Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
lO^PÜJSÀG 1982. május 1. rom állandóan a konvertibilis forinttal nyúz. Született közgazdász a fickó. A genetika csodája... Ilyenforma idős lehettem, amikor először hallottam, hogy „ki-ki a képességei szerint dolgozik, és munkája arányában részesül..." S neki egyszer csak kipattan a fejéből: — Te, apa! Rájöttem, hogyan lőhetne megjavítani a forintot! Ha mindenkinek megmondanák. mit kell csinálnia, és azért adnák a pénzt, amit megcsinál az ember! — Hát igen. — De apa! Nem lehetne valahogy így megoldani?... Apa! Kérdeztem valamit! — De. Jó lenne. Nekem is eszembe jutott néhányszor... Csak mindig kiderült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb... — Miért? — Na jó — teszem félre a munkámat (mert azért a havi fixes is csak bütykölget otthon valamit). — Régi történet... Kicsivel nagyább voltam már, mint te most... Egyszóval kamaszkoromban az a nóta járta, hogy „Már minálunk, babám..." Arról szólt, hogy „nem szedik a meggyet fedeles kosárba. Felmegy a legény a meggyfa tetejére, oszt’ leráz- zaja meggyet, te meg babám szedjed a rózsás kötényedbe!"... Afféle munkadal volt... „A magyarok második szimfóniája". Az elsőt, tudod, Gellért püspök hallotta, csak nem jegyezte le az utókor számára... így tesznek a makkal is, a végén annyira belejönnek, hogy a legény egyszerre megy fél a „meggyfa-imakkfa tetejére, lerázza a meggyet-imakkot, te meg babám szedjed-kap- kodd...!” Mindig ezt fújtuk, ezzel tódultunk a hajókra is, meg a fenyőlácós Jboci-pulímanok-' ba", irány Pentéle, felépítjük a Vasművet! Sokszor ledőlt a fal, de azért felépült a gyár is, meg a város is. A mi munkánk csak egy porszem az égésiben,, de azért benne van... Tudom, téged most nem ez érdékel, én sem erről akarok áradozni. Az a lényeg, hogy amikor a második kéthetes táborozást kezdtem, valahogy megválasztottak brigádvezetőnek. Először még örültem is, kicsit büszke is völ- tam, azt hittem, annyi az egész, hogy kivonulásikor én megyek elöl a lapáttal, és a munkavezető nekem mutatja meg, met- től meddig kell planírozni. Élveztem, hogy süt rám a nap, erősödik a karom. Csakhogy a diáktábodban is, akár a felnőtt építők barákkvárosában, naponta közzétették a brigádverseny eredményeit. Zavartan sandítottunk a testnevelési főiskolásokra, akik olykor 150 Trencsényi Imre: A makói talicska százalékra is teljesítették a normát. Könnyű nekik — mond- 'hbttuk volna, ha nem jár a csúcs közelében egy lánybrigád Is... Volt köztünk egy baromi erős fiú — máig sem értem, miért nem akart semmi áron brigádvezető lenni —, ez sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy mi általában 50—60 százalékkal csúfoskodunk. Ű kezdett piszkálni, menjek oda a munkavezetőhöz, számoltassam újra a teljesítményünket. Amikor már a Kobra is, aki olyan volt, mint a lapát árnyéka, úgy nézett rám, mint valami rakás szerencsétlenségre, elszántam magam, odasomfor- dáltam a szakihoz. Az vállat vont, és a normáshoz küldött. A normás azt mondta, hogy a diákoknak külön normásuk van, ahhoz menjek. Végre őt is megtaláltam, de igen vonakodott az újraszámo'lástól, azt mondta, nincs nála a normakönyve. Én akkor már nem hagytam lerázni magam. Kelletlenül átcsoszogott egy másik barakkba. Előkotort valami