Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
A IsiÉPÜJSÀG 1982. július 31. Közélet Tolnán Mindebből adódik is a kériEgy esztendővel ezelőtt a tolnai nagyközségi pártbizottság Felmérést készített a település közéletéről. A elmélyült tájékozódást elsősorban az indokolta, hogy a koná'btbi időszakiban — hat-hét évvel' ezelőtt - Tolnán úgymond az embereiket szinte csak elvétve lehetett 'bevonni a közéletbe, csak ritkán vállaltak olyan feladatokat, amelyek megvalósításáért pluszt kellett adniok — természetesen a köz érdekében. És mindez nemcsak az egyénékre, hanem — saíjnos - a kollektívákra is vonatkozott. — A szocialista brigádok 1976- iban — hogy úgy fogalmazzak - 'megmozdultak — mondjja Toronyi István tanácselnök. — És akkor elkezdődött valami a községiben . . . Egyre több kollektíva ajánlotta fel társadalmi munkáját, egyre többen értették meg, hogy céljaink megvalósításához nemcsak a tanács anyagi erejére, hanem a közösség támogatására is óriási szükség van. Szóval attól kezdve évről évre egyre több szép példáját mutatták a lakók az összefogásnak, egyre több létesítményünk készülhetett el így, azaz a tervezettnél hamarabb, s a központi költségvetésben tervezettnél jóval „olcsóbban''. Az elmúlt öt ékben több, mint 800 ezer forint anyagi támogatással, ezen felül jelentős társadalmi munkával járultak hozzá a községben folyó építkezésekhez, korszerűsítésekhez az üzemek, vállalatok, szövetkezetek, intézmények és a lakosság. Ezekben a napokban is társadalmi összefogással alakítanak át az üzemek, szövetkezetek egy régi óvodát kisegítő iskolává, ahol szeptembertől - minden valószínűség szerint - megkezdődhet a tanítás. A tolnai pártbizottság a nagyközségben élők közéleti és politikai aktivitásáról szóló felmérésben megállapítja, hogy e téren még mindig van mit tenni, s bőven találhatók tartalékok, amelyek feltárásával, a lakosság további aktivizálásával,- a közéletbe való bevonásával egyre több olyan dolog valósulhat meg, amely egyaránt hasznos a közösségnek és a lakóknak. Megtudtuk azt is, hogy az elmúlt időszakban száz kisgyermek részére építettek társadalmi összefogással óvodát; a járdaépítéséken is rendszeresen dolgoznak a lakók. Ugyancsak a társadalmi munka eredményeképpen készült el tavaly Dombodban a napközis tábor, ahol egy-egy turnusban hatvan kisdiák nyaralhat. Szintén ebben az időszakban 5 kilométer járda és 4,5 kilométer szilárd burkolatú út épült. dés: — Mivel magyarázható ez a pozitív változás a 14 ezer lakosú nagyközségben, illetve a körzetben ? — Az okoknak több összetevője van - kezdi a választ Toronyi István. Az utóbbi választás óta mind a három községben - Tolnán, Mözsön és Fácánkertben — fellendült a Hazafias Népfront tevékenysége. És örömmel mondhatom el azt is, hogy gazdasági vezetőink szemlélete is megváltozott; egyre inkább érzik és vallják, hogy nem a „tanácsinak”, hanem végső soron saját dolgozóiknak építenek, csakis az ő érdekükben tesznek. Valentin Gizella, a Hazafias Népfront nagyközségi bizottságának titkára a, közélet frontján két típust különböztet meg: — Az egyik csoportba azok tartoznak, akik csupán szóval veszne krészt a. közéletben, felszólalnak az üléseken, kritikát mondanak bizonyos, a községet, vagy saját magukat érintő dolgokról ... Persze, a tapasztalat azt mutatja, hogy egy idő elteltével legtöbbjük „átalakul", megcsapja őket is a közéletiség éltető „szele” és beleolvadnak a másik csoportba,. Vagyis tevőleges résztvevői lesznek a közéletnek. — Sajnos, a kommunális területen még mindig gyakori az ' elvtelen kritizáló s - folytatja a tanács elnöke. - Megjegyzik, hogy miért nem kaszálta le a költségvetési üzem a házuk előtti füvet... és hasonló „apróságnak” nevezhető dolgokat. Ügy gondolám, hogy ezek .mindmind az emberi, hozzáállásból eredő hiányosságok. Hiszen mennyiből áll kinek-kinek magának rendet rakni a háza előtt, vagy vigyázni a. parkokra, rászólni azokra, akik letiiporják a virágokat, megtépázzák a bokrokat, a szemetet közterületre öntik.- Viszont már előfordul olyan is, hogy megkeresnek akár a munkahelyemen, aká.r otthon, és javaslatot tesznek park létesítésére, vagy társadalmi összefogással kivitelezhető, a községet szépítő, körülményeinket javító létesítmény építésére, - mondja Valentin Gizella, majd lelkesedését a lehangoltság váltja fel: — Régóta vajúdunk a környezetvédelmi társadalmi őrség megszervezésével. Van is, meg nincs is. Az emlberek nem veszik komolyan a társadalmi megbízottak figyelmeztetését. Ahogyan a lakosság és a többi vezető úgymond „kevésnek” találja, ha egy-egy összejövetelen a tanácsot vb-tag, s nem pedig az elnök vagy a Vb-titkár képviseli. A „csak maga jött?" kérdést azonnal felteszik . . . iMiközben elindulunk az épülő kisegítő iskolához, arról beszélgetünk, hogy korábban a falugyűlésekre százan, esetleg kétszázan mentek el. Ezért egykét éve megváltoztatták a község dolgairól, öröméről, gondjáról rendezett fórumrendszert, s mostanában lakóterületenként, üzemenként jönnek össze az emberek. Ez a forma, bevált, a résztvevők jóval aktívabbak, mint a megelőző időszakban. Persze, némi gond még van, ugyanis az emlberek nyíltan mondanak kritikát, de — sajnos — ritka az olyan eset, hogy az észrevétel mellé a megoldási javaslatot Is hozzátennék. A régi. óvodánál szorgos munka folyik: a PATEX, a Herbária, az áíész és a Víz- és Csatornamű Vállalat tolnai kirendeltségének brigádjai építik, szépítik, az elvállalt egy-egy traktust... Az egyre élénkülő társadalmi összefogás, társadalmi munkavégzés elismerésére 1979-ben a nagyközségi tanács emlék- plakettet alapított, amit azóta több kollektíva tudhat magáénak.-vhm- Fotó : -gkUtaztam vele párszor. A cs.-i Hévvel járt ő is. Az utolsó előtti kocsi első felében ült mindenkor, háttal a menetiránynak, az ablak mellett. Kelemen. Ez volt a neve. Valamelyik neve. Nemrég, a napokban tudtam meg, kiment a vonatból. Mondják, fölállt, s gyors léptekkel elhagyta a robogó szerelvényt. Egykori utastársai, a vele egy községbe való cs.-i vasutasok szerint a „magaviseleté” olyan volt, mint mindig. Nem láttak ők semmi gyanúsat!, mondták a helyszíneléskor. Zsémbes volt, meg kötözködő, de hát nála ez nem számított újdonságnak. — ült a szokott helyén, aznap-is — mesélték aztán —, magába zárkózotton, mint mindig, s morgott. De hisz emlékszik? Láthatta maga is évekig. — Borostás volt többnyire, s merő egy toprongy. S a szemei? Áradt belőlük a gyűlölet, a gyilkos harag. Hogy kire, vagy mire irányult ez? Isten tudja. Megállapíthatatlan volt ez, hiszen dühödten pásztázó tekintete egy kalapot, egy falragaszt, valakinek a háta közepét, vagy éppenséggel magát a semmit egyaránt célba vette. Igen valószínűnek látszik hát, hogy különös indulatai nem erre vagy amarra irányultak, nem ez vagy amaz dühítette, hanem maga az egész, konkrétumai nélkül, megnevezhetetlen ingereivel. S hogy harag volt ez, önmagát is pusztító, s kiapadhatatlan, s nem csupán ábrázatának ellenszenvessé torzult gyűrődésrendszere, azt tettének többé-kevésbé rekonstruálható előzményei is igazolni látszanak. Az ultizó vasutasok elmondása alapján ült azon a napon is törzshelyén, az ablak mellett, háttal a menetiránynak. — Semmi különöset nem láttunk — csóválta meg a fejét a legidősebb —, semmit, ha csak annyit nem, hogy aznap, mintha kevésbé bűzlött volna. Ismerte, tudja, hogy piás volt mindig. Elitta az még az isten nadrágját is. Úgy is földelték el, akár egy kutyát, állami pénzen. Nem volt annak még te- tűje se, csak ez a... gyűlölete... — A fakeresztjit azért ő is megkapta! — legyintett a másik öreg. — Józan volt? — kérdeztem. — Hónap végén történt, sokadikán. Tudja, mit jelent ez?! Nemcsak nála, magunkfajtánál is. Gyászbetűs napok. Biztos nem volt már dohánya. — S beszélt valakivel? — Amennyit szokott. Úgy önmagával... — Na, várjál csak! — szólt ekkor közbe a harmadik ul- tis, egy vörösképű — beszélt az! Már hogyne beszélt volna! Épp az, hogy beszélt. Pontosabban, kiabált azzal a taggal, □ ki... — S az neked beszéd?! — kérdezett vissza az előző —, beszédről volt szó, nemde? — nézett rám az öreg. — Mert Németh Pál Amint kiderült hisz, emlékezhet, nemigen beszélt az soha! Ha kinyitotta nagynéha azt a büdös pofáját — már nyugodjon szegény! —, csakis a patvarkodásra! Más se fűzte őt már ehhez a világhoz! Most is csak ez volt, azon az estén. Játszottunk, ugye, fosztogattuk egymást, szokás szerint,’tízfilléres alapon — nevette el magát —, amikor egyszercsak felcsattant. Valami ismeretien tag ült le vele szemközt... Dohogott-motyogott magában, mint általában. A pasas rosszallásnak vélve ezt, megkérdezte: — Bocsánat, szabad a hely? — Van szeme! — förmedt rá Kelemen. — Csak kérdeztem! — mondta az idegen —, azzal leült. Újságot húzott elő aztán, de mielőtlt szétnyitotta volna, még végigmérte utastársát. — Hööö? — mordult rá — van valami hézag? — Hiába kezdett el azonban hőzöngeni — mesélte tovább az öreg —, a tag nem vette a lapot. Szó nélkül hagyta Kelemen hőbörgéseit, s olvasni kezdett. — Még az a kis nő — szólt közbe a másik —, tudjátok, aki itt ült mögöttünk, meg is jegyezte, hogy jól teszi, ha kitér. Meg hogy az ilyen kötekedőket egyszerűen ki kéne vonni a forgalomból! — Mi van?! — vakkantott át aztán az ultisokkal sutyorgó nőnek Kelemen. — Hööö? Bámul?! Tetszem magának? — A nő megvonta a száját, s gyorsan visszafordult. Ha mindezt más nem is, Kelemen látta, s azt követően mereven a nő hátának szegezte tekintetét. Két cs.-i diáksrác is ült ott. Vele egyazon oldalon, ezek középütt. Számítva a szokásos folytatásra — incselkedően nevetgélni kezdtek ekkor. — Az apátok... ! — szólt oda, de a szeme továbbra is a nő hátán. A tag vele szemközt ült le, úgy látszik, nem érte be a kezdeti „molesztálással”. Rágyújtott. S noha az újságjába fújta a füstöt, az utóbb csak útitársa orra alá, köhögni kezdett hát Kelemen, fröcsögve, dühödten. — Bocsánat! — eresztette le lapját a tag —, zavarja? — S akkor? — sisteregte Kelemen —, van köze hozzá? Szórakozik itten! A... életbe mán... — Nem szórakozik itt senki — mondta a pasas —, csak arra gondoltam, ha tényleg zavarja, eloltom. Bár... ez... dohányzó. Úgyhogy önnek kellene inkább nemdohányzóba szállnia! — Nekem?! — Mert, hogy ez dohányzó... — Majd magától fogom megkérdezni, mi?! Tizenhét éve ülök ebben a kocsiban. És itt! Érti?! Maga nekem nem fogja előírni, hogy hol üljek! — Olyan felpaprikázottan ordított, szerencsétlen — mondta az öreg —, hogy még rá is szóltunk, nyugtatólag, hogy „mi van, Kelemen?" — Ránk, tudniillik — magyarázta a másik —, hallgatott azért. Csitítottuk mi őt már máskor is. Mi tudtuk, hogy milyen. Ha nem volt meg benne az az egy-két légkör, bőszítette minden. Akkor belekötött még az élő fába is. — Hogyhogy mi van? — hortyant fel az ultisok felé kapva fejét. — Hát nem látjátok?! Idejön ez a szar, s egyszerűen belémköt! Hogy én hova menjek? Hát mit képzel? — Nem mond neked senki ilyet — szólt rá a vörösképű. — Maradjál már! — Nem?!!! — vicsorgott vissza. — Szóval még ti is ezt csináljátok?! Jól van! A srácok újra röhögni kezdtek. Kelemen nem nézett oda, de ujjainak egyre rángóbb dobolása jelezte, hogy a cukkolás célba ért. A földet bámulta, s fújtatott, összefogott ellene minden. Levegőtlenné vált számára a kocsi. — Már azt hittük — mesélte a vösöses —, hogy sikerült leszerelnünk! Elhallgatott ugyanis. Vicsorogni persze vicsorgott továbbra is, meg zihált. Leste is az a pacák kitartóan, dehát érthető, ilyen nem is tudom micsodát, nem sokat láthatott azelőtt... — Tudja, kit lesegessen maga! — nézett föl aztán egyszercsak Kelemen. — A jó ... anyját! Érti?! — Nézze — hajtogatta össze az újságját a férfi. — Én nem bántottam magát. Ha baja van, intézze el, de ne velem! — Felállt, s azzal átült a röhincsélő fiúkhoz. Egyedül maradt Kelemen. Körbenézett még egyszer. Tekintete ezúttal már nem állapodott meg semmin. Lehajtotta a fejét, ült mozdulatlanul. K. és T. között zötyögött a vonat. Hat körül járhatott az idő. Kinn már sötét volt. Hirtelen hideg fogta el. összébb húzta magán gönceit, aztán fölállt, gyors léptekkel végigment a kocsin, kinyitotta az ajtót, s kilépett. — Még szóltunk is utána — mondta a vörösképű —, hogy „hová mész, te bolond?", így van? De hát az csak ment... A PATEX karbantartó részlegének dolgozói az iskola első traktusát építik Az elismerő plakett
