Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-11 / 108. szám
^NÉPÚJSÁG 1982. május 11. Moziban fiz Aranycsapat Két világhírű kapus: Grosics Gyula és Lev iasin Néhány héttel ezelőtt lelkes kritikát írtam a Koncert című filmről. Dicsérve az ötletet, a megvalósítás módszereit. Nagy sikert jósló soraimat azóta a mozipénztárak bevételei igazolták. Most, az Aranycsapat című filmről írva megismételhetném ugyanazt. Tudva, hogy a focihoz Magyarországon mindenki ért, ismerve a szurkolók népes táborát, állíthatom, hogy sokan váltanak jegyet erre a filmre. Még olyanok is, akik akkor — az aranycsapat tündöklésekor — nem voltak lelkes szurkolók, de most a filmtől fiatalságuk visszatérését várják, két óra önfeledt nosztalgiázást. És bár a korról, a mítosz kialakulása időszakának, társadalmi, politikai körülményeiről csak labdarúgószemmel szól a film, bizonyára ezt is megkapják, hiszen egy- egy odavetett mondat,, megjegyzés emlékek láncolatát indíthatja el. Nem így e sorok írójánál, aki az 1954-es „nemzeti gyászt” hozó világbajnokság idején legfeljebb elveszett cumija után hullatta könnyeit, és nem a döntőben elszenvedett vereség miatt. Ezért a filmet kívülállóként, az eseményeket megfelelő történelmi távlatból szemlélhettem, de így is lelkesítő érzés volt nézni azokat a futballtörténeti pillanatokat, amelyek a magyar váloqatottat aranycsapattá tették. Surányi András dokumentumfilmjéről szólva értékeként kell felhoznunk, hogy a korabeli, mára megkopott, korcossá vált kópiákat összegyűjtötte, rendszerezte és átmentette az utókor számára. Biztos vagyok benne, hogy még évtizedekig lesz nézője a filmnek, mert lekerülve a mozik műsoráról, tizenhat milliméteres változatban nagyon sok futballcsapat házi archívumában lesz félretéve, okulásul a fiataloknak, nosztalgiázásul az idősebbeknek. Mert Sebes Gusztávtól, Czibortól, Grosicstól, Hidegkútitól, Puskástól a foci szeretetén, a focizni akaráson túl mást is lehet tanulni. Lelkesedést, küzdeni akarást és tudást. A filmnek talán egyedül túlzott Puskás-centrikusságát tudnám felróni. Szinte az ő hazatérésére, itthoni szereplésére és az öregfiúk csapatában való játékra van kihegyezve az egész történet. TAMÁSI JÁNOS Rádió Történetünk a történelemben Élete során szinte minden ember eljut a Karinthy-féle helyzetbe, a „Találkozás egy fiatalemberrel” szituációba. Évei előrehaladtával számvetésre, visszatekintésre kényszerül. És a fiatalember kérdő, számonkérő tekintete előtt azért nem kell szégyenkeznie, mégha nem is lett mozdony- vezető, vagy űrhajós, ha nem is váltotta meg a világot, csak éppen becsülettel helytállt, álmait, terveit valóra váltotta. A „korosodó hírlapíró”, Antal Gábor vasárnapi rádió- jegyzetében is erre a megállásra, visszatekintésre buzdított. Mint mondotta, jó dolog elmenni ifjúkorunk színhelyére, szembenézni akkori szemléletünkkel, munkánkkal még akkor is. ha a mai énnel, szemlélettel, tudásanyaggal már sok mindent másképp csinálnánk. Mert a múltat erényeivel és hibáival együtt vállalni kell. Könnyű helyzetben van a hírlapíró, aki valamely közkönyvtárban visszakeresheti évtizedekkel előbbi írásait, szembenézhet akkori gondolataival. De erre a szembenézésre sok szakma képviselőjének van lehetősége. Az építész elutazhat az első, általa épített, tervezett házhoz, az autóbuszvezető pedig a közlekedési múzeumban még láthat fakaruszokat. Antal Gábor ezekre a visszatekintésekre biztat. De ezek szükségességének logikus — nemcsak az érzelmekre, hanem érvekre alapozott — bizonyításával, úgy érzem, adós maradt.- Tj. Kossuth-könyvek Napóleon másik fia A Császár másik fia a három közül tulajdonképpen csak az egyik és minden bizonnyal a, legtehetségesebb volt, de ennek nincs sok jelentősége. Amint, hogy a Sasfióknak, a Habsburgok aranykalitkájában elpusztult reichstadti hercegnek, vagy az egyik szeretőjétől származó, ellenszenves Leon-nak sincs sok. Alexandre Walewskinak aligha szentelt volna kötetet bármelyik lengyel írónő, ha történetesen tényleg Walewski gróf az apja és nem Bonaparte, ami mégis csak más. Jadwiga Dackiewicz pompás dokumentumregényt írt hőséről, mely a Kossuth Könyvkiadó történelmi sorozatának legújabb kötete. Walewska Mária, egy túlfűtötten romantikus természetű lengyel arisztokrata nő abban a hitben engedett Napóleon szerelmi ostromának, hogy rávezetheti a császárt a lengyel önállóság megteremtésére. Napóleon mindent megígért és közben döbbenetesen éles és tisztánlátó kritikával illette szeretője honfitársainak egyes tulajdonságait. Aztán nem teljesített semmit. Közös gyermeküket azonban őszintén szerette, még akkor is, amikor megszületett az „igazi", a törvényes örökös, az áhított dinasztia vélt .folytatója. Alexandre Walewski, aki a képek tanúbizonysága szerint kísértetiesen hasonlított apjára, bátor, nagyon jó képességű, eleven eszű ember volt. A cárizmus elleni rövid lengyel- országi katonáskodás után végleg francia szolgálatba állt, előbb vitéz katonaként, majd mint diplomata. Volt nagykövet Piemontban, Nápolyban, Argentínában, sokáig Londonban, majd III. Napóleon kül- üayminisztere. Nagy vagyon ura, finom modorú, tartózkodó arisztokrata, becsületes ember, akinek — idézzük a könyv utolsó sorait — „Komoly, varázst és eleganciát sugárzó alakja átvonult a Második Császárság üres kulisszái között; kicsit álmodozott, olykor mosolygott, a végén pedig lemondott”. Az olvasó pedig becsukja a könyvet és arra gondol, hogy milyen lenyűgözően nagy ember volt Alexandre Walewski gróf — apja. A néger folklórban, nem utolsósorban pedig a szegregációban (elkülönülésben) gyökerező jazz Európában — s persze másutt is - valami egészen különöset művelt: közösségeket teremtett... Tart ez a folyamat napjainkban, országunkon belül, sőt szűkebb pátriánkban, Szekszárdon is. A város mind dinamikusabban fejlődő jazzéletét országszerte jegyzik. Méltán. E műfaj különleges — de értékét tekintve mindenképpen klasszikus határvonalán persze másféle közönséget alakított maga köré. E közönségnek ugyanakkor legfőbb jellemzője, hogy lelkes és — nagy. Magáról a big-bandról mint zenekari kategóriáról, tudjuk, hogy 15—20 tagot számláló nagyegyüttes, ellentétben a közismert combo-val; életének virágkora a század 30-as, 40- es éveire, az ún. seing-kor- szakra tehető. E „felállás” különösségét napjainkban az adja, hogy az ilyen nagyegyüttesek határainkon kívül is meglehetősen ritkák, Magyarországon pedig nem is tudunk hasonló amatőr zenekarról... Elsősorban ezt, az együttest összefogó erőt kell becsülnünk Pecze Istvánban, a big-band művészeti vezetőjében, s természetesen nem kevesebb elismerés illeti a mintegy két tucat muzsikust számláló zenekari gárdát, amelynek tagja — eredeti foglalkozását tekintve — orvos, zenetanár, mérnök, üzleti zenész, hivatalnok, diák... Mostani fellépésük mindenekelőtt azt tette nyilvánvalóvá hogy az összmunka igen dinamikusan fejlődik: a hangzás egységesebbé, ritmikusabbá, pontosabbá, egyszóval: természetessebbé vált a legutóbbi alkalom óta. Ezt az érzetünket rögtön az indító számok váltották ki, mint Paige: Top Specia1-ja, Hefti: Coral Reef- je, Laine: Keep Movin-ja. Meglepetést ezúttal az újabb darabok (azok közt is a lassúak, mélydallamúak) hoztak, mint pl. Jones-tól az A Childe Is Born, Stark: Muszlin — blues c. műve, vagy D. Ellington Solitude-ja... Belőlük kiindulva méltán gondolhatunk az együttes szép fejlődési lehetőségeire. S a semmivel sem kisebb meglepetés: a közreműködő „B” Section... Korábbi bemutatkozásukhoz képest nem csupán a nevük változott meg, de Hulin 'István (zongora) jövetelével voltaképpen új minőséget is kaptak. A hattagú csapat fellépése olyan üdítő foltja volt az estnek, hogy képletesen, csaknem ennek kapcsán mondhatnánk: „A Childe Was Born", azaz gyerek született... Friedrich Károly hangulatosan vezette a műsort. Derültség közepette mondta: ez a város, ahol a lakosságra a legtöbb jazz-zenekar esik... Ha nem szaladunk is el a hasonló „záporok” elől — valamennyi zeneértő és -kedvelő ember nevében örömmel fogadjuk —, annak azonban semmiképpen nem volna szabad megtörténnie, hogy a doyen „A-Section”, a Kelemen— Lőrinczy—Radnai trió áldozatául essék. Am szó ilyesmiről bízvást nincs, hisz maguk is ott voltak, személyesen erősítették a sorokat. Mi pedig a több ráadást is kérő, zsúfolt nézőtér (hallgatóság) nevében állapíthatjuk meg: „A lot of children was born”, azaz: sok gyerek született... Remek muzsikusok.... DOBAI TAMÁS O. I. A Magyar Képzőművészeti Főiskola úgynevezett Epreskertje a századforduló óta ad otthont festő- és szobrásztanulóknak, mestereknek. Jelenleg is itt tanulnak és dolgoznak a szobrász-restaurátorok, a díszlet- és jelmeztervezők. Tévénapló A tv két színházi előadással ajándékozott meg bennünket az elmúlt héten, az egyik feltehetően remekmű, a másik színháztörténeti emlék — kár lenne szépíteni. Huba y Miklós Soós Imre tragikus sorsát vitte színpadra, a tv-változat — Karinthy Márton rendező, Zahora Mária dramaturg — ebből indult ki. Ezt fontos hangsúlyoznunk, ugyanis a rendező is jónak látta elmondani, hogy műve „variáció" Hu- bay tragédiája nyomán, annak minden kockázatával. A darabból ebben az esetben valami más lett, mint az eredeti, nemcsak a kényszerű kurtítások következtében, hangulatában, drámaiságában is, s ez akkor sem vált előnyére, ha sok mindent a tévésités követelményei diktáltak. Soós Imre a legmélyebbről érkezett, s a közkeletű hasonlattal élve, valóban üstökösként jelent meg színházi életünkben. Nemzedéke számára a felszabadulás a hiánytalan lehetőségek megvalósulását ielentette, s az eredmény bizonyítja, hogy siker és népszerűség nem egy „hangzatos propagandagépezet kiválasztottjának" szólt. Akkor sem, ha sokan elbuktak ebből a nemzedékből, s nem is tudjuk megmondani, ki felelős sorsukért. Az azonban bizonyos, hogy sorsuk tragédiáiét csak rájuk hárítani méltánytalan, s nem is igaz, még akkor sem, ha rövid élete utolsó szakaszában Soós Imre valóban összeférhetetlen iszákossá vált. Huba y nem éri be az eseményekkel, amelyeknek egy ilyen jóvátehetetlen tragédia esetében logikájuk sincs, itt mindent. Até, a rontás istennője igazgat, még a csalfa siker szálai is az ő kezében vannak. Karinthy Márton értelmezésében épp ezt nem érezz'ük. az ő Soós Imréje zseniális alkoholista, holott a valóságban fordítva történt: egy zseni vált alkoholistává, s napról napra jobban kellett éreznie. hoav fogy körülötte a levegő, s az utolsó pillanatban még a Goldoni-szerep örömétől is megfosztják. Az értelmezés végső zsákutcája, hogy Soós sorsában a mélyből érkezett tehetség szükségszerű bukását látja, azt sugallva, hon y a oaraszti múlt olyan teher, amitől nem lehet szabadulni. Csak mellékesen az ellenoélda: Latinovits tragédiája egy jómódú, nagypolgári múlt díszletei előtt játszódott le. Az emberi tragédiák mindig árnya/tabbak, s Hubay Miklós drámáját kár volt ennyire leegyszerűsíteni, meghúzni, mert ami maradt belőle, alig több, mint az események krónikája. • A darabot elsősorban két színészi teljesítmény teszi emlékezetessé, Borbáth Ottiliának és Cserhalmi Györgynek nincs egy hibás gesztusa sem, ők igazi társszerzői Hubay Miklósnak. Szomory Dezső ma már inkább színháztörténeti emlék. Pátosza kilokjull, annak idején zengzetesnek vélt mondatai legtöbbször stílusparódiaként hatnak, s mindez királydrámáira is érvényes, még akkor is, ha a dramaturg, Prekop Gabriella gondosan megtisztította a U. József szövegét. „Nem számolt a nyelv eredendő struktúrájával" — irta róla Várkonyi Nándor, s ez az egész Szomory-életműre érvényes, azzal együtt, hogy a stiluskisérlet tényét méltányolnunk kell. A II. lózsefben nincs igazi dráma. Tudjuk, hogy a császárnak bele kell buknia kísérletébe, mert birodalmának népei egészen másként szeretnének boldogok lenni, mint ahogy korlátolt abszolutizmusa elképzeli. Megy tehát minden a maga útján, úgy, ahogy a történelemkönyvben meg vagyon irva, s az sem sokat segít, hogy Avar István kitűnő színész, aki szemünk előtt válik kiábrándult aggastyánná, „Kész volt a kegyes fejedelem maga eddig tett végzései mellől el állani" — irta a Hadi és más nevezetes történetek című lap, s ezt a keserű pillanatot Avar István megrendítő erővel ábrázolta. Ennyivel be is kellett érnünk. CSÁNYI LÁSZLÓ Kék fény Nem szeretnék valamiféle idejétmúlt kincstári optimizmusról tanúbizonyságot tenni, mégis hangot adok annak a véleményemnek, hogy a televízió Kék fénye tulajdonképpen örömöt okozó, majdnem sziwidámitónak minősíthető műsor. Természetesen csak abból az aspektusból nézve, hogy van néhány országa a földgolyónak, ahol naponta össze lehetne állítani ilyet, és mégse férne bele valamennyi rablás, betörés, nemi erőszak, csalás, zsarolás, gyilkosság. Amivel persze nem akarom azt mondani, hogy az emberben jó érzés kél, amikor ifjú és kevésbé ifjú gyilkosokkal néz szembe, bármilyen jó arcúak legyenek is. A gyékényes kisiparos asszonyt több fordulóban agyonverők, majd kisebb Dárius kincsét zsákmányolok láttán mégsem az jutott eszembe, hogy „a gyilkosok köztünk vannak", noha ilyesféle jellegű és öltözékű fiatal férfiak ezrével szaladgálnak az utcákon. Rendőrviccekre se gondoltam, hanem arra, hogy rendőreink remélhetőleg egyre jobb kiképzést kapnak, mert még távol az az óra, amikor elfoglaltság híján fel kell oszlatni a testületet. Az erőszakot az ember történelme kezdete óta gyakorolja, és — sajnos — nem sok jele mutatkozik annak, hogy egyhamar leszokni készülne róla. Talán ez a rezignált hangzású közhely is szerepet kapott abban, hogy a legutóbbi Kék fény adásában Móna dr. és társainak ügye ragadta meg leqinkább a figyelmemet. Több okból is, melyek közül csak az egyik az, hogy a vesztegetés, sápszedés, hivatali hatalommal való visszaélés és a többi, ezeknél is helyénvalóbb iogi szakkifejezés természetesen nem az élsportolók táborának egészére, hanem csak egyetlen volt élsportolóra iellemző. Ugyanigy néhány ügyvéd megtévedése . . . bocsánat! bűnözése, csak egyedi eset, és e néhánv személy után az véti a legnagyobbat, aki köny- nyelmű általánosításokba kezd. Az ijesztő az volt. hogy az „üqyfelek" milyen magától értetődő természetességgel adtak át inkább vélt, mint valós közbeniárósért akkora összegeket, melyeket szerencsésebb esetekben úton-útfélen mutogattak volna ismerőseiknek, ha mondjuk lottónyeremény formájában üti a markukat. A közgondolkodásunkban még szépen tenyésző gyomok irtásának fontosságára hívta tel a figyelmet a minapi Kék fény. Azt hiszem, ez volt legnagyobb érdeme. (ordas) Hangverseny-pódiumon a Big-Band