könyvecskét, szorozgatott, osztogatott, végül kijött neki 24 százálék. Elhomályosult a tekintetem. Ez nem lehet ig!az, mert akkor itt süly- lyedek el... — De hát hogy lett akkor hatvannégy...? — motyogtam ellhailá hangon. — Úgy, hogy a diákoknak imás normájuk van — kottyantotta el normásunk, majd magyarázatképpen hozzátette: — Hogy el ne veszítsék a kedvüket... Sok mindent megért az ember, csak szóljanak időben... De akkor is, hogy én, és az, aki csak tehénkedni tud a szerszámnyélen...! Nem tudom, honnan került az ajtóba az a fáradt mosolyú fiatal kubikos, aki úgy látszik, végighallgatta beszélgetésünket. — Ilyennel dolgozzatok, öcsi — hunyorított a falnák támasztott hatalmas „szívlapátra". — Akkor meglesz ^a normátok!... A szív alakú szeneslapát akkoriban vált használatossá a földmunkáiban, s nevét a közvélemény nemcsak alakjával hozta összefüggésbe, hanem bizonyos bélgyógyászati elváltozásokkal is... Hogyan, hogyan nem, rövidesen más munkára kerültünk. Lehet, hogy magunk jelentkeztünk éjszakai műszakra, mert az több tékintetiben kétszeresen számított. Az volt a dolgunk, hogy egy úszómedeneé- nyi pincegödörben mérhetetlen mennyiségű téglát halmozzunk a körbe futó kőműves állásra. Reggel aztán jött az élmunkás, aki sebes kézzel néhány óra alatt beszórta a faliba az egészet. Arra nem emlékszem pontosan, hogy a kalapács az ő kezében volt-e, de az biztos, hogy a maltert más terítette a sorok közé. Ez a kőműves rendszeresen 1000 százalék körül teljesített... — És ti? — kérdezi a fiam, de erre sajnos nem emlékszem, mert a mi teljesítményünk nem volt ennyire kiemelkedő. Szerettük azért ezt a munkát, mert köziben zenét is kaptunk a hangszóróiból, reggel meg alti a ttunk, amikor a többi diák- brigád sorakozott... Néhány évvel később a budapesti Nagykörúton is akadt építenivaló. Be kellett foltozni a házakat, meg ne fagyjanak a lakóik. Azon a télen az egyetem is szüneteit, gondoltam, keresek egy kis pénzt, azonkívül csinálok is valami hasznosat. „Órabér... segédmunkásoknak 5—6 forintig". A hat forint akkoriban elég szépen hangzott, de nem ez volt a legfőbb gondom... A munkavezető apró öregember voit, a kucsma egészen benyomta a fejét a fekete prémgallérba. Vagy hat embert — köztük engem — a járda szélére állított, hogy a járókelőket terelgessük, míg a második emeleten két szakmunkás a harmadik emelet födém - gerendáit igyekezett kiszabadítani a törmelék alól. Egy elsőemeleti konyháiban pirosló nyakú vaskályha falta a kiszolgált parkettlécet, egy öreg szaki meg egy jobb képű lány csak a tűzzél törődött, óránként, vagy talán félóránként .mindenki bejölhetett melegedni. Nem volt talán még elég hideg, nem volt még mit kipihenni, a lány nem nézett rám elég szépen, vagy nem tudbrn, milyen darázs csípett belém, egyszer csak odaszóltam a körünkben meghitten falatozó építésvezetőnek: — Botos szaktárs, most tulajdonképpen mennyi lesz az órabérünk? 