Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
1982. május 8. Képújság 5 Hogy tetszik lenni? „Köszönöm, nem jól...” És mi, hogy leszünk majd? Meg kell hagyni, kiválóak vagyunk a parádés nyugdíjas-búcsúztatók rendezésében. Szem nem marad szárazon rendszerint. Igaz, torok se. Mert a torok megöntözése föltétlenül szükséges az ékesszóláshoz. Ki a csoda hallotta már, hogy a szónoki képességék előcsalogatására cólák, miegyéb levek is megfelelnek? A búcsúztatáshoz bor szükségeltetik. Természetesen jó bor, mert mikor érvényesítsük a „minőséget a dolgozónak!” elvünket, ha nem akkor, amikor 23—30—40 év munka után elköszönünk elvtársainktól, kollégáinktól?! Búcsúztatáskor az is beáll a pohárköszöntőktől kifényesedett arcú búcsúztatók közé, aki 25—30—40 éven át egyszer se mondta az ünnepeltnek, hogy „fapapucs”. De lelkesen tapsol, helyeslőén bólogat és dünnyög, mi több, rikkant, hogy „bizony úgy!" Nem örökre történik a búcsúzás. Továbbra is szükség van a nyugalomba vonuló kimagasló szakmai tudására, rendkívül gazdag élet- tapasztalatára, példájára, stb„ stb... A tékozlóan szórt szóvirágok a legcsekélyebb esetekben keltenek csak gyanút az ünnepeitekben. Szkeptikus alkatú legyen a talpán az, akit nem kerít hatalmába a „jaj, de szeretjük és tiszteljük egymást" mindent elsöprő hangulata. Bár később mégis a kételkedésre hajlamosak azok, akik különösebb lelki megrázkódtatás nélkül jutnak túl azon a fölismerésen, hogy nem számítanak. Illetve egy évben egyszer számítahak. Amikor öt szem keksz járul a langyos teához és van ahol nyugdíjasok, van ahol öregek napja címén eltöltenek együtt néhány órát volt munkahelyükön. Ilyenkor valaki a vezetők közül elmondja, hogy mi történt távozásuk óta, illetve egy esztendő ölatt az üzem, vállalat, intézmény, szövetkezet életében. De mire kérdeznének a meghívottak, a tájékoztatókat és teljes ' sleppjüket elnyeli a föld, azaz, „a sok egyéb tennivaló", De sebaj! Egymás között is megbeszélhető, ami arra érdemes. Ki, hogy van, mit csinál? Mi újság a kiskertek, bar- kácsműhelyek pihentető világában, ki lett nagy- vagy déd- szülő és így tovább. Egymás között azt mondják el, hogy jól vannak. Ha szívükhöz közel álló, vagy újságíró kérdez rájuk, azt felelik, hogy köszönik a kérdést, nem jól. Mert nem lehet azt elszomorodás, keserűség nélkül tudomásul venni, hogy úgy igazából már nem számítanak. Pedig nem mindenki képes beérni azzal, hogy csak nyugdíjas. Sok példát hozhatnék föl, bizonyítandó, hogy ez sajnos így igaz. A sorból való kiléptetés tapasztalataim szerint, főleg azokat viseli meg, akik egész munkás életük során közéleti emberek is voltak és lett légyen kenyérkereső foglalkozásuk fizikailag, szellemileg bármilyen nehéz, soha se tudtak fájrontof- csinálni. Pontosabban magukra zárni az ajtót munkaidő után és nekik is véges szabadidejükben. Nos, ők sem kapnak búcsúztatókkor gyönyörű ígéreteink ellenére sem több figyelmet. És ha nem ők maguk talpalnak újabb és újabb, másokért végezhető megbízatások után, a kutya se nyit rájuk ajtót. Hogy vannak kivételek is? Kétségkívül vannak hívei számosán a munkából kiöregedettek valódi megbecsülésének. De ne álltassuk magunkat, mert még mindig szerfölött kevesen vannak. Az újságíró, aki hivatásánál fogva a megye vándora, igen sok panaszos szájú nyugdíjassal találkozhat. Miért keresi őket mégis? Mert gazdag információforrást jelentenek. Kevés olyan közös dolgunk van, amihez nincs szavuk, amiről ne tudnának. Miért nem értékesítik ezt akár két kézzel, minden igyekezettel azok, akik helyileg felelősek a hétköznapok rendjéért, tartalmasságáért, emberszabású szépségéért? Nincs rá magyarázat, . következésképpen mentség sincs. Van két éve már annak, hogy nem sokkal annak előtte nyugdíjazott ismerősöm elsírta magát, amikor elmondta, hogy az újságírókon kívül a tájára se néz senki, de még egykori munkatársai sem. Vigasztaltam, hogy majd csak idetalálnak, tudja, mennyi a halaszthatatlan rohannivalója mindenkinek. Egy évvel később közölte, hogy lám, csak neki lett igaza és eltűnt a másik szobában. Azt gondoltam azért, hogy ne lássam ismét könnyezni. De nem azért sietett ki, hanem, hogy kisvártatva belépjen, kötényét elöl összefogva. Időm se volt kérdezni, mit hozott. A fotelom melletti (leverőre borított tucatnyi kitüntetést, majd elképedésemet látva, sorra vette őket. Mondva is, hogy melyik kitüntetést mikor és miért kapta. Mesterségem gyakorlása közben elég sokszor kerültem már cudar helyzetbe, s nem kétséges, hogy fogok is, amíg mértékem az emberek problémáival való azonosulás marad, de... Ilyen torokszorító perceket keveset éltem át. Az „elfelejtett” éremgyűjteményének bemutatásában ugyanis a szűkebb haza 19415 utáni történelme summázódott. Mert kevés olyan fejlődést szolgáló mozzanata van az életünknek, amihez ennek az újaban keserű szavú asszonynak nincs köze, úgyhogy munkájával volt köze. Ügy jöttem el, mint akit megvertek, és azóta vis nyomaszt ez az emlék. Ugyan mit érezhetnek azok, akik életművüket „csak" lelkiismeretes, pontos, ha kellett áldozatos munkával teremtették meg, s maradtak névtelenek? Nem hiszem, hogy a mindenen való kívülrekedés őket nem bántja. Ha őszintén felelnek, a „hogy tetszik lenni?” — kérdésére ők is azt felelik, amit a címben leírtam. Együttérzek velük. De azokat sajnálom jobban, akik érdemeik adott időben történt elismerése mellett érzik magukat fölöslegeseknek esetenként. —óa— v Nézelődők EfEMtöfiOZlAfí Vegyesbolt Hívogató tárt karokkal, szeretettel Czakó Sándor képriportja A tavaszi kirakatok egyik jellemzője a tabló Kicsit magasan van, de elérhető A halbolt ajánlata Azok voltak ám a szép idők Kis bolt — nagy üzlet Fér még valami? A kirakat rendezés alatt
