Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
10 "népújság 1982. május 8. SZEPESI ATTILA: Görögkancsó ez az utca görbe utca utcák gyöngye volt ez utca fogadója maliik régen ékes neve Görögkancsó görög habár rég nem lakja kancsója is összetört rég se lépcsője se lakatja elkerüli ritka vendég kaffog mocskos két kutyája ajtaját a szél cibálja ablaka csak egy drótszálon leng hogy éppen el ne szálljon aki ride hazatérjen nincs már olyan porveréb sem olykor egy-egy pirókegér téved erre télidőben zegzugon tán ő csak elél ha meg nem hát tovaindul lesz az utca sivataggá régi utca görbe utca málladozó Görögkancsó déli nap se látogatja kéményére száll egy varjú r régi hírét károghatja Holdbanéző Hadarna Erzsébet: fi dolgozat Amerigo Tot szobra budapesti kiállításáról ültem a padban, előttem üres papírlap, kezemben toll, de nem moccantam, légy szálit a papírra, összedörzsölte a lábait, zizgett, rám nézett, elröpült, én még mindig nem moccantam, csak iszonyú melegem volt. Éreztem, hogy elborít az izzadtság, nem szabad mozdulnom, mert csöpögni kezd a homlokom, a cseppek koppanni fognak a papíron, s majd mindenki idenéz. Köröskörül sercegtek a tollak. A tanító, szürke árnyalak, csak nagy vörös üstöké csillámlott, kezét morzsolgatva dünnyögte: jól gondoljátok meg, gyerekek, jól gondoljátok meg. Lesni kezdtem a többieket. Mellettem az állami bizottság elnökhelyettese sebesen rótta az üres lapra: az én munkám felelősségteljes és fontos munka, mely által a dolgozók egyaránt. . . Becsuktam a szemem, mert nem szeretem. ezt a szót: egyaránt, olyan, mint az, hogy őrlemény, fűrészporízű. Jobbra néztem, ahol a zöldséges küzdött a betűkkel: az én munkám fontos a dolgozók ellátása szempontjából, és a vitaminfogyasztás színvonalának emelése következtében is, én megtaláltam a számításomat benne. . . Becsuktam a szemem, mert nem szeretem azt a kifejezést, hogy megtaláltam a számításomat, ennek nincs magyarázata, csak egyszerűen nem szeretem. Előre néztem, ott ültek a híresek, nevesek, okosak, elégedettek mind, és a padra hajolva szorgalmasan dolgoztak. Még jobban izzadni kezdtem, az ablakon begördült a nap, de nem fénylett, csak melegített: ahogy meg* állt a terem közepén, ontotta a meleget, akár egy túlfűtött kályha. Aztán begurult még egy nap és még egy. Már három nap ült a teremben, elviselhetetlenül meleg volt, nem bírtam tovább, az első verejtékcsepp hatalmas koppanással lezuhant az előttem fekvő üres papírra. A szorgalmasak hátrafordultak, de csak egy pillanatra, aztán visszahajoltak a dolgozatuk fölé. A tanító áttetsző, szürke alakja közelebb jött, odasúgta: ne sírj, hanem igyekezz. Azt hitte, a könnyeim koppan- tak a papíron. Fennhangon pedig elismételte: igyekezzünk, kérem, nincs sok idő. Nincs sok, ezt tudtam. Párolgó verítékpáncélomban, amely úgy tapadt rám, mint a mélytengeri búvárok gumiruhája, csak ültem mégis tovább, és kínomban rágtam a toliam végét. Sietni kellene. Szavakat kezdtem gyűjtögetni: céltudatosság, igazság, idő. De a szavak nem álltak össze mondatokká. Akkor becsuktam a szemem megint, hogy elűzzem a szavakat, amelyek körülállták, mint a festett utcalányok, és üveges tekintettel néztek rám. Megmozdulnék, de nem merek, egy vörös üstökű ellenőr jár a padok között, jó lenne láthatatlanná válni. Dolgozatot kellene írnom, igazoló jelentést. Ha az idő héját lebontogatom, én magam maradok, aki egyszer, régen, ott álltam eny műtőasztal előtt, beszívtam a vér édeskés szagát, fölemeltem egy szikét, fülemben megsokszorozódva dübörgőit a szövetek recsegése, egy szempár tapadt rám, halálos rémülettel, mondtam valamit, a szempár elváltozott, a fuldoklók hite sugárzott rám. Mindez igaz, bár mindig elgyengülök a felém tartó tű láttán, ha a hegyén az az apró szökőkút serken. Mégis igaz, mert voltam már dohánygyári munkásnő is, pedig nem is akartam az lenni —, ott álltam a gép mellett, orromban