'Megállt a falat a torkán, kimeredt szemmel nézett rám : — Miért fontos ez most magának? — Nem olyan fontos — hebegtem szinte röstellkedve —, de már itt dolgozunk majd egy hete, meg lelhet talán kérdezni... — Miért tőlem kérdezi? Miért nem kérdezte meg, amikor belépett? — Azt mondták, hogy öt-hat forint. Gondoltaim, lehet az öt is, öt ötven is, meg hat is... — Nem dolgoznak maguk olyan sokat — mért végig lesújtó pillantással: — Az nem rajtunk múlik! — robbant ki belőlem. — Tessék úgy megszervezni a munkát, hogy többet dolgozzunk! —• Honnan tudja azt maga, hogyan van a munka megszervezve? — Mert látom! Egész nao csők ácsorgunk. Néha odébb viszünk egy deszkát, vagy egy bakot, vagy félnaponként egy láda maltert...! — Hallják ezt, szaktársak? Szóljon, oki még kevesli a munkát! — Addig jártatta körbe jelentőségteljes sastekintetét, amíg valaki vis'szavigyorgott neki. Ak'kor ismét felém .fordult: — Majd magát teszem meg munkavezetőnek, az öreget meg elzavarom, az nem ember, ne éljen!... — Azt ném mondta m ! — Vörösebb volt már a nyakam a kályháénál is. — Akkor mea mit akar? — húzta fel hosszú, sűrű szemöldökét. Zúgott a fejem, egyre szű- kebb és sötéteblb lett a viláa, de éreztem, hogy sokan állnak ' körülöttünk. így hát nemcsak magamat, hanem őket is képviselem. — Hát először is — lendítettem meg a karom —, ott lent nem kell hat embernek ácsorogni, két táblával megoldható. Ha ezalatt anyagot hordanánk, a kőművesek is folyamatosan dolgozhatnának. Ha meg még csiga is lenne, az emberek fele nyugodtan -mehetne a következő házra...! — Hallották ezt, szaktársak? — nézett ködül elképedve az építésvezető. — Ez a szaki vissza akarja állítani a norma- rendszert... me~ az eaész hét- szentséges szakramentumot !... Csak szóljanak bátran, ha maguk is visszakívánják... ! Aki még soha nem volt közmegvetés tárgya, nem tudja elképzelni, hogy néztek rám. Rosszabb volt, mintha agyonvernek... — De apa — kérdezi a fiam —, miért nem akarta megmondani? — Talán azért — gondolkodom el —, mert azt hitte, jobban dolgozunk, hta a nagyobbra számítunk... — De hát ti dolgoztatok volna! — emlékeztet a gyerek. — Ez is igaz — merengek tovább. — Akkor talán éppen ezért... — Szóval öt forintot koota- tok — szögezi le inkább, mintsem kérdené. — Én mindenesetre! — nevetem el magam. — És? — feszegeti tovább, mert az ő számára még nincs vége a történetnek. — Gondolhatod — rántok vállát. — Voltak jobb helyek. Vidéki építkezéseken, szállítóknál, maszéknál... Sose felejtem el a Vay urat! Fizetett rendesen, de betyár egy ember volt...! Hét közben egymaga falazott, pucolt, betonozott, hétvégeken jött még egy vagy két kőműves, de segítők söha nem voltunk kettőnél többen! Kapkodhattuk a fejünket. „Mesterek! Ég a láda!" Ez nekünk szólt. Fogytán volt a malter az álláson. Alighogy felöntöttük a ládát, már hallottuk: „Röpül a padló!” Ez azt jelentette: téglát, de sürgősen! Ha csak megálltál egy pillanatra, hogy megtorold a homlokod, már rikoltott, a hátával is látott: „Szabotálunk?! Szabotálunk?!"... — Az mit jelent? — kérdi a fiam. — Több mindent — vakarom meg a tarkóm. — Régen így mondták, ha valaki nem dolgozott.. vagy többet ártott, mint használt... — És ma hogy mondják? Évek óta szögez nekem a gyerek fogósalbbnál fogasabb kérdéseket, de úgy még soha nem volt, hogy ne tudtam volna válaszolni valamit. Most igencsak előszedhetem a szókincsemet... Szerencsére váratlanul elvigyorodik a fickó: — Apa! Tudod, hogy hívják Makón a talicskát? Sejtem, de- hagyom, hogy ő mondja. — Nem hívják, hanem tol? ják! — alvássá a fejemre jóízű kacagással. Malus 1. Vasas Károly rajza Weöres Sándor: A hegyek álma Miről álmodnak a szántatlan-vetetlen hegyek fenyvesekkel övezetien fehér turbánjuk alatt? A leszökdelő erekről s a Ibányák érc-lakta mélyeiről ■* sa sokféle tarka vigalomról lent a völgyben. Talán egy tanitóról aki lépesmézet perget és vigyáz a méhrajokra hogy nász idején el ne gomolyogjanak. Talán egy gazdasszonyról aki a csibéket őrzi a nagy hegyi rabló madaraktól. De az Js lehet hogy az ő álmuk magasabb és idegenebb: az égi felhők hordják-viszik és a mennybolt üressége. Katona Judit: Mi úgy aludtunk este, fi°9Y párnánk alatt lapult ia száraz kenyérhéj, édes, jóízű s áldottuk érte anyánkat, mert míg szelte, szétosztotta, halvány tört arcán mindig volt derű. A mindennapi kenyerünket italunkat, eledelünket add meg, uram, a moi napra. Szép fiainkat növeszd nagyra, add, hogy láthassuk tiszta arcuk, szemeik madársuhanását, párolgó vacsorák fölött a kedvük s ha a munkát kezünkből kiejtjük, adj erőt ifiű simogatásra. Holnapunkért igaz fohászra, hisz küzdelmes sorsunkat beérték, biztos oltalmat adj nekik, békét. Biharugra „Nyár van, június, s a tónak ezen a részén gyékényszigetek állnak a vízben lábbal össze. A vízről néha hűs hullám kavar. Egyébként a tógazdaság nem egy tó, hanem kisebb-nagyóbb tavak rendszere. S neve van mindegyiknék. Ez itt a Cigány-tó, túl rajta a Csikó-tó, a kettő végében a Ludas-tó, az Új-tó, a'Szilas- tó, a Ludas-tó a legnagyobb. Itt tó volt azelőtt is, amit nagyon leptek a vadlibák.” A fenti sorok Szabó Pálnak, a népi írók kiválóságának 1949- ben megjelent regényéből, az Tsten malmaiból valók, amely művében szülőfalujának, Biiharugrának múltjáról, formálódó jelenéről adott számot — a felszabadult falu első ábrázolásaként. Szabó Pál, aki 1893-ban született Biharugrán, hosszú éveken át maga is a szegény zsellérek sorsát élte. Egyetlen hold földje volt, s kőművessegédként is csupán annyit tudott keresni, hogy családját úgy-aíhogy eltarthassa. Forradalmi szervezkedésért a Tanácsköztársaság bukása után két évre lakóhelyén internálták. Első regénye, az Emberek 1930-ban szintén az ugnai élmények nyomán született, mintegy a népi írók mozgalmának előhírnökeként. Nem kisebb valaki, mint maga Móricz Zsigmond figyelt fel rá, és ő is vezette be az irodalmi életbe, Új nagy írót küldött a falu című tanulmányával. Szabó Pál országos hírű íróként sem szakadt el szülőföldjétől: házat épített ott magának, ahova újra meg újra megtért, és végakarata szerint Ugrón is temették él 1970-ben bekövetkezett halálakor. Sírja — megérdemelten — zarándokhely. Biharugra hazánk keleti határától néhány kilométernyire, Békés megye északkeleti csücskében terül el. Hajdan — egy Bihar nevű földvárról — Biharnak nevezték e tájat, és amikor Szent István királyunk uralkodása alatt megkezdődött a vármegyék szervezése, e néven vált korabeli közigazgatási egységgé. Mostoha vidék volt ez akkoriban, hiszen a szeszélyes járású Sébes-Körös ki-kiáradt, a mocsaras, lápos ingoványokban pedig igencsak nehezen tudott megélni ember és állat egyaránt. E „vízországban” tehát Csak igen kis számú lakosság tengődött, és sorsukról vajmi kevés adat maradt fenn. Ezek közül az egyik legfontosabb, amely arról tudósít, hogy 1325-ben egy francia kóborlovag, bizonyos Danella kapta meg az országrészt hadi érdemeiért. Ö meg is