Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
IOïvIËPÜJSÀG 1982. július 24. — Na, hol a beteg? — lépett kedélyeskedve a lakásba a hűtőgépszerelő. — Jaj de jó, hogy jött, drága szerelő úr, már alig vártam — vette elő legszélesebb mosolyát a ház asszonya —, erre tessék, csak utánam — invitálta a jókedvűen fütyörésző mestert a konyha felé. Az igazság az, hogy a nőnek rendkívüli önfegyelemre volt szüksége ehhez a produkcióhoz, tekintve, hogy már igencsak délutánfelé járt az idő, és ő reggel óta várta — egyre türelmetlenebbül — a szerviz emberét, s ez idő alatt még csak nem is tudott elmozdulni a lakásból. Ráadásul már azt hitte, hogy nem is jön, s a szerviz nemtörődöm pontatlanságát egy nap szabadsága bánja. És akkor betoppan, jópofáskodik, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, hogy mindenki őhozzá alkalmazkodik... Rápillantott a hűtőgépre, és csóválni kezdte a fejét. — Mindjárt gondoltam... Az asszonynak ettől fokozódott a nyugtalansága, de erőt vett magán, és mosolyogva kérdezte : — Mit, drága szerelő úr? — Be kell szállítani — válaszolt amaz homlokát ráncolva. Az asszony megrémült: — Olyan komoly lenne az eset? — Még annál is komolyabb, drága asszonyom, mondottam, be kell szállítani — bicegtet- te a fejét a szerviz embere elkomoruló tekintettel. — És nem lehetne valamit csinálni? Trencsényi Zoltán; Szibériáda A szerviz embere a füle tövét vakargatta. — Hát valamit éppen mindig lehet csinálni... Az asszony legszívesebben kipenderítette volna a szerelőt, de — ezúttal már ember- feletti — nyugalmat erőltetett magára ismét, és elindult a szobába némi borravalóért. Mire visszatért, már szét is volt szedve a frizsider. — Na kérem — bólintott a szerélő, zsebébe csúsztatva a pénzt —, nem egyszerű, de majd csak megcsináljuk valahogyan. És miután a hátlapot leszedte, körülbelül 10 perc múlva már vissza is csavarozta. — Ennyi lett volna — NEKEM. .. De odabent elpiszmogtak volna vele akár hetekig is, mert kérem, nem szeret az dolgozni egy' se! Igaz, ilyen javítást lakáson nemigen végezhetünk, de hát rendkívüli esetekben... Meg aztán Józsi bácsi rugalmas, kérem... — mondta önelégülten a szerviz embere. Még utoljára letérdelt a hűtőszekrény elé, és a keze ügyében lévő ronggyal kitörölgette belülről az olajfoltokat. Ám egy rosszul sikerült fészkelődést követően érezte, hogy mintha megszorult volna a vállánál. Izgett- mozgott, de a két keze és a feje ezáltal még jobban beleszorult a hűtőszekrénybe. A törzse meg a lába elszántan rángott, próbálván kiszabadítani a beszorult felsőrészét. — Asszonyom, lenne kedves megrántani a derekamnál fogva? — kérdezte egyre rémültebben. Az asszony először valóban segíteni akart, ám hirtelen másra gondolt. Bekapcsolta a hűtőgépet, és leült mellé egy székre. — Ne tessék viccelni!... — mondta bizonytalanul a szerelő. Hangja mintha valami irdatlan kürtő mélyéről jött volna. Az asszony nem válaszolt. — Kérem, ez nem játék — méltatlankodott a szerviz embere. Az asszony még mindig nem válaszolt. A hűtés erősségét négyesre csavarta. — Sorolja — reccsent rá hirtelen a szerelőre. — Mit soroljak? — kérdezte amaz — tessék inkább kisegíteni ! — A megkárosítottak nevét. Azt sorolja ! — Kérem, én megfagyok, ne tessék népbíróságot játszani! — sipította a szerelő. Az asszony ötösre állította a hűtést, majd mosolyogva csóválta meg a fejét: — Fázik a két fülecskéje, meg az a rugalmas észjárású fejecskéje?... Hirtelen elkomorodott, és parancsolóan mondta: — Na gyerünk, kérem, sorolja ! — Visszaadom a pénzt... — rimánkodott sírás hangon a szerelő. — Hogyan, ha megfagy? — kérdezte gúnyosan az asz- szony, és hatosra csavarta a gombot. A szerelő látta, hogy a dolognak a fele sem tréfa, és könyörgni kezdett. — Ne tessen velem szibé- riázni... — A neveket kérem ! — Nem emléksiem mindegyikre. . . — próbált kibújni a válasz alól a szerviz embere. — A neveket! A szerelő látta, hogy nincs könyörület. — Ha elmondom, ki tetszik engedni? — kérdezte reménykedve. — Igen — bólintott az asz- szony. — Hát jó — mondta a szerelő, és sorolni kezdte a neveket. Közben a hangja egyre erőtlenebbé vált, a nevek is alig hallatszottak. Amikor megfagyott, már csak egyetlen név maradt. Az asszonyé. Danyiil Rudij: Lány, evezővel A vita immár elvi magaslatra emelkedett. — Én adom a pénzt — jelentette ki nagy hangon a park igazgatója, nekem van jogom megrendelni, mit kérek érte. Ragaszkodom hozzá, hogy úszónő legyen ... — De miért ragaszkodik hozzá annyira? — értetlenkedett Guszakov, a szobrász, aki viszont lányt szeretett volna formálni, evezővel a kezében. — Előirányozták számunkra a fürdőmedence építésére való összegei — mondta kényszeredetten az igazgató —, csak éppen nem sikerült megkapnunk. Nos hát azt szeretném, hogy a látogatók lássák az úszónő szobra alapján, valamit azért mégiscsak léptünk már ebbe az irányba. — Fusermunkát nem végzek — fortyant lel Guszakov. — Azt csinálom, amihez ihletem van. — Csináljon amit akar — tárta szét két karját az igazgató. — Csak azt ne felejtse el, hogy lány, evezővel, nem szerepel a tervelőirányzatunkban. — Érdekel is engem az előirányzat — bőszült lel most már Guszakov, aki a művészi szabadságot többre becsülte holmi merkantilista szempontoknál. A részletek rám tartoznak. A művész hazament legénylakására, bement a hálószobába, amely a műterem alatt volt, s leült a márványtömbre. Ez a vita kibillentette folyamatos alkotói hangulatából, és csak olaj volt a tűzre az egész értetlenség. Azért is meg akarta mutatni az igazgatónak, hogy olyan alkotást hoz létre, amely még Rodin kalapácsára is méltó lehetne. Három teljes napon át dolgozott is dolgozott, amíg megszületett vésője és a kalapácsa alatt az a szobor, amilyen minden művésznek csak egyszer adatik meg az életben. Különösen jól sikerült az evező. A lányszobor leginkább talán az éppen népszerű táncdaíénekesnőre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy még nagyobb hatást tett az emberre. Guszakov beleszeretett a szoborba. A legkedvesebb szavakat suttogta neki, s első Ízben ereszkedett térdre élete folyamán, hogy megváltja szerelmét. Szerette volna belelehelni a lelkét a szoborba. S nini, egyszer csak megmozdult a szobor, megnyíltak hideg ajkai és igy suttogott: — iMi ez, mi történik velem? — Gyönyörűm, szerelmem! — kiáltott Guszakov — te, életem értelme, mindenségem! — Te ki vagy? — ráncolta márványhomlokát a lány, s igyekezett meglejteni, hol és mikor láthatta Guszakovot. — Én alkottalak — mondta komolyan Guszakov. — Koszi — mondta a lány. Lelépdelt az emelvényről, és odaült Guszakov mellé: — Látom, nagyon megviselt vagy — mosolygott rá. — Csak ne idegeskedjél... — Légy a feleségem — tálalt ki egyszerre mindent Guszakov. — Még nem ismerjük egymást eléggé — szabódott a lány. — Bejelentkezünk az anyakönyvi hivatalnál. Mire sorra kerülhet az esküvőnk, addigra alaposan megismerkedhetünk. — Jó. Akkor beleegyezem — pirult el a lány. — Tudod, azt hiszem, hogy a mi házasságunk nagyon jó lesz. Boldog és hosszú. — A koporsódeszkáig! — hajolt meg mélyen Guszakov. Aztán betakarta a szoborlányt a kendővel. — Még mielőtt kinyitott volna az anyakönyvi hivatal, Guszakov elővette a szekrény mélyéből a női ruhákat, amelyek a válása óta ott hevertek, s azt mondta a lánynak: — Öltözz lel, kedvesem! — Miért? — kérdezte a lány egy márvány- szobor gyermekdedségével. — Mert ez a szokás — és saját kezűleg segített neki, hogy ruhába bújjon. Kézen fogta, elmentek az anyakönyvi hivatalba, onnan átmentek egy vendéglőbe, vettek valami ennivalót, hogy megünnepeljék az eseményt. A nehéz evező mindeközben állandóan bele-beleakadt a szemközt jövőkbe, s a lány akarata ellenére bizony zavart okozott. Elcsodálkozva a lány kinézetén, a járókelők sértően kezdték méregetni a szobrász különös alkotását. Guszakovot persze ez feszélyezte és megkérdezte a lánytól: —) Mindig igy logod hordani ezt az evezőt? Dobd a csudába! — De ez lehetetlen, édesem — mondta elhalkuló hangon a lány. — Hiszen te ilyennek alkottál engem. — Vagyis az egyik kezed állandóan foglalt lesz? Hogyan fogod akkor a piacról hazacipelni, amit vásárolsz majd? Leszakad a karod! — Ne nyugtalankodjál, kedvesem — moso- lyodott el bizonytalanul a lány. — Majd csak boldogulok egy kézzel is. A szobrász elgondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy hármójuk szövetsége, ö, a lány meg az evező, nem lesz valami jó dolog. „Hahah, az igazgató mégiscsak jobban ismeri az életet, mint én" — sóhajtott magában. „Mégiscsak úszónőt kellett volna alkotnom." Fordította: Konczek József Károlyi Arriy: • • Öregasszonyok Von-e szebb, mint a pitypang, .mikor dvirágzott? van-e szebb, mint az öregasszonyok arcán a csillag alakban futó ráncok? Van-e szebb, mint a petúniák hervadása? bársonyos, kicsi, késő csókot küldenek búcsúzóul a világba. Van-e szebb, .mlint levél-lebegés levegőben? egyszerre kendő, madár, lepke és sóhaj belesóhajtva az időbe. Ihász-Kovács Éva: Kétsoros Az Agyat beprogramoztam. Mondja a csodát. Unottan. Vonulás Szigorú matrózgallér: — mennek a szőlöfürtmellű lányok, hajukban aranycsengők, szemeikben emeletes remények. Katedrákon állnak gondolatban, és lombikot tartó kezük meg-megremeg az első gyakorlaton. Megelemzik a jövendőt, kék kendős lélekkel álmodoznak, s gondolatban egy mini-foci-drukker rúgdossa szivük alatt a csöndet. Mennek a lányok: havasi gyopár köldökük alatt az asszonyságig; s iszákos föld issza be léptük, magam is értük fohászkodom, mert romokon 'indulnak meghóditani a világot, kézenfogva a SZERELEMMEL... Az „In memóriám Kodály Zoltán képzőművészeti pá'yázat” jegyében rendezték meg Debrecenben a VII. országos nyári tárlatot. Az egy hónapig nyitva tartó kiállításon — amelynek a Kossuth Lajos Tudományegyetem ad helyet — 131 alkotó 181 műve tekinthető meg. Bartl József: Dallamvilág' Földi Péter: Szegény vagyok Benedek György: Kodály-portré Benedek György: Nocturne
