Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
6 NÉPÚJSÁG 1982. május 1. Suszter Mihály munkásőrrel j ü § 3 í í n . A, — Mit csinált ezelőtt huszonöt évvel, május elsején? — Nagyon készülődtem az ünnepi nagygyűlésre, a felvonulásra. Már volt néhány hét, amit munkásőrként eltöltöttem, és tudtam azt is, hogy a felvonuláson én viszem a zászlót. Akkor már több mint ötszáz munkásőr volt Tolna megyében, és mindannyian bejöttek a szekszárdi felvonulásra. A megyei nőtanácstól kaptuk a zászlót, amit akkori parancsnokunk, Palkovics elvtárs vett át. — Pontosítsuk az emlékeket. Hogy kezdődött az a nap? — Izgatottan ébredtem. Nem volt még egyöntetű egyenruhánk. Volt már szürke overáll, a vászonszárú csizma, a sapka, de mindenki a saját ingjét hordta. A legtöbben féhér ingben mentünk, de volt, aki reggel még hazaszaladt, átöltözni, mások pedig színes ingben vonultak. A piros nyakkendő is egységes volt. Reggel még egyszer átvasaltam a ruhámat és felöltözve siettem be a régi pártbizottságra. Ott volt akkor két irodája a munkásőrségnek. Az udvaron gyülekeztünk. Járásonként, szakaszoszlopban vonultunk fel a Béla térre. Az emelvény a városi tanács előtt volt, azzal szemben álltunk fel, mi munkásőrök. Amikor parancsnokunk átvette a zászlót, az arcvonal elé lépett vele, és meglengette. Nékem akkor kellett kilépnem, átvenni a zászlót és visszaállni a munkásőrök élére. Dél körül vonultunk le a városközponton keresztül a munkásőrségre. A Garay szobornál jártunk, amikor felcsattant a taps. Elöl ment a parancsnok, mögötte a vezénylő tiszt, aztán én a zászlóval és mögöttünk az ötszáz munkásőr. — Mielőtt a továbbiakról, munkásőrélményeiről beszélnénk, kanyarodjunk vissza... Hol született? Tolna megyei? — Bátaszéki vagyok. Édesapám szabó volt, én az asztalosmesterséget tanultam ki. Alighogy felszabadultam, munkanélküli lettem. Akkoriban szerveződött Bátaszéken egy csoport, Németországba készült munkát vállalni. Csatlakoztam, íqy 1938 októberében Dortmundba kerültem. — Miért pont oda? — Hallottuk, hogy ott vannak már magyarok, sőt báta- székiek is. Először Hagenbe mentünk, ott működött egy toborzóiroda és szétosztottak bennünket. Én a Hanebech céghez kerültem. Hagenben dolgoztam egy nagy építkezésen, később pedig átkerültem D'ort- mundba. I ott? Meddig dolgozott — Nem sokáig. Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, a megszállt területekre építési vállalatokat is áttelepítettek. A Hanebech cég egyik részlege is Kijevben vállalt munkát. Én is utaztam, a Dnyeperen építettünk újjá egy lerombolt hidat. I — Ott tanult meg oroszul? — Igen. Megismerkedtem egy lánnyal, aki az ottani képzőművészeti főiskolán a háború kezdetéig három évet végzett. Festőművésznek készült. Jól beszélt németül, így a német nyelvtudásomnak köszönhetően tanultam meg tőle oroszul. Megismerkedtem a családdal is. Édesapja a Vörös Hadsereg főhadnagya volt, valahol a fronton harcolt. Tulajdonképpen a Szirotenko családdal való barátságomnak köszönhetően jutottam el a partizánokhoz. — Ők szervezték meg az átállást? — Nem volt az ilyen egyszerű. Már régen mindennapos vendég voltam a családnál, és semmiről se tudtam. Csak az volt furcsa, annak ellenére, hogy a házban egy különleges magyar aknászalakulat volt elszállásolva, és így már az utcán is szigorúan ellenőrizték az iratokat, Szirotenkóéknál mégis sok vendég megfordult. Hol bemutattak ezeknek az embereknek, hol nem. Csak sokkal később tudtam meg, hogy ezek a vendégek a partizánók közvetítői voltak. A magyar alakulattól szereztek be időnként röbbanóanyagot, kézigránátokat. No persze, az aknászok még ha segítettek, akkor sem valamiféle antifasiszta érzésből tették ezt. Szabályos üzlet folyt. A partizánok húst, konzerveket hoztak és robbanóanyagot vittek. — Végül is csak eljutott a partizánokhoz... — Amikor a szovjet csapatok ellentámadása visszaszorította a németeket, az üzemeket, a munkásokat is kezdték visszatelepíteni Németországba. Akkor én már itthon katonaszökevénynek számítottam, mert bár megkaptam a behívót, nem utaztam haza. Az útlevelem is lejárt, Kijevben szigorodtak a feltételek, mindennaposak lettek a razziák, sok embert elhurcoltak Németországba. Mindezek azt eredményezték, hogy Szirotenkóék lányával, Nágyával elhatároztuk, hogy megkeressük a partizánokat. — Keresni kellett? — Persze, hiába volt a kapcsolat, még ők sem tudták, hogy hol van a partizánbázis. Hatalmas erdőségek voltak Ki- jev környékén. Vonattál utaztunk a koveli erdőig, onnét gyalog mentünk, egy öreq nénit kérdeztünk, hogy merre menjünk. Azt mondta, hogy semmit se tud, ő még partizánt se látott erre, de öt kilométerrel arrébb már vártak ránk. A hírünk — nyilván ő általa — előbb ért a partizánokhoz, mint mi. Ná- gya mutatta a Komszomol- igazólványát — azt én is akkor láttam először —, én Dedig ‘az útlevelemet. Mondták, hogy kövessük őket és kilométereken keresztül egy szót se szóltak hozzánk. Csak amikor odaértünk a bázisra, akkor kérdezték, hogy van-e fegyverem. Mondtam, hogy van egy pisztolyom, azt elvették. Már vagy tíz napja ott voltunk az E—14-es partizánegységnél, de semmiféle megbízást se kaptunk. Szabódon járkáltunk, a kutya se szólt hozzánk. — Hány tagú egység volt? — Állandóan úton volt egy része, de lőhettünk úgy hét- nyolcszázan. — Az első akció, amin részt vett, gondolom emlékezetes. Beszélne arról? — Addig még éltéit néhány hét... Először csak leveleket, német okmányokat fordítgattom. Olyan papírokat, amit elfogott, vagy halott német katonáktól .szedtek el egy-egy akció során. Volt egy orvosnőnk, aki tudott I magyarul is. Annak mondtam) hogy én nem ezért jöttem, harcolni szeretnék. Végül egy le- ningrádi fiú, Szasa mellé osztottak be harmadik golyószórósnak. Tulajdonképpen a fegyvert, a lőszereket cipeltem, és a hevedereket adogattam neki harc közben. Kaptam egy rossz állapotú puskát, néhány lőszerrel. Azt mondták, ha géppisztoly kell, szerezzek magamnak. Az első akción egy vasúti hidat kellett felrobbantanunk. Én a hidat nem is láttam. Külön rabbantócsoport ment a hídhoz, külön szakasz rohanta meg a közeli állomást, mi pedig a hídőrző katonákkal vettük fel a harcot. Rögtön belőtt bennünket egy géppuska, körben szántották a földet a lövedékek, és mi is ellőttük minden lőszerünket. Addigra visszavonulót jeleztek, és már a szekérnél voltunk, amikor hallottuk, hogy robban a híd. Szereztem egy karabélyt. Az értékeléskor a parancsnok annyit mondott, hogy a magyar derekasan viselkedett, de a karabélyt azért le kellett adnom.‘Csak egy hét múlva kaptam vissza. — Több hasonló akción is ott volt? — Igen. Addig amíg áthaladt rajtunk a front, úgy, hogy a szovjet katonákat se láttuk. Egyszer csak jött a hír, hogy már a hátországban vagyunk. Akkor az egységet Kovelba telepítették. Ejtőernyős-kiképzést kaptunk, mert úgy volt, hogy Kassa környékén átdobnak a front túlsó oldalára. Hogy ez miért nem következett be, máig sem tudom. • — A háború végét hol érte meg? — Poznanban, egy nagy hadifogolytáborban voltam tolmács. Akkor már az elháríták- nál dolgoztam, a háborús bűnösök felkutatását, a hadifoglyok minősítését végeztük. Tulajdonképpen 1948-ig ez volt a feladatom, a legutolsó hazatérő magyar hadifogolycsoporttal jöttem haza. Addig Moszkva környéki táborokban tolmácsos- kodtam. I — Bátaszékre tért haza? — Igen. Még a Szovjetunióban megtudtam, hogy a szüleim, és a testvérem kimentek Németországba, de a nagyszüleire itthon vannak, de mire hazaértem, már meghaltak. Néhány nap múlva bejöttem Szek- szárdra, és az akkori Pécsi Magasépítő Nemzeti