telepedett újdonsült birtokán, sőt nevet is változtatott: úgy hívatta magát, hogy Ugrai. A mindenhová behatoló török persze e tavas világba is bemerészkedett, és oly pusztítást csapott itt, hogy 1660-ban mindössze kilenc családot tudtak összeszámlálni a lajstromozók. Am ez az egy híján tíz família kemény emberekből állhatott, mert összeszövetkezve ők alapították meg a majdani Biharugrát: megépítették azt az „utcát", amelyet máig Alsósornak hívnak a helybéliek. Danella — azazhogy Ugrai uram — utódai egészen 1838-ig birtokolták e tóbirodalmat, amikor is kihalásuk után egy oldalági rokon, Bölönyi Józlsef lett a gazda. Mégpedig nagygazda, mert amint azt özvegyének örökösödési papírjai mondják, összesen 2954 hold föld felett parancsnokólt. (összevetésként: az időközben 1800-as lélekszámúra gyarapodott Biharugrának 2196 holdja volt.) Bölönyiék mellett néhány más módosabb család is megtelepedett ott. Köztük az a Colhus Zoltán mérnök, aki fölismerte, hogy ezen a csupavíz tájon a legcélirányosabb halastavakat építeni. Munkához is látott, és 1913-ra el is készülitek az első tavak, amelyek a föntebb idézett regényrészlet tanúsága szerint a Cigány-, a Csík-, a Bodor-, a Szilas- és a Ludas-tó elnevezést kapták. Colhusnak és más tóépítőknek a számítása bevált: a mesterségesen betelepített halak a kedvező közegben vígan szaporodtak. 1939 és 1944 között aztán még újabb tavak épültek, amelyek a Zöldhalmi-, Emlék- és Nagyszík-tó nevet kapták. Nemesített pontyok és harcsák lubickoltak ezekben. A második világháború, sajnos, a jól működő halgazdálkodást erősen visszavetette. A tavak úgy elvadultak, hogy amikor az ugrai halászok és napszámosok — szám szerint kilencvenheten — megalakították a szövetkezetét, az első évben egy mázsa halat sem tudtak kifogni egy holdnyi vízterületen. A tógazdaságot aztán államosították, és 1952-ben megalakult a Bibarugrai Halgazdaság. Kezdetben ennek a termelési egységnek is meggyűlt a baja a természettel, hiszen mindjárt 1953-ban az úgynevezett hasvízkór pusztította el a halállomány jó részét, ám e csapás arra is jó volt, hogy felismerjék: a gazdaságot nem lehet csupán egyetlen ágazatra alapozni. Ezért előbb sertéseket kezdtek tenyészteni — annál is inkább, mivel a halak igencsak kedvelik a malactrágyát —, majd 1959-től pecsenyekacsákat is tartották, lévén azok is „eleven trágyaszórók". A kocák aztán kiszorultak, és „tisztüket" teljes egészében átvették a fehér tollú, sárga csőrű szárnyasok. Épülték később újabb tavak; elkészült a termálkút, amelynek meleg vizében az átlagosnál jobban szaporítanak az anyahalak; és aztán megjelent e tájon a kis prémes állat, a nyérc, mégpedig úgy, mint a sok-sok halhulladék kosztosa. Norvégiából hozták e menyétfélék családjába tartozó ragadozókat. Sűrű szövésű, rozsda- álló hálókkal ellátott ketrecékben egyhamar jól érezték magukat, és olyan szép bundát növesztettek, mint azok a társaik, amelyek Európa vagy az Egyesült Államok híres telepein cseperedtek fel... Hát nagyjából így fest most e vadvízország, jelen állapotával fényesen bizonyítva, hogy mi mindenre képes az ember, ha élni — mind jobban élni — akar, s azt is tudja, miként kell munkára fogni a természetet. S hogy ne feledjük: Biharugrának ma már több mint háromezer lakosa van. A. L.
