Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

1982. május 8.

A "nÉPÜJSÀG

Merre Halad a Spirál?

A gyönki Spirál Ipari Szövetkezetben még mindenki jól emlékszik Süveges Károly bácsira, aki sok éven keresztül volt a szövetkezet faipari marószerszám-készítő részlegének vezetője. Süveges Károly sem feledkezett meg volt munkahelyéről, Balázsi István elnökkel — az elnök személyesen nem ismeri —, gyakorta váltanak levelet Budapest és Gyönk között.

— Karcsi bácsi keze alatt sokat tanultak szakembereink — mondja az elnök. — Talán még ma is úgy dolgoznak, ahogy tőle tanulták. A famegmunkóló szerszámok készítése aprólékos, precíz munkát, az alacsony alapanyagköltségek mellett igen magas élőmunkaráfordítást igényel. Talán ezért is nem vállalkozik gyártására a hazai nagyipar.

A gyönki szövetkezetben több mint húsztesztendős ha- gyományo van ennek a terméknek. Az elmúlt években a termelés ötszörösére emelkedett. Az alig nyolcvan négyzetméter alapterületű műhelyben meglehetősen korszerűtlen gépekkel, nehéz körülmények között, tizenöt szakmunkás készíti ezeket a hazai faipari

üzemekben nélkülözhetetlen szerszámokat.

— Megítélésünk szerint mintegy százötven, faipari tevékenységet „űző" kisüzemnek létfontosságú, hogy beszerezze ezeket a famegmunkáló szerszámokat. Sajnos, nagy — elsősorban bútorgyártó — vállalataink szinte teljes egészében tőkés importból szerzik be a famegmunkáló szerszámokat

— mondja Balázsi István.

A gyönki szövetkezet vállalkozott az egyedi megrendelések teljesítésére. A részleg évi három és fél millió forintos termelésével mintegy hatmillió forintos importkiváltást hajt végre, hiszen egy-egy tőkés országból származó faipari szerszám árának feléért tud hazait kínálni a piacon.

— A gondunk éppen itt van

— szól újra Balázsi István —, hiszen a jelenlegi körülmények között megrendelőink kérésének nemritkán fél, olykor egy év múlva tudunk eleget tenni. Az igények hatalmasak, üzemünk pedig kicsi. De tervezzük, hogy 1983-ra új, a mostaninál jóval korszerűbb műhellyel jelentős mértékben javítunk a hazai ellátáson.

— Ha elkészül a tizenöt és fél millió forintos új szerszám- készítő műhely, lehet szó exportról is?

— Ez kizárt dolog. Bár a Bútoripari Fejlesztési Intézet szabadalma alapján gyártásra kerülő faipari marószerszámokkal azonnal tőkés piacra találhatnánk, gyártási kapacitásunk nem engedheti meg az exportot. De nem is ez a célunk. Egyelőre azt szeretnénk elérni, hogy a hazai faipari kisüzemek számára eleqendő mennyiségű, jó minőségű famegmunkáló szerszámokat gyártsunk.

A szerszámok minőségénél egy pillanatra „leragadunk". Müller Konrád, a szerszámkészítő részleg vezetője panaszkodik az alapanyag minőségére:

— Sok problémánk van a vídia lapka 'minőségével. Amikor a vídia lapkák fölkerülnek

a marószerszámokra, mi nem tudjuk, korszerű mérőműszerek hiányában, milyen mértékben szenvedett kárt a munkák során a vídia. így előfordul, hogy már az első alkalmazás után használhatatlanná válik a szerszám. |

A famegmunkáló szerszámok alapanyaga teljes egészében hazai, a gyönki szerszám- készítők, esztergályosok és marósok arról természetesen nem tehetnek, hogy a hazai kohászati üzemektől érkező alapanyagok minőségileg olykor kifogásolhatók.

Witzl Károly műszaki vezető mondja :

— Mivel szövetkezetünk nemcsak termel, hanem el is ad, évente mintegy száz-százötven megrendelésnek teszünk eleget. Eddig azt tapasztaltuk, hogy a faipari kisüzemek szívesen jönnek hozzánk szerszámokért, nemegyszer különleges igényekkel. Legtöbb esetben famintát hoznak, és a mintának megfelelően rendelik meg a szerszámokat. Néhány önhibánkon kívüli reklamáción kívül még nem kaptunk munkánkért bíráló levelet.

A qyönki Spirál remélhetően fölfelé tekeredik, jelezvén, hogy a megváltozott profilú ipari szövetkezet jó úton halad. A famegmunkáló szerszámokat készítő részleg az 1984-es évtől reméli a fölfutást, hiszen a hazai piac szinte korlátlan mennyiségű szerszámot igényel. A parányi műhely néhány év múlva megszűnik, a szakemberek a jelenleginél sokkal korszerűbb körülmények között, korszerű gépekkel gyárhatják majd a szerszámokat.

sá—ka

A nemzetközi és a hazai Vöröskereszt immár hagyományosan évről évre megrendezi a vörös keresztes világnapot. Minden világnapra egy-egy jelszót fogalmaznak meg, kiemelve valamilyen - különösen fontosnak tartott - mozgalmi tevékenységet; időszerű feladatot. így az 1982-es vöröskeresztes világnap jelszava: Gondozzuk a rászorultakat!

A mozgalom alapvető céljai közül most az egyik legfontosabb feladatot helyezi előtérbe. Mindennapi életünk megannyi tapasztalata igazolja: szinte

nincs olyan ember, aki ne volna hajlandó valamilyen formában segíteni a pártfogásra, támogatásra, gyámolításra, gondozásra szorulókon. Szinte véget nem érően sorolható, hol, miben, mikor lehet és kell közbelépni, segíteni. Vegyük gondosan számba: közvetlen környezetünkben, például a családban kik szorulnak támogatásra, gondozásra. Mert bizony még az is megesik olykor, hogy éppen azokról feledkezünk meg, akik a legközelebb állnak hozzánk.

Vannak, akiknek az emberi kapcsolat hiányzik, amely képes elűzni a magányosság keserű óráiit, ők azt várják, hogy valaki néhanapján rájuk nyissa az ajtót, érdeklődjék hogylétük iránt. Az emberi szó, a beszélgetés hiányzik nekik, mely magányos, egyhangú életüket megszínesíti, tartalmassá teszi.

A Magyar Vöröskereszt és tagsága, s rajtuk kívül természetesen még sok ember, kollektíva méltán lehet büszke hazánkban mindarra, amit önként, emberségből, önzetlenül tett és tesz mások helyzetének megkönnyítésére; hogy még kevesebb legyen a könny, a keserűség, több a derű, a mosoly.

Az idei vöröskeresztes világnap jelszava — Gondozzuk a rászorultakat! — kettős értékű: nem csupán a gondozottakat, a rászorultakat gazdagítja, hanem magukat a segítőket is. Hiszen ilyen módon teljesebb emberekké válhatunk.

— Érdekes, milyen üres ez a busz! — jegyezte meg Velencébe tartó útitársaim, amikor utánam fölszállt a velencei távolsági autóbuszba. — Azt hittem, állni is fognak — magyarázta a feleségéhez fordulva.

A felesége ugyanolyan fennhangon kijelentette:

— Én nem azt hittem.

— Kár — folytatta zavartalanul és összefüggéstelenül az útitárs —, hogy mostan már estig a koffer nem a mi kutyánk kölyke.

— Miért? — kérdezte az asszonyka értetlenül és óvatlanul.

— Azért — felelte türelmesen és oktatólag a férje —, mert ezek itt nem fogják neked a szép szemedétr ötpercenként klcsu- kogatni a csomagteret. Az Algopyrint hová tetted?

— A kofferba — adta meg a felvilágosítást a szép szemű asszony.

És én tudtam ebből, hogy itt elkezdődnek a Dolgok.

— Azt hittem, az IErzsébeten (megyünk át, és úgy rá a sztrádára, mert úgy joibíb — nyilatkozta a férj, amikor valóban nem az Erzsébet-ihídon mentünk át, és rá a sztrádára, hanem másképp mentünk rá a sztrádára, mert úgy se volt rossz.

— Miért nem szóltál a sofőrnek? — biztatta a szép szemű, egyébként csúnyácska asszony a hites társát.

— Nem érdemes — torkolta le a férj, és tömpe uljljával zsírosán csillogó hajatövét vakarta. — Ezeknek is kibeszélhetném a tüdőmet szárazra. Mennek, amerre megszokták; neki a mezőnek. A benzin ezéknek annyi, mint mikor te kenyeret ipirítsz.

— Olyan kevésbe kerül? — mondta az asszonyka. — Az szinte semmi.

— Semmi hát! — visszhangozta öblösen az üstökös, majd mindaddig állandó forgómozgást végző szemét le komm va álomba merült. Az aszonyka (azzal a széppel) egy darabig még bámulta a rosszul megközelített balatoni sztráda mellett a tájat, aztán ő is szunyókálni kezdett.

Csak a határ előtt riadtak föl, amikor a váltósofőr összeszedte az útleveleket. *

— Visszakérem — viccelt az okmányok átadásakor a férjecs- ke. — De hsak az enyémet. A feleségem őnagysága úgyis disszidálni akar, s ez együtt jár azzal, hogy megfosztják az állampolgárságától.

— Dénes! Ne kezdd már, Dénes — figyelmeztette (nyilván tapasztalatok alaipján) a felesége, és egyenesen hozzám fordult:

— Ugyan, szálljon már rá! Ez a hülye ilyenkor mindig ezt csinálja. De utolsó eset, hogy együtt megyek vele valahova.

És én rájöttem, hogy az elkezdődött Dolgok folytatódni fognak, bár — barátságos és kényszeredett mosolyommal — csak annyit jegyeztem meg:

— Hát ugyan be sem vagyunk mutatva.

— Doktor Rác — lökte képerrtbe kezét a Dénes — körzeti. Jelenleg két hétre más körzetbe beosztva. Önök is?

— Isten ments! — tiltakoztam őszintén. — Két orvos azért sok lenne egy buszon, nem?

— Doktor Rác Dénesné — tette le keményen párnás kezét kezembe doktor Rác Dénesné. — A múltkor, Szófiába mikor mentünk, akkor a repülőgépen tizenhét orvos utazott.

— Jutalom, Aranypart — világosított fel tárgyilagosan a férje. — A kedves néje? Szabad a nevét?

A mellettem ülő — nálam legalább harmincegy évvel idősebbnek látszó, méla, félszemű — spanyol donna széttárta a kezét, és tovább olvasott egy angol útikönyvet:

—Nem a felesége, te istenátka! — bökte meg az ő felesége

a doktort. — Nem is érti, nem látod? Biztos elvált, nem? Én is szívesen elválnék ettől.

így mendegéltek a Dolgok.

Átestünk a vámvizsgálaton. A busz nekilódult, doktor Rác pedig kitekintett az ablakán.

— Zöld a fű — tudósította a környezetét fennhangon.

— Zabosbükköny. Ez zabosbükköny, nem látod? — fészkelő- dött idegesen az asszony.

—"'Tőlem — legyintett széles képű ura röviden. — De azért én azt hittem, hogy itt zöldebb lesz nekik. Mégiscsak farmerek, hogy úgy mondjam; nem téesz.

Több tárgya nem lévén, a Feíla folyóig megint bóbiskolt. Ott a pótsofőr belekrákogott a mikrofonba, hogy amit két oldalt látunk: földrengés! maradványok.

— És mégis mozgott a Föld! — kiáltotta már erre sztentori hangon a doktor. — Persze olyankor lelassult itt az autóbusz- forgalom.

— Sokszor van erre földrengés? — von felelősségre közben engemet doktorné Dénes a második csatornán.

— Miért? — kérdezem, egyelőre beletörődve abba, hogy ezen az útszakaszon ő az én kis társalkodónőm.

— Mert akkor én megyék.

— Hová? — csússzon ki a számon önkéntelenül.

— Haza.

— Ha lesz rá időd! — inti le férjemuram. — Nálunk Harasz- tin, ötvenhatban, ennél nagyobb volt.

— Igen? — vág vissza dülhösen a bogárszemű, hogy földrengésügyiben is meg van már kötve a keze — én például Zalaegerszegen laktam akkor. Ott erről szó sem volt.

— Hálisten, mégse olyan kicsi a világ — próbálom lelohasz- tani őket. — Még Magyarországon belül is Jji léhet kertülni a rengéseket.

— Ha tudjuk, hol reng — zártja le témánkat elégedetten a doktor. — Különlben, ha legközélébb megállunk, már meg tudom kínálni egy pohár Ohiantival. Beszerezzük.

— Aha. És a ribizlóboroddal mi lesz? >— veti közbe lapos pillantással az asszony. — Eloigöltet velem négy litert. Erre most nyakra-főre Ohiantit vásárol.

— Én azt is szeretem — mondom, mert szeretnék békességet.

— Na látod! Vannak még emberek — dicsér képen a doki, bár őszinteségemmel igazán ném akartam a pártjára kelni.

Az asszony rám is formed:

— Könnyű magának. Nem maga van arra kényszerítve, hogy három hétig passzírozzon. Aztán úgy megbízunk tőle, hogy az őrület. Csak ránk kell nézni. Maga nem nézett még ránk?

Szerintem nem rémesen kövérek. Ám ha ribizliboruk fokozza őrületüket, ebben mints okom kételkedni; nem is merek.

— Ne vegye magára! Ez a szemrehányás nekem szól, kifejezetten — világosítja meg elmémet Rác, a szövetségesem. — Ilyenkor szoktám elmondani a körzetben közismert vicceimet. Az autómról meg a feleségről.

— Éspedig? — vicsorított vészjóslóan az asszonyka. — Kiváncsi vagyok, nem szégyelled-e itt is elsütögetni a szellemességeidet.

Hites ura nem szégyellte. Ugyanis magunk közt voltunk az autóbuszon, azt hiszem, már a harmadik napja. Az első vicc úgy szólt, hogy doktor Rácné ideges. Miért ideges? Mert csicsicsi csípi valami. Csak azt nem léhet tudni, hogy mi. Amíg nem sikít, még általában poloska. De ha sikít? Nos, akkor az, ami csics csípi, az nem lehet más, mint polos.

— Értem? — kérdezte a Vicc előadása után a doktor. Én nem értettem, hogy már oly régen utaztunk együtt, mégse ütötte még őt senki agyon. Az autóról szóló alapvicce még épületesebb volt. Ehhez először meg kellett tudnom, hogy tizenkilenc éves Volkswagenje van. Ennél több éve csak a felesége van meg néki. Az Utóbbival járt kevésbé jÓb'ban.

Ezután határoztam el, hogy — műemlékfényképezés ürügyén

— kerülni fogom őket. így aztán — mert azért a kitérésben én is ügyes vagyok —, csak a tizenegyedik napon szálltak rám ismét. Felvilágosítottak arról, hogy miért nem ember az olasz. Miért? Mert csak olasz. És miért csak? Azért, mert egy teljes órát tart, amíg megérti, hogy mi a fröccs: kétharmadnész bor és eg y harmadrész szódavasszer. Ez az, amit egy bormániás olasz nehezen ért meg.

Rövidesen Umbria tartományába értünk társasgépkocsinkkal. Umbriáról — idegenvezetés következtében — doktor Rác megtudta, hogy a legzöldebb olasz tartomány.

— Tudod, ki az, aki ezt elhiszi? — fordult feleségéhez kétliteres fonatos üvege mellől, melyben saját készítésű Ohianti- fröccsét tartotta a meleg ellen.

Az asszony legyintett. Kivette férje kezéből az izzadt nyakú italforrást. Hosszasat kortyintott.

— Jól megmagyaráztad nekik, mi a fröccs. Nem fogják elfelejteni! —■ krákogta nedves szájjal, elégedetten. — Kétharmad bor, egylharmad szódavasszer. Jó az ebben a melegben.

— Ribizüvel még jobb — szögezte le a doki. — Minden jó, ha a vége jó.

Ideiglenes kibékülésük oka mégsem csupán a — hizlaló — ribizli, vagy bármilyen bor szemmel láthatólag közös platformon történő kedvelése volt. Lelki nyugalmunk helyreállításához az a körülmény is hozzájárult, hogy átestünk a vámvizsgálaton, ahol is senki nem vette zokon — igaz, észre sem —, hogy doktor Rác Dénes ajándékba valahonnét három működő nyílpuskát és valakinek öt kiló műcsontot hozott.

— Ez a zöld, ez igen — nézett ki a doki az ablakon. — Erre mondtad te, hogy zalbosbükköny? Hát akkor Umbriában, az mi volt?

— Á, nem érdékes — felelte az asszonyka — zaibosbük'köny,

— és oicásan élete párjába karolt.

Szakmai probléma doktor Rác felé az úton egyetlenegyszer merült fel. Egy tömzsi mérnök (a vámvizsgálatnál elszedték tőle Sony-szettjét) a széklete felett aggódott. Szakemberhez fordult, hogy akkor az minék a jele, ha zöld.

— Nem izgalmas — mondta a doktor. — Ezzel nyugodtan léhet várni, amíg hazaérünk. Persze, ha fekete lenne, nem mondom. Az más lenne. Vagy, ha sápadt, mint a kutyagumi. Akkor bizony közvetlenül kellene ide az orvos.

Pestre érve az autóbuszállomáson — a tömzsi és sápadt mérnökkel az élen — ki-ki taxiért kajtatott. Doktor Rácék nem. Lóholási akadályt képéivé mindenkitől elbúcsúzkodtak.

Nekem — búcsúzóul — ezt mondották:

— Hót isten, isten. Jól megnéztük Olaszországot.

1984-től majd korszerűbb berendezéseken készülnek a szer- ' számok

Utolsó „simítások" a szerszámon