hűvös, telt, komoly illat, puhán hullott le az őrölt dohány, s mint hó a kerítésre, úgy ült rá a peremekre, meg kellett nyalnom a szájam szélét, mielőtt a fogantyúkhoz nyúltam volna. Voltam már kőműves is, és titokban elmentem a házak előtt, amelyeket én építettem, elbámulva a sorson, ami nekem adatott, és az égyik világos ablak mögött — az én ablakom mögött! — láttam egy összeboruló párt. És voltam bányász is, éreztem magamon a föld roppant tömegét, és elámultam a merészségen, hogy nyikorgó köteleken leereszkedtem ide, és most járatokat vájok magam előtt. És mérnök is voltam, gyárat építettem, amely mint egy óriási élőlény vackolódott el a tájban, és fülsiketítő szívdobogása betöltötte a környéket, aztán szedtem a sátorfámat, és elmentem más vidékre, szelíd függönyök mögött gépeket rajzoltam, majd beálltam mögéjük, figyeltem a fémforgács kígyózását, egy konyhában nagy fedőket emelgettem, majd kilestem a terembe, és együtt nyeltem azokkal, akik a főztömet ették, és persze föltaláltam a kereket, a telefont és a szocializmust, fölfedeztem Amerikát, a Saturnus gyűrűit és a relativitáselméletet, megtaláltam az észak- nyugati átjárót és a Kék Madarat, lefestettem Saskiát, megírtam levelemet Anyeginnek, kuruc vitézeimmel átkeltem egy mocsáron, Kusfteinbeh patkányokkal társalogtam, és nyirkos erdők mélyén partizántüzek mellett melegedtem. De voltam nyolcvanéves aggastyán is, lelkemben elcsitultak a viharok, és amikor nyolcvanegyedik évembe léptem, elkezdtem végre japánul tanulni, amire egész életemben vágyakoztam. Nincs sok idő, mondta a vörös üstökű tanító a padok között járva, de én tudtam, hogy az a kevés is elég lehet valamire. Lehetek még minden, utcaseprő, aki egy percre lehunyt szemmel élvezi a napot, magányos hajós az óceánon, tudós, aki csodát lát a mikroszkópban, s persze tanú is, az utolsók egyike, aki látja még a világot homokvárként összeomolni. Holnap talán rájövök, hogy a cukrászmesterség a legszebb, mert egy marcipántortában benne lehet a világegyetem. Holnapután esőcsepn lehetek, amelyet egy szempillantás alatt fölszippant egy szomjas fűszál, de azt gondolja mégis, hogy ő az Eső, ami mérföldes területet ment meg a szárazságtól. ' Zizegtek a teleírt papírlapok, a tanító sorra beszedte őket. Most éreztem meg. hogy hűvös van a teremben, mindhárom nap eltűnt, de még nem sötétedett. A nyitott ablakon ázott falevelek sodródtak be, és olyanok lettek, mint a széthullt, megvénült erdei gombák, amelyek rothadásnak indultak a nedves avarban. Tele lett velük a terem, a padok, már minden nedves volt és rothadó, nemcsak én magam. A tanító árnyalakja hozzám lépett, rám nézett — most láttam, hogv égkék, szomorú szeme van —, fölemelte üres és érintetlen papírosomat, s lassan, reménytelenül eleresztette. A papír szálldosni kezdett,- előbb tanácstalanul kerengett az avarral borított padok fölött, aztán föllebbent, s mint a kiterjesztett szárnyú sirály, kiszállt az ablakon. Kántor Lajos festménye a Műcsarnokban rendezett kiállításon TAKÄTS GYULA: Áttetsző és mély szárnyakat Most lettél az, mely változatlan s teljes a kegyetlen anyagban. Áttetsző és mély szárnyakat bontasz az évszakok alatt, Föléjük így állsz láthatatlan, de létező biztos alakban átlépve már abba a tájba, amely mindenkinek hazája. * Lényegülve a konok hiány teljest ragyog, mint a szivárvány s a nagy ív jegyeit kibontva « ragyogsz ránk, fölénk magasodva, szinte már fogható jelekkel . . . Szavaim közt minek is kereslek. Pályám emlékezete W; ^ Bartha László festménye Hajnali ötkor szállt le a vonatról, vagy pár másodperccel azután. Pontosan senki nem tudta később megmondani, melyik szerelvény hozta, mert rengeteg munkásjárat érkezik a pályaudvarra ez idő tájt. Napokkal később, amikor az emberek visszaemlékeztek, úgy vélték, volt valami különös abban a napban. Mert valami megváltozott azután. Mi, beavatottak természetesen nem dőlünk