Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

© NÉPÚJSÁG 1982. május 8. — Ugye, nem harag­szik, ha rögtön a kezdet legkezdetén igyekszem o dolgok közepébe vágni? Meglepődnék, ha azt •mondaná, hogy nincs ér­telme, de mégis érdekel­ne a véleménye, hogy ér­demes-e egy ilyen kicsi, és különösebb idegenfor­galmi szenzációkkal nem büszkélkedhető megyében önálló idegenforgalmi hi­vatalt fenntartani? — Nem kell meglepődnie, mert érdemes. Erre valamennyi megyében hamar rájöttek, és sorra alakultak a különböző ne­vű, a táj jellegére is utaló el­nevezésű idegenforgalmi hivata­lok. Tény, hogy a miénk sor­rendben az utolsóként, de ennek ma már semmilyen jelentősége nincs. Ha megengedi, vissza­kérdeznék! Mire gondolt, ami­kor azt mondta, hogy „különö­sebb idegenforgalmi szenzáci­ókkal nem büszkélkedhető? — Maholnap már kez­dek lokálpatrióta lenni, tehát korántsem akartam leszólni a megyét, amely­ben élek. A múlt járt az eszemben. Ismeretlensé­günk, vagy ha jobban tet­szik, korábbi ismeretlensé­günk... — Azt hiszem, hogy a „ko­rábbi” kifejezés használata he­lyesebb! — Őszintén remélem! Meg lehetne határozni azt, hogy milyen mérhető hasz­not hoz a megyének a Tolnatourist? — Nem lehetne! Sőt, azt hi­szem, hogy felesleges is. A mi idegenforgalmi hivatalunk ter­mészetesen éppúgy üzleti vál­lalkozás, miint ahogyan a vilá­gon valamennyi hasonló az. Az általunk nyújtott szolgáltatások azonban a maga által említett haszonnak csak tört részét je­lentik, o vendégeink által befi­zetett pénzbeli eltérések jóvol­tából. És ami a vendéglátóipar­nak, a kereskedelemnek jut? A különböző kulturális szolgáltatá­sokat ezzel még csak nem is említettem. Az erkölcsi, sőt, nem félek kimondani, hogy politikai hasznot még kevésbé. Azzal, hogy hazánk fiainak segítünk megismerni megyénket, akarva- akaratlan, de persze elsősorban akarva, részesei vagyunk a hon­ismereti mozgalomnak. A külföl­diek többséae pedig mást kap, mint amit általában vár... — Jobbat vagy rosszab­bat vár? — Rosszabbra számít, de a legkisebb önreklámozási szán­dék nélkül merem állítani, hogy jobbat kap! — Mielőtt ennek részle­tezésébe merülnénk, ami­vel kapcsolatban ugye megenged nekem egy egész kevés tamáskodást is, próbáljuk meg össze­foglalni a Tolnatourist fej­lődését. Lehetőleg alapí­tás óta. Gondolom, hogy ez számok nélkül aligha lehetséges, bár az olvasók többsége — és ezt igazán meg tudom bocsátani ne­kik — ritkán rajong a szá­mokért. — A megyei idegenforgalmi hivatalok fő célja a vendégek fogadása. Nyugodtan írhatja úgy is, hogy házigazdák va­gyunk. — Ám nevessen ki, de én a „vendégfogadó" saj­nos kiveszőben lévő elne­vezését is szeretem. Ahol I a házigazda persze háló­helyet is ad a vendégnek...- Nos, ilyen téren mi a nul­láról indultunk. Amig a megye- székhely és a megye fejlődése meg nem lódult, csak a fizető­vendéglátó száláshelyeink vol­tak. Az Idegenforgalmi Hivatal első évét 3 személyes létszám és 270 ezer forintos forgalom jellemezte. Még néhány szám, aztán igyekszem nem untatni többel. 1968-ban kereken 8000 vendégünk volt, 18 ezer éjsza­kára, az egész megyében. Ta­valy 39 ezer vendég töltött itt 166 ezer éjszakát és további 37 ezren jártak Gemencben. Foly­tassam? — Igen, de egy kicsit később! Hadd személyes­kedjek! Amikor ön 1968. május 1-én bonyhádi járá­si tanácselnökből az Ide­genforgalmi Hivatal veze­tője lett, ezt emelkedés­nek, vagy visszalépésnek tekintette a „ranglétrán"? Természetesen nemcsak saját maga, hanem a kör­nyezete is... — Kérdése hibás. Amikor en­gem a bonyhádi járási tanács­elnökségről leváltottak, nyolc évig a megyei tanács igazgatási osztályvezető-helyetteseként dol­goztam. Ezután neveztek ki ide, ami egy kicsit rehabilitálás­nak is tekintendő, de ennek semmi jelentősége. Itt vagyok, szeretem és szívesen csinálom a munkámat, a kötelességemet. Erről azonban tisztességesebb lenne többes számban beszél­ni... — Kiket vonjunk a töb­bes számba?