a fehér borítékon a feladó sem volt feltüntetve, és még a bélyegző nyomatának betűit sem sikerült kiolvasnia. — Esni fog! — köszöntötte a temetőőr, aki épp olyan öreg volt, akár a sírkert, ahová jó ideje nem volt szabad senkit eltemetni, őrizni azonban mégiscsak kellett. A postás szerint ezt a tény is a rendszer meglétét igazolta. „Nem értem én ezt, Barbinek úr!" — mondta a temetőőr egy alkalommal, miután végighallgatta a postás magyarázatát. „Hát persze, hogy nem érti! — mo- solyodott el a levélhordó. — Ez is hozzá tartozik". Most átnyújtotta a fehér borítékot a csősznek, és várt. — Ez valami vicc? — kérdezte kis idő múlva a csősz. A levélhordó határozatlan mozdulattal a gondozatlan sír- kert felé mutatott: — Azt hittem. .. — Nekem nincs felhatalmazásom az ilyesmire. . . — A temetőőr visszaadta a levelet. — Próbálkozzék talán máshol, Barbinek úr. A postás biztos volt benne, hogy a postafőnök nem tréfált. Meglett, komoly ember, akárcsak ő maga. Az ilyen nem tréfálkozik, s főként nem evvel a dologgal. Talán próbára akar tenni, tűnődött. Kíváncsi, hogy bírom-e még magam. Hiszen a jó postást nem akármilyen fából faragják. Kevesen alkalmasak erre a munkára. A nyikhajok sorra kidőlnek, más munkát keresnek, olyan is akadt, amelyik elemeit egy-egy küldeményt, azért kellett elküldeni. Elég, hacsak egyszer is megszédül az ember. Megeredt az eső. A bicikli kerekei csúszkáltak a sárban. A postás kis testmozdulatokkal egyensúlyozott. Fekete köpenyes alakja újabb és újabb postásforma szeleteket szelt ki az ég szürkéjéből, ahogy haladt a gát tetején. A zsilipnél lassított, elnézett a csatorna mentén a Veszely-híd felé, amerről ázott erdő szagáthozta a szél. Hirtelen elfordította a kormányt, leereszkedett a csatornaparton futó ösvényre, és beletaposott a pedálba. Talán, ha felbontaná a küldeményt. .. Nem, erről szó sem lehet. A levéltitok sérthetetlen. S ha egyszerűen elveszítené? Harmincöt év után? Kézbesítenie kell. Ennyivel tartozik magának, s a rendnek, persze. Az üzenetek nem sikkadhatnak el. Biciklijét tolva lépkedett a nedves avarban a Kiserdő vedlett fái közt, majd megállt, teleszívta a tüdejét az eső illatával, és visszatartotta a lélegzetét. A fák között elveszett a szél, csak az eső mormolá- sát lehetett hallani. Jó volna évekig állni így, visszatartott lélegzettel, behunyt szemmel, hallgatva az esőt. Vagy ha’nem is évekig, de egy hónapig, hétig, egyetlen napig legalább. Elszédült. Muszáj volt ismét levegőt vennie. A kerékpárt óvatosan ledöntötte az avara, és kinyitotta a táskáját. — Képtelenség morogta. — Nézzük csak. . . De a borítékból csupán egy üres levélpapír került elő. Ha valaki valakinek azt üzeni ebben a levélben, hogy semmit sem üzen, az helyénvaló, értelmes része a rendnek. De hogy senki senkinek nem üzeni, hogy semmit nem üzen. .. Valakinek csak fel kellett adnia! S valaki mégiscsak várja valahol! Mert ha létezhetnek levelek, amelyeket senki nem küld sehová, akkor az egésznek semmi értelme nincs, és akkor hiába volt a harmincöt év, hiába az önmegtartóztatás. Még egyszer végiggondolta, kinek szólhat a körzetében az üzenet, de nem tudott rájönni. — Hacsak — dünnyögte —, hacsak nem. .. Le kellett ülnie. A rend legkisebb hibája is azt jelentené, hogy mégiccsak azoknak a sörissza nyikhajoknak van igazuk, és egyetlen részeg óra többet ér évtizedek munkájánál és hiténél. Ez képtelenség, tehát a küldemény egészen biztosan szól valakinek. És az sem lehet véletlen, hogy a postafőnök épp neki adta át. Talán tudta róla, hogy az októberi esők megszédítik, és így akarta megüzenni neki, hogy ne hagyja magát. Elvégre azt azért mégse mondhatta, hogy rendben van, Barbinek! Vagy hogy jól gondolja, Barbinek, csak így tovább! És a kacsin- gatást sem engedheti meg magának az ő pozíciójában! De honnét tudhatta, hogy végre tudom hajtani a feladatot? Hiszen csak úgy jöhettem rá, hogy nekem szól, hogy vétkezve a rendtartás ellen, felbontottam a levelet. Aki viszont felbont egy küldeményt, az szedheti a sátorfáját, a rendszernek nincs szüksége rá. ült az avarban, felhúzott térdét átölelve bámulta a nyírfák fehér törzse mögött feke- téllő eget. Nem érezte legyő- zöttnek magát. Visszagondolt a tejesasszony meghökkent tekintetére, a temetőőr hirtelen elszürkült arcára, a Cziegel cipész remegő kezére, amellyel visszaadta a borítékot. Hanyatt dőlt az avaron, és felnevetett. Baron úr a maga előkelőnek vélt, hűvös modorában utasította vissza a küldeményt. „Nem — mondta —, még nem időszerű". Igaza volt. Egy ilyen üzenetet, amely végül is maga a bizonyíték, nem sokan érdemelnek. Ismét feltámadt a szél, belesöpört az avarba. A felkavart levelek végigkarcolták az arcát, elfeküdtek a nyakán, fülén. A postás már semmit nem látott. Tompa nyomást érzett a gyomorszája körül. Végre tudta, mi a boldogság. — Ilyen emberekre vaö szükségünk, elvtársak — mondta a sírnál a postafőnök. — Kérem, egyperces hallgatással adózzunk emlékének. Megérdemli. A postások komoran állták körül a halmot. — Menjünk! — szólt végül az egyik. ömlött az eső. ÁGH ISTVÁN: Nagy László szülőháza AZ ANYJA ÍRJA A balbférlkoszorút az udvariba tették, de már le is dobták, a szalagot letépték és eldobták, a hamut is kiszórták, a cseresznyefát megfosztották, levagdalták az ágait, úgy szedték le a cseresznyét, a fészerbe húzták, I. egy kocsi ágat vitt haza, amit tetördeltefc, amit nem tudtak1, azt meg l'efűTészélték, az egész udvar tele ággal, borzasztó, már a fallait is megkezdték bontan», azt a lábat, ami a színiben van, ami a gerendát ta.rtija, a zsalut meg összetörték, nem is lehet elmondani, almit bent csináltak, most még rendet csináltam, amint lehetett, most a seregélyek nem bántották. AZ ÖCCSE ÍRJA Erdei rém, sose látott, nines is, a bölcs kitalálta : ne legeljen ott mások birkája. Álmodjon o Heuzról, ha erdejére vágyna, mert az az álom! véres fogsor vérüket ontja. Atomi irha, sánragacsos mancs, sárga szereibe betörni, miikör rémes villámot pistant, beroittyanitás, satöbbi. Heuzt a szülőházba! mintha lenne az álban egy félméteres patkány. Nincs ló a lószerszámnak, kéz kapának, kaszának, minden a tied tolvaj ! a rabló kish ordám is kihúzta már a látom. Jaj, meglopott halottak! Álmodjon a Heuzról, aki oda vágyna, mert az az atomi véres fogsor vérüket ontja. ft bűvös Feltaláltam a bűvös téglalapot. Úgy képzeljék el, mint a bűvös kockát, csak ez nem kockákból, hanem téglalapokból áll és a bűvös kockát feltalálni nem volt nagy dolog. A kocka az egy rendkívül egyszerű test, amelynek minden oldala négyzet alakú, s minden oldalán van egy oldala, amit fel lehet cserélni a másikkal, úgy mint: alsó oldalt a felsőre, a jobb oldalt a balra és így tovább. Amíg az oldalak tartanak. ' Teljesen mindegy egy ilyen bűvös kockánál, hogy melyik az alja, melyik a teteje, vagy melyik a jobb és melyik a bal oldala. Felelőtlenül lehet forgatni, kinek, hogyan tetszik, óriási egyenetlenséget szítván ezzel is az emberek között, mert ami az egyiknek a te- teje-oldal, az a másiknak a talpa-oldal. Például. Ha meg kiszínezik az oldalakat, akkor teljes ám a káosz. Mert teszem azt, nekem a kék a szimpatikusabb szín, s ezért azt szeretem, ha az a tetején van, a talpa legyen — hogy ne is lássam —, mondjuk a zöld. Míg mások számára ez az én színálláspontom teljességgel elfogadhatatlan. Arról nem is szólva, hogy mit sem érnek ezek a színek a színvakok számára. Mígnem a bűvös téglalapnál az effajta tévedések ki vannak zárva lényegileg. A téglalap, amely tégla alakú, ezért is nevezték el téglalapnak, mert ha a tégla gömb *alakú lenne, akkor gömblap lenne a neve, aminek nincs értelme, de amit viszont nem is találtéglalap tam fel. Nos, szóval a téglalap esetében kínosabb a helyzet. Ha élére állítom, keskeny, ha talpára, nyúlánk, ha fektetem, téglalap alakú, s ha sok téglalapot rakok egymás mellé, avagy egymásra, s ezt ügyesen csinálom, a téglalap-rakás megőrzi téglalap jellegét. A bűvös kockát kockáival és -ban el is lehet forgatni, mindaddig, amíg az ember teljesen tanácstalan nem lesz, s el nem határozza, hogy akár a kilincsre is felakasztja magát, csakhogy ezek a mai kilincsek képtelenek eszközként szerepelni egy kis öngyilkosságban. így az ember csendben megőrül. Van, aki hangosan. A bűvös kockától. Mígnem effajta veszélyek távol állnak az én találmányomtól, a bűvös téglalaptól. Ha az én találmányomat, a bűvös téglalapot bárki is kézbe veszi, azonnal megnyugtató biztonságot érez. Tudja, hogy amit a kezében tart, amit mereven néz, az egy közönséges téglalap, bűvereje éppen abban van, hogy vele és általa semmi meglepő nem történhet az emberrel. Az én bűvös téglalapom a mai Zaklatott világnak egyetlen biztos és nyugodt pontja, azazhogy téglalapja. Nem kell vele semmit csinálni. Csak nézni kell. Sőt: azt sem. Még kézbe sem kell venni. Rá se kell nézni. Még gondolni sem kell ró. Az én téglalapom így válik az abszolút gondtalanság bűvös eszközévé. Várom a japán megrendeléseket! GYURKÓ GÉZA