be ennek, mert tudjuk, az emberek jó része hajlamos hozzáemlékezni a dolgokhoz egyet és mást, olyat, ami nem történt, de nem is történhetett meg. S mi tudjuk, hogy valójában micsoda is történt ezen a napon; ám jó előre eláruljuk, hogy erről soha az életben nem fogunk beszélni. Valójában téhát közönséges nap volt ez, amikor az idegen a városba érkezett; olyannyira közönséges, mindennapi volt eme nap, hogy az emberek többsége nem is gondolt arra, vajon hétfő van-e, kedd van-e, avagy szerda, csütörtök, péntek. A gyárigazgató, a polgármester, a tanár, a tanítónő, az esztergályos — no, ne soroljuk tovább! —, mindenki ugyanúgy kávézott ezen a hajnalon-reggelen, ahogyan korábban szokott; ki-ki ugyanúgy elfogyasztotta az üvegecske diannát, vagy ha volt, a házi pálinkát. Ezen a hajnalon sem volt harag az emberek szívében, senki sém gondolt összeszorult gyomorral arra, hogy ma megint, ma megint- csak kezdete van a napnak, de vége nincsen. Horváth János villanyszerelő az Alkotmány utca nyolcban, még ágyban fekve, szokásos mozdulattal gyújtotta meg cigarettáját, aztán kiment a fürdőszobába, ne hallja a család, ahogy kínlódva fölköhögi tüdejéből a tegnapi adag kátrányt, és heves hányinger közepette a mosdókagylóba köpködi. A mosdókagylóba ma is, mert felesége erről — és ó, jaj! még mi egyébről! -— nem tudta leszoktatni. Kovács Gáspár káromkodva ült a hetes járat volánja mögé, mert a fagybrigád megint nem tankolta fel a húsz- nullanullás Ikarus tankját. A járatindító garázsmester a kapunál nemtörődöm jóindulattal vetette oda, hogy nem ártana ráírni a menetlevélre a menesztés időpontját, mert déltájban belső ellenőrzés váriható. Kovács Gáspár megígérte, de nem tette meg. Koch Róbertné boltvezető gépiesen darálta, egyél Pistike, elkések, megcsináltad a leckét, délután hozz kenyeret, tejet, kiló sót is vegyél, apádnak cigarettát, tudod, mérges, ha nem talál a fiókjában megbontatlan csomagot. Az asz- szony sebtében kontyba tűzte a haját, szinte oda se nézett, úgy húzta ki a szemöldökét, szép ívű szája vonalát festékkel. Harmincöt éves lesz maholnap, még adhatna magára, de már nagyon régen nem figyel oda, hogyan öltözködjék, nem jut eszébe, hogy kibontott hajjal sokkal előnyösebben mutatna. Bertalan István rendőr hadnagy homlokon csókolta alvó feleségét, tetőtől talpig végigmérte magát a toalett-tükörben. Makulátlan volt, ahogyan mindig; hiába, kevés aszHerceg Árpád: Az idegen szony tud úgy pantallót vasalni, ahogyan az ő Arankája, kevés embernek van olyan gondos felesége, mint a meleg dunna alatt doromboló Aranka. A hadnagy kívülről bezárta az ajtót, bekukkantott a postaládába, és kimért léptekkel indult, hogy elérije a hetest. Simon Géza újságárus elszortírozta a napi- és hetilapokat, a folyóiratokat a stand pultján, megjömte első pipáját, természetes mozdulattal söpörte a kasszába a filléreket, amit az idegen otthagyott az újsághalmazon. Negyed hat volt. Valaki később erősen bizonygatta, hogy inkább fél hat fele járt az idő, állítását azonban nem tudta alátámasztani, hiszen előző nap adta zaci'ba karóráját, a pályaudvar villamos órái pedig már két évvel ezelőtt megálltak. Egy kopasz úr meg tudni vélte, hogy az idegent nem várta senki. Ezt a tényt olyan fontosnak tartotta, hogy napokkal később sajtóértekezletet is tartott, és ez a városban eseményszámba ment, ugyanis a kopasz úrban valaki felismerte az évek óta körözött, hamisítványokkal kereskedő képügynököt. Az idegent,valóban nem várta senki. Ezt mi most nem csupán föltételezzük, hanem az egyes-egyedül valós információk egyetlen birtokosaként felelősségünk teljes tudatában kijelentjük. Hogyan is várta volna bárki is, amikor ő a naprendszernek ezen a vidékén még soha életében nem járt, s erről a vidékről sem tévedt sóha senki oda, ahonnét ő jött. Egyrészt. Másrészt azonban akkor sem várta volna senki, ha netán van valakije ebben a városban, s ha netán jelezte volna érkezését, mint ahogy nem is jelezte. (Ezt a momentumot azonban ne firtassuk, s hiába firtatná bárki is, mi hűek maradnánk igazi valónkhoz, és inkább betömnénk saját szánkat anyafölddel, mintsem hogy valaha elkotyognánk bármit is a ránk bízott titokból. Jellemünk milyenségét azonban most ne bizonygassuk ily eszeveszetten, hiszen be- bizonyíttatott már ezerszer: fecseg a felszín, s hallgat a mély. • Csupán egyetlen dolgot árulhatunk el, ami talán segít eligazítani a bő forrásként felbugyogó dolgok, mellébeszélések rengetegében: negyed hat volt, annyit mutatott minden pontosan beállított karóra, ezt az időpontot jelölték volna a pályaudvar órái, ha netán működőképesek. Az idegen leült a galambszaros padra az állomás előtti téren. Innét indultak a helyi járatok, s az idegen figyelmes tekintetét nem kerülte el egyetlen apró mozzanat sem. Megfigyelte, hogy Bertalan István olyan nett mozdulattal száll fel a húsz-nullanullás Ikarusra, ahogyan csak a kormányőrség állományába tartozó emberek tudnak lépni lépcsőről lépcsőre. Bertalan Istvánban van valami, állapította meg elégedetten az idegen. Mert Bertalan István tud valamit, s nemcsak képessége van meg hozzá, hanem töretlen akaratereje is, mely akaraterőnek majd csak első és egyben utolsó infarktusa fog véget vetni, negyvenkilenc éves korában. Az idegen ez utóbbi dolgon nem szomorodott el jobban, mint ahogy illik, hisz tolakodó még érzéseiben sem lehet azzal szemben, akihez ugyan, mondhatnánk, meleg baráti szálak fűzik ettől a pillanattól kezdve, ám az elkövetkezendő huszonhárom évben, a feladat végrehajtása közben az a két pálya, melyen ők ketten következetesen haladnak, nagyon-nagyon távol esik egymástól. Harmincöt éves lesz maholnap, még adhatna magára, dünnyögte magában az idegen, amikor Koch Róbertné belibbent a húsz-nullanullás elülső ajtaján. Az asszony rá- mosolyodott Kovács Gáspár gépkocsivezetőre, Kovács Gáspár a férfi elégedettségével nyugtázta a mosolyt és a melegbarna szempár villanását. Az idegen megbizsergett hirtelen, mert az őszinteségnek azt a pillanatát sikerült megragadnia, amellyel ő személy szerint eddig fájdalmasan ritkán találkozott. Boldogság öntötte el, mert megérezte, hogy Kovács Gáspár nemcsak az asszonyi szíveket uralja, de járművét is teljes egészében kezében tartja. Az idegen azt is látta, hogy Kovács Gáspár türelmesen várja ki, amíg Horváth János villanyszerelő is felkapaszkodik az autóbuszra. Még mindig a pádon ülve kiolvasta a napilapokat. Ezekben az órákban kezdte meg kongresszusát egy szakadár szakszervezet valahol, megint meggyilkoltak egy államügyészt, valami őrült eszme égisze alatt kivégeztek ötven gyanús személyt, erejük teljében lévő férfiakat és éppen csak most bimbózó lányokat, meghalt a francia nagykövet is, a gazdasági fejlődés ,pedig, ha nem is töretlen, de tendál, a köztisztasági vállalat fölkészült a télre. Az ám, venni kellene egy télikabátot, gondolta az idegen, hiszen nem átutazóba jöttem én ide. S lelki szemei élőt világosan leperegtek az elkövetkezendő órák, napok, évek, évtizedek, századok és ezredek eseményei. Koch Róbertné üzletében most rögtön megvásárolja a szükséges ruhadarabot, és eztán is nála fog vásárolni, ha szüksége lesz nadrágra, ingre, zöknira, meg ami kell egy közönséges embernek manapság. Az Alkotmány utca nyolcban Horváth Jánosáétól béribe veszi azt a picike, ám a jövőben oly kellemessé és kedvessé váló szóbát, amelyikre már ki tudja, mióta vágyott. Fölkeresi Bertalan Istvánt, átnyújtja néki a bejelentőlapot és igazolványát, vár kicsit, azután már mint komoly albérlő, nyakába veszi a várost, hogy munkát keressen. Nem kell majd sokáig bolyongania, a járatindító garázsmester segítségével egy-kettőre a fagybrigád^ oszlopos tagja lesz, s örömmel 'tankolja meg reggelenként a húsz-nullanullás Ikarust, hogy ne kelljen Kovács Gáspárnak többé bosszúsan káromkodnia.