- A sorrendet magára bízom. Elsősorban a hivatásukat sze­rető munkatársaimat. — Akik az induló hár­mas létszámmal szemben — majdnem a „trojka" szót használtam — most hányán vannak?- Hatvanötén. Nyáridőben, főszezonban azonban száznál is többen. — Mi hozta őket ide? A szakma megyénkén be­lüli viszonylagos újdonsá­ga? Netán dekorativitása? — Előfordulhat ez utóbbi is, de akik csak ebben bíznak, csalódnak. Emberekkel bánni sosem könnyű, itt pedig külö­nösen nehéz. Hiszen aki hoz­zánk betér, az fizet és a pén­zéért udvariasságot, türelmet és megfelelő szolgáltatást igé­nyel. . . — Amiért igazán nem tudnék követ vetni rá! — Nem is szabad! — Régi vesszőparipám­ra pattanok ismét. Meg­köszönném, ha mondana valamit munkatársainak az idegen nyelvekben való jártasságáról. — Sokan vannak, akik egész egyszerűen csak megértetik magukat a külföldiekkel, első­sorban németekkel. Ezeket a kollégákat most nem számí­tom. Tizenkét munkatársamnak van idegen nyelvből állami nyelvvizsgája, közülük 4-nek 2-ből. Az elmúlt tél viszonyla­gos nyugalmát is igyekeztünk nyelvtanfolyamokkal úgymond „megzavarni", vagyis a szak­mai színvonalat emelni. Ez egy lelkes kis csapatban természe­tes! — Milyen megyénk hire s zűkebb pátriánkban, és azon kivül? Hírverésünket is ide értve... — Jó és rossz. A rosszra annyiban gondolok, hogy hi­bák mindenhol előfordulnak, mi se tetszeleghetünk valami­féle hibátlanság dicsfényében. Nem hiszem, hogy egy megye­beli újságírónak különösebben sorolnom kellene azokat a „nem különösebb idegenfor­galmi szenzációkat”, melyek igenis vannak és amelyekre a mi kötelességünk felhívni a fi­gyelmet. A gemenci kirándu­lásokra éppúgy gondolok, mint Dombori nyugalmára, Gunarasra, vagy Dunaföldvár- ra. Domborít a külföldiek előbb fedezték fel, mint a ma­gyarok. A dunaföldvári Kék Duna kemping ta\Ailyi látoga­tóinak fele külföldi volt. Ilyes­mivel még a Balaton se dicse­kedhet, noha a számok persze nem összehasonlíthatók. A kezdeti 270 ezer forintos for­galommal szemben 1981-ben 40 milliósat bonyolítottunk le, vagyonunk pedig 70 millióra rúg. Alapítónk, a megyei ta­nács a IV. ötéves tervben 5, az V.-ben másfél millió forint­tal segített bennünket. 1969— 1980 között tagjai voltunk a Mecsekvidéki Intézőbizottság­nak és igyekeztünk mások jó tapasztalatait itthon hasznosí­tani. — Ezt úgy szokás mon­dani, hogy „adaptálni"... — Ügy, de miért éppen egy újságíró kívánja rontani a ma­gyar nyelvet? A dombóvári ta­náccsal példás az együttmű­ködésünk és az, hogy Guna- rasban mi szállodát, kempin­get építettünk, egész biztosan növelte a lakosság kedvét a magánépítkezés terén. — Nemcsak a hirt, ha­nem a hírverést is kérdez­tem az imént... — Évente 8—10 hazai szak­lap foglalkozik velünk. Bár a nyomdaköltség egyre drágább, programfüzeteket, leporelló­kat adunk ki. Személyes kap­csolatot teremtettünk az or­szágon belül valamennyi uta­zási irodával, a Budapest Tou- ristnak és a MALÉV-nek helyi képviselői is vaavunk. A szo­cialista országok mindegyiké­ben jártunk, továbbá Ausztriá­ban és Franciaországban, mely utóbbival erősek a testvérváro­si kapcsolatok. Hívás nélkül is voltak már nálunk svéd és hol­land idegenforgalmi szakem­berek. .. — Tehát valóságos „mi­nidiplomáciájuk" van? — Ez így talán túlzás. De például a Párizsban megjele­nő — mellékesen szólva 12 ki­ló súlyú — Bottin Europe bae- decker megemlékezik rólunk. Az NSZK Urlaubstift szintúgy. — És a Tolna megyei Népújság... — Szerencsére sűrűn. Ép­pen ezért a megyei olvasók­nak talán felesleges elsorol­nom, hogy hol, mivel állunk rendelkezésükre, hiszen ezt önök rendszeresen megteszik. — Például a Sió-kem­ping „jurtáival“ kapcso­latban is, melyek enyhén szólva szem előtt vannak... — Áprilisban bebútoroztuk valamennyit. Remélhetőleg előbb-utóbb itt is lesznek törzsvendégeink. — Miért? Máshol van- " nak? — Budapestről