Tolna Megyei Népújság, 1982. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
U ^ËPÜJSÀG 1982. július 3. Szekszárdi MEZŐGÉP A külkereskedelmi stratégia Mikó Sándor hat éve dolgozik a Szekszárdi MEZŐGÉP Vállalat kötelékében, abból négy évet a bonyhádi gyáregységben töltött el. Két éve külkereskedelemmel foglalkozik. A kereskedelmi osztály helyettes vezetője, külkereskedelmi vezető. A Szovjetunióban végzet gépészmérnök, három nyelven beszél. Bonyhádon lakik. A szekszárdi vállalat és mondhatjuk, a magyar mezőgépipar „utazó nagykövete". A múlt hét derekán jött haza Tbilisziből. Két szőlőmegmunkáló gépet — zöldnyesőt — állítottak munkába. A két évvel ezelőtti munkaköre is lehetővé tette, hogy a külkereskedelemmel foglalkozzék, hiszen számos alkalommal volt különböző vásárokon, kiállításokon rendező megbízott. Részt vett tárgyalásokon, s véleményt mondott, segítette a termelést és értékesítést. — Milyen legyen a jó külkereskedő? — Mindenekelőtt jó műszaki szakember. Amiről tárgyal, amit el akar adni, azt ismerje. Legyen jó kereskedő és nyelveket beszéljen, végül emberi magatartása is olyan legyen, hogy partnernek tekintsék minden helyzetben. — Külkereskedőnek készült? — Könnyűipari géptervezőmérnök vagyok. Amikor a Szovjetunióból hazajöttem, a Bonyhádi Cipőgyárban vállaltam állást. Ott nincs lehetőség géptervezésre, és így átmentem a MEZŐGÉP ottani gyárába. Kedvemre való munkát és munkahelyet találtam. Igen jó kollektíva van ott, a bonyhádi négy év kitűnő iskola volt egyetemi éveim után, a mostani beosztásom előtt. Kezdetben természetesen voltak gondjaim, hiszen a külkereskedelmi munkának sok oldala van. A külföldi partnert ismerni kell, ezen kívül a hazai viszonyokat, azaz az ipari hátteret, a konkurenciát, a szellemi kapacitást, a KGST-megállapodásokat. És mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy a külkereskedelmi munka is kollektív teljesítményen alapuljon. Tehát a gyártók, fejlesztők, eladók jól együttműködjenek. Ha hazahozunk néhány témát, képeseknek kell lennünk pár nap alatt választ adni rá, tudunk-e vállalkozni a feladat elvégzésére. S az ajánlatunknak olyannak kel'l lenni, ez is természetes, hogy jövedelmünk ne csökkenjen, tehát a vállalat is jól járjon. — Pillanatnyilag hogyan áll a MEZŐGÉP a külkereskedelmi piacon? — Jól. Éves tervünknek eddigi részét teljesítettük. Az NDK-nak szállítottunk 460 tonna különböző csövet, ezekhez kapcsolódva azonnal el kell mondanom, hogy megkezdtük tárgyalásainkat öntözőgép kiszállításáról is. A Szovjetunióval kapcsolatos szállítási tervünket is teljesítettük. — Nehéz a külkereskedelmi munka? — Meglehetősen fárasztó. Állandóan figyelni kell a fejlődő-változó gépipari, élelmi- szeripari gépgyártásra. * Valamivel több mint tíz éve, hogy a Szekszárdi MEZŐGÉP Vállalatnál, igazodva a változó hazai ipari helyzethez, keresik termékeikre a külföldi vevőt. A Budapesti Nemzetközi Vásáron már a hetvenes évek elején sikert értek el, díjazták termékeiket. Az évtized közepén a cukorrépa-betakarító gépcsalád kialakítása volt a cél. Ezt kiváló módon oldották meg. A felhasználóknak az volt az igényük, hogy egymenetes betakarító gépet is készítsenek. Egy év alatt elkészült o prototípus, lehetett volna sorozatban gyártani, mert az összes paraméter azt igazoltat a gép jól használható hazai viszonyaink között, sőt, a Szovjetunió egyes területein is. így kiküldték a gépet próbaüzemeltetésre, kedvező véleményeket kaptak. Majd pedig jöttek a termelési rendszerek az új igénnyel: a cukorrépa-betakarító gép kétmenetes legyen. Ezt a különleges feladatot is jól oldották meg a tervező-szerkesztőmérnökök. A gépet sok helyen bemutatták, s számos gazdaságban már üzemszerűen is kipróbálták, használják. S ami a leglényegesebb e műszakifejlesztési program végrehajtásában, ennél a terméknél is sikerült kiváltani a nyugati eredetű gépegységeket, hazaival, vagy KGST-országoktól beszerezhetőkkel, úgy, hogy a paraméterek nem romlottak. A MEZŐGÉP külkereskedelmi stratégiájává tette: a termékeknek kiváló minőségűeknek kell lenni, világszínvonalon legyenek, s a szállítási határidőket tartani tudják. Ugyanakkor az volt a törekvés, hogy a gépek tömegét csökkentsék, azaz kevesebb anyagot használjanak fel. Ez utóbbi feladatot sikerült teljesíteni a csövek és ezek alkatrészeinek gyártásánál, illetve egyes öntözőgépeknél, például a HTM hidromotoros önjáró öntözőgépnél. S ez iránt az új termék iránt is élénk az érdeklődés, bár még csak harminc darabot tudtak .gyártani. A KGST gépipari, illetőleg élelmiszer-gépipari vállalatai az AGROMAS-on belül egyeztetik a programot, melyik ország, melyik vállalata milyen gépet gyártson. Így a szekszárdira a szőlőmegmunkáló gépsorok, géprendszerek kidolgozását bízták. A feladattal sikeresen megbirkóztak. Egy-egy gépből, gépcsaládból a Szovjetunió lesz a legnagyobb vevő: ezer példányt is vásárolnak. Pillanatnyilag is rendszeres szállítói a moldáviai és a grúziai szőlészeteknek. Sőt, az NDK is érdeklődik néhány gép iránt. A Szekszárdi MEZŐGÉP Vállalat exportmunkója egyre megbízhatóbb. A nemzetközi piacon a külkereskedelmi vállalatokkal együtt — KOMPLEX, TECHNOIMPEX, FERRUNION, TRANSELEKTRO, stb. — külföldi partnereikkel azért tudnak sikeresen együttműködni, mert megbízható, pontos szállítók, s gépeik az adott ország viszonyai között is kifogástalan munkát végeznek. P. J. ■ “I olléga Úr, a szürke és reménytelenül aktakukac kishiK vatalnok minden áldott nap egy távoli, városszéli településről járt be dolgozni belvárosi hivatalába. Ezen örö___J kös tortúrát a legsimábban úgy úszhatta meg, ha előbb a z Expressz-buszra szállt, majd onnan a metróra, amivel aztán a Deák térig utazott. A metró tulajdonképpen történetünk szempontjából nem bír különös jelentőséggel. Az ideg- és lélekölő közelharc egy köpetnyi szabad helyért ugyan ott is mindennapos, ám Kolléga Úr úgy gondolta, hogy ha kellő türelemmel vizsgálja a kérdést, akkor feltétlenül akceptálnia kell, hogy a metró terjedelmesebb közlekedő térfogatainál fogva kevésbé predesztinálja az Utazó Közönséget rúgásra, harapásra. Ha az automaták előtti tömegnyomorra gondolt, érzett érvelésében némi kielégíthetetlenséget, de amint azt már mondottam volt, történetünk szempontjából e kérdés taglalása elhanyagolható. Nem így az Expressz-autóbusz léte. Amint az Kolléga Úr elemzéséből később nyilvánvalóvá vált: ezek az Expressz-já- ratok nem akármilyen járatok. A metróvonalak kiépítésével ugyanis célszerűvé vált a közvetlen, úgynevezett ráhordó járatok, illetve pontosabban hálózatok — javította ki magát Kolléga Ür — megszervezése. Ennek következtében oz Expressz-járatok beállítása is célszerű lett, amelynek lényege: célállomás—végállomás, s közötte semmi, nincs megállás. Vagyis — folytatva a logikus sort —, utascsere nélkül hosz- szabbodik meg a menetidő. És itt van a kutya elásva! Nem számítva az amúgy gyakori útfelbontásokat és torlódásokat — elemzett tovább Kolléga Úr —, tudni kell, hogy ha felszállsz egy Expressz-buszra, akkor már nincs visszaút, akkor húsz percig, félóráig, vagy még tovább reményed sem lehet arra, hogy akár testhelyzetet változtass. Ha nem foglalsz el rajtaütésszerű rohammal egy ülőhelyet, vagy akár egy nyugodalmas sarkot, akkor a város széléig radírozod frissen borotvált képeddel az oszlopot, akkor ágyékodból két hétig nem jön ki az ülés sarkának zöld nyoma. Kolléga Úr fejében eleinte még az is megfordult, hogy olvasói levéllel hívja fel az illetékes szervek figyelmét ezekre a tarthatatlan állapotokra, ám ezirányú tervéről hamar lemondott, tekintetbe véve, hogy amaz általában is mindent megtesz. Észrevette viszont, hogy ha a megálló egy bizonyos pontjára áll, abból kettős haszna származik. Egyfelől mindig a hátsó ajtónál szállnak le a legkevesebben, vagyis ott várakozván, előbb juthat az ülések közelébe, másfelől akkor is Expressz-közélben lehet, ha a megállóba előbb az a másik — teljesen felesleges — járat áll be. (Ez a másik járat egyébként amolyan régi típusú, sokmegállós busz volt, sokan vették viszont igénybe, növelve ezzel is a megállóbéli viszonyok áttekinthetetlenségét.) A következő lépés tehát azon bizonyos pont kikísérletezése volt. Meg kellett határozni az egyetlen és pótolhatatlan pontot, ahonnan a legváratlanabb ajtóhelyzetekben is némi előnyre tehet szert. A járda azon pontját, amelyet várakozás céljából, a helyfoglalásra irányuló mozdulatok optimális kiinduló helyeként célszerű elérni, de legalább megközelíteni — fogalmazta meg a feladványt Kolléga Úr. Nos, még egészen üde, romlatlan fiatalember volt (talán még nem is Kolléga Úrnak hívták), amikor kísérleteinek eredményeképpen végre meghatározta azt a pontot. Annak idején, az első hetek délutáni forgatagában bizony még le-lemaradt a tömött buszról, de később — bármennyien is jutottak hasonló eredményre — kutatásai gyümölcsözőnek bizonyultak. Már hosszú ideje tapasztalt utasként tolakodott — amikor egy szép napon bekövetkezett a törés. Az indítékokra nincs megbízható adatunk, de tény, hogy amikor egy borongás délutánon lehülyézte azt a vén spinét, mert elsodorta kezéből az aktatáskát, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába a most már kétségkívül Kolléga Úrnak nevezhető hősünket. Olyasmi lepte meg, amit a franciák deja’vu-nak neveznek, úgy érezte, hogy valaha, valaki mással mór történt valami ilyesmi, s akkor, annak idején ő meglehetősen helytelenítette az efféle — a most általa megnyilvánult — reakciót. A gondolat, a lelkiismeret e naptól kezdve nem hagyta nyugodni hősünket. Olyannyira nem, hogy már nem is kereste az oly gondosan kikísérletezett pontot; mind elkeseredettebben figyelte a Kedves Utazó Közönség könyöklő küzdelmét, még haragudott ugyan a csúcsforgalomban-közlekedni-muszáj vénemberekre, de inkább hagyta, hogy egy-egy villámöreg éppen róla rugaszkodjon el, inkább félrehúzódott. Az őrült pilóta Később újabb megrázkódtatás érte Kolléga Urat. Feleségével — erőt véve magukon — moziba mentek, s hazafelé tartván éppen a mi megállónkba vetette őket a kiszámíthatatlan sors. Mikor a busz megállt, hősünket feszítő izgalom kapta el — megszokás vagy mi —, alig tudta kivárni az ajtó nyílását, s mikor az végre mozogni kezdett, hirtelen fölpasz- szírozta magát, majd fejvesztve rohant helyet foglalni. Az asz- szony persze nem értette az egészet, hiszen késő este lévén, alig volt utas a megállóban. Csúnyán leteremtette hát férje- urát, amaz pedig igazat adván neki, mélyen elszégyellte magát. E perctől kezdve fölgyorsultak az események. Kolléga Úr mardosó lelkiismerete meglódítotttr a történést. Előbb — ügyintézés leple alatt — a munkahelyéről kezdett elmaradozni, amit persze senki nem vett észre. A feleség sem tulajdonított különösebb jelentőséget a kezdődő késői hazajárásnak, mert már valóban esedékes volt, hogy az a fránya főnök továbbképző tanfolyamra küldje Kolléga Urat. A szomszéd meghökkent ugyan, amikor mintha Kolléga Urat látta volna egy T-betűs teherautó volánja mögött, de hamar meggyőzte magát, hogy az lehetetlen. A feleségnek később feltűnt, hogy hősünk fényképet készíttetett magáról, sőt, hamarosan vaskos borítékot is kapott — holott Kolléga Úrnak soha senki nem írt —, a férj azonban egyre komorabb, egyre szófukarabb lett, így az asszonyka nem mert kérdezni. Az utálatos főnök pedig csak akkor döbbent meg igazán, amikor beosztottja minden előzetes figyelmeztetés, sőt, indoklás nélkül beadta a fölmondását. Kolléga Úr a következő munkanap hajnalán — féleségét megtévesztendő — úgy tett, mintha a szokásos módon a hivatalba indulna. Valóban a szokásos módon gyűrte tova magát megállónk sűrű hínárjában, a metróra is a szokásos módon sodródott fel, de hopp... a Deák tér helyett már az Erőkénél leszállt! Innen furamód az Akácfa utca sarkán álló bisztróba tért be, bűnös elszántsággal rendelt egy kaszinótojást tíz deka franciasalátával és — feleség, ha ezt látnád! — egy korsó sört. Mindezek elfogyasztása után hősünk az Akácfa utcai BKV-központba ment be. Nem tudni, hogy ott miben sántikált, de meglehetősen hosszú idő után, pontban fél háromkor lépett ki a kapun. Hóna alatt egy felette gyanús bátyút szorongatott. A kapu előtt Kolléga Úr megállt, felvetette fejét, és szemében megcsillant valami diadalmas... A hősünk lépteit követő szem újólag a metróhoz, onnan ominózus megállónkba kísérhette vissza a csomagját féltőn szorongató embert, és itt már határozottan valami rémeset kell felfedeznünk a tekintetében. Szokatlan módon Kolléga Úr nem a nevezetes Ponthoz állt, sőt érthetetlen módon engedett tova két Expressz-buszt (továbbá négyet abból a feleslegesből). Úristen... De nem, nem, semmi baj, a harmadikra fölszállt. A kanyarban a szokásos módon szorult a csuklókorlát mögé, majd hosszas zötykölődés után megérkezett a végállomásra. Itt azonban — ahelyett, hogy hazafelé vette volna útját — a batyuval együtt az állomás irányítójához ment be. Mintegy félórás feszült várakozás után a sofőrruhás Kolléga Úr (illetve már nem is tudom, hogyan nevezzem) lépett ki az ajtón. Magabiztos tartással a várakozó Expressz-buszra szállt, hovatovább beült a vezetőfülkébe, fölvette a gyanútlan utasokat és elindult. Az ominózus megállóba érve kinyitotta az ajtót, a visszapillantóból szánakozó mosollyal regisztrálta a Kedves Utazó Közönség szörnyű kataklizmáját. Amikor minden morzsányi hely megtelt, bezárta az ajtókat, mintegy csapdába ejtve a mit sem sejtő Utazó Közönséget. Ezután a mikrofonhoz nyúlt, és a következőket mondta: — Jó napot kívánok, kedves utasaim. Kérem, felejtsék el az iménti gyötrelmes perceket, és amennyire lehet, próbálják meg kényelembe helyezni magukat. A zöldkucsmás fiatalembert arra kérem, adja át a helyét a kismamának, a barna kabátos néni pedig legyen olyan kedves, vegyen át kettőt a sok- csomagos hölgy dobozai közül. A többiektől pedig azt kérem, kapaszkodjanak a kanyarban, ne a szomszédnak támaszkodjanak. Cserébe megígérem, hogy gyorsan, de óvatosan és kapkodás nélkül hazaviszem önöket. Köszönöm a figyelmet, tessék vigyázni, indulunk. És hősünk feltette új napszemüvegét, gázt adott, majd ahogyan ígérte — határozottan, de körültekintően elindult hazafelé,. A világ e napon nagyot változott. Budapesten villámgyorsan elterjedt az őrült pilóta híre, az pedig — ha más haszna nem is származott a dologból — ezután kétszer annyit keresett. Korszerű üzemcsarnokot, jó gépekkel szereltek fel a termékek minőségének javítása érdekében Minden munkafázis nagy figyelmet kíván