Fehér Tibor mérnök 14. éve kéri Dombod­ban 23—25 napra mindig a motel 17-es szobáját. Joseph Raeder az NSZK-ból, Carl Top- per Hollandiából Gunarast kedveli. — Gunarassal kapcso­latban én is némileg el­fogult vagyok. Mik q ter­veik itt? • — Behozni a régi, nagy hí­rű gyógyfürdők mögötti lé­péshátrányt. Technikai felté­telekkel éppúgy, mint csalá­dias légkörrel. Ez utóbbi ugyanis nem mond ellent az üzletnek. — Idegenvezetőik van­nak? — 156-an, de keresztbe- kasba kisegítjük egymást a többi partner irodával és a TIT-tel is. A Volántouristtal egyébként Bonyhádon rövide­sen közös irodát nyitunk... — A legújabb idegen- forgalmi hir, érdekesség? — Ezt önök már megírták. Március 23-án Gunarason megalakult az ország húsz in­tézményét tömörítő Tanácsi Idegenforgalmi Hivatalok Szö­vetsége. Székhelye Budapest, célja a nem könnyű gazdasá­gi körülmények közt a tevé­kenységünk összehangolása. — Azt hiszem, hogy az ország egyik legkisebb megyéjének és idegenfor­galmi hivatalának nem csekély megtiszteltetés, hogy öt évre az ön szemé­lyében találtak a szövet­ség élére igazgatót. Rég­óta az én reszortom la­punknál az idegenforgalmi újságírás. így remélhető­leg elhiszi szerencsekivá- natom őszinteségét! ORDAS IVÁN Fotó: K. A. Múltunkból Gyakran érkeznek a Tolna megyei Levéltárba iskolai cso­portok, szocialista brigádok, ku­tatók, akik érdeklődnek az in­tézmény története, az itt talál­ható fontos történeti értékű források iránt. Megkérdezik, melyik a legrégibb irat, az mi­ről szól; mennyi a levéltár által őrzött iratok mennyisége. Van­nak, akik községük, lakóhelyük egy-egy érdekesebbnek tartott, írott forrását szeretnék kézbe venni. Szinte meghatódnak azok, akiík első ízben találkoznak így a történelemmel. Ha az iraton nevet találnak, elkezdik talál­gatni, vajon ki ő, és kik a le­származottak? Honnan kerülnek az iratok a levéltárba? Mindenekelőtt az irattárakból. A közigazgatás, a jogszolgáltatás, a gazdasági, kulturális, egészségügyi és más szervek meghatározott időkö­zönként a törvényes rendelke­zéseknek megfelelően, kötelesek átadni irataikat a levéltárak­nak. Az így beérkezett iratokat a levéltár rendezi, nyilvántar­tásba veszi és előkészítik azo­kat a kutatás számára. Kicsit más a helyzet az úgy­nevezett TÖRTÉNELMI CSALÁDOK irataival. Ezeknek többsége a felszabadulás után került a le­véltárba. Amikor 1945-ben a magyar parasztság kezébe ke­rült a nagybirtok, a kastélyok­ban lakó földbirtokosok közül sokan elhagyták a családi fész­ket. Veszélybe kerültek az ott őrzött, szinte felbecsülhetetlen értékű családi levéltárak. Elren­delték azoknak is levéltári át­adását. Ha a nagy társadalmi változás nem következett volna be 1945-ben, ezeknek az ira­toknak átadására akkor is sort kellett volna valamilyen módon keríteni, mert konszolidált kö­rülmények között gyakran csak az ősök iránti tisztelet volt az egyetlen ok, hogy az iratok megmaradtak. A régi iratok ta­núsága szeriint a földbirtokosok gyakran nem is tudták, hogy milyen fontos dokumentumok vannak birtokukban. Pedig ezek az iratok nemcsak családtörté- netileg fontosak. Szinte pontos választ adnak arra, miként ala­kultak a birtolwiszonyok, milye­nek voltak a jobbágyok és a földesurak kapcsolatai, milyen volt a gazdálkodás, mi foglal­koztatta az embereket, hogyan vettek részt a történelmi csalá­dok koruk eseményeiben, állás- foglalásuknak melyek voltak a döntő okai stb. Nos, ezek az iratok, mint em­lítettük, a felszabadulást kö­vető évtizedben kerültek a Tol­na megyei Levéltárba. Nem volt zökkenőmentes ez az akció. Az alispán, a levéltáros fontos sze­replője volt az eseménynek, s volt még egy szerv, amely be­kapcsolódott az iratbegyűjtés­be, a MÉH Vállalat. Ez utóbbi nem volt pozitív szereplő. Sok családtól juttatott a zúzdába soha nem pótolható iratot, könyvet. A levéltár irattárában őrzött levelek tanúskodhatnak erről. Különösen viszontagságos volt a Perczel-család irattárá­nak sorsa. Annak ellenére, hogy a levéltár dolgozói megtiltották az anyag zúzdába szállítását, az iratok sorsa megpecsételő­dött. Még az a két zsáknyi anyag sem került a levéltárba, amit a levéltárosok sajátkezű- lég mentettek a papírhalmaz­ból. Kisebb mennyiségű Perczel- lirat végül is bekerült a Levél­tárba. Ekkor meg az a gond jelentkezett, hogy a családi ira­tok részben a megyei múzeum­ban, részben pedig a levéltár­ban voltak. Ezért döntés szüle­tett, hogy valamennyi Perczel- irat a levéltárba kerüljön. Az átadás-átvételre 1952. február 18-án került sor. így egységes kezelésbe került dokumentumok hű képet adnak a család tör­ténelmi szerepléséről. Átvételre kerültek ekkor többek között az 1848. évi országgyűléssel kap­csolatos iratok, Perczel Miklós naplója az emirgrációból, le­származás» táblázatok, Perczel Mór életrajza és emlékiratai, 1918-1919-es iratok, a liberá­lis párt bukásával kapcsolatos iratok, életrajzok, családi okmá­nyok, különböző fórumokon-el­hangzott beszédek, ott hozott határozatok. A múzeum ugyan­akkor megőrizte a múzeumi tárgyakat. Sokan érdeklődtek, hogy a Tolna megyei Benyovszkyak mi­lyen kapcsolatban voltak azzal a világot járt Benyovszkyval, akiiről film is készült. Ez a film terelte a figyelmet a Benyovsz- ky család irataira az elmúlt né­hány évben. A levéltárban va­lóban vannak Benyovszky csa­ládi iratok. Rendezésük most van folyamatban. Valamikor a Levéltér 1000 forintot fizetett ér­tük, a tudajdonos csak így volt hajlandó átengedni a tulajdon­jogot. Annyi azonban tény, s ezt az adásvételi szerződésben is megállapították, hogy lényegé­ben nem lis a Benyovszkyak, ha­nem a Gindl család iratairól van szó, a Gindl család törté­netéhez ad jelentős adatokat ez a családi levéltár, Ennek az iratnak levéltári begyűjtésére 1951-ben került sor. Az iratok állapota meglehetősen rossz volt. A helyiség, ahol az irato­kat „őrizték” a patkányok és az egerek, rovarok és bogarak tanyája volt, s a nedvességtől többségük elrothadt. Amikor a levéltárba beszállították, szárí­tani kellett, hogy a pusztulási folyamat lelassítható legyen. Később az anyag egy része res­taurálásra került. Kisebb gondot okozott a fad- di Bártól család iratainak be­gyűjtése. A családi iratok több­sége már korábban országos közgyűjteménybe került, s a visszamaradottak sem mennyi­ségben, sem minőségben nem voltak számottevők. Csupán az tette vontatottá az eljárást, hogy nehezen lehetett időt egyeztetni, amikor a birtokos és a levéltáros is tudott foglalkoz­ni az átadás-átvétellel. Ezek az iratok is 1951-ben érkeztek be a levéltárba. Jelenleg a Tolna megyei Le­véltár több mint 20 családnak 100 méternél több iratát őrzi. Rendezésük most van folyamat­ban. Az eddigli rendezés során feltárt új történeti adatok pon­tosabbá teszik Tolna megye XVII—XIX. századairól alkotott képünket. Csak kevesen tudják, hogy a megyei levéltárak őrzik az anyakönyvek másodpéldányait, s ha valamelyik községben tűz, árvíz, vagy más katasztrófa mi­att az első példány megsemmi­sül, akkor a levéltári másodpél­dányról másolatot készítenek, így történt ez a II. világháborút követő időszakban is. Öcsény község anyakönyvei teljesen, a majosi, a paksi anyakönyvek részben megsemmisültek. Más községekben is károsodás érte e rendkívül fontos okmányokat (lapokat téptek ki, tették ol­vashatatlanná az Írásokat). A negyvenes évek végén és az öt­venes évek elején pótolták a hiányokat. Teljesen új könyve­ket kellett készíteni Öcsény ré­szére, ezeknek átadására csak 1951-ben került sor. Addig azonban az őcsényiek vala­mennyien kénytelenek voltak a levéltárhoz fordulni segítségért. Volt olyan község is, amelyik­nél csak 1952-ben vették észre, hogy néhány lap hiányzik a há­zassági anyagkönyvből, s ekkor kért kiegészítést a községi ta­nács. K. BALOG JÁNOS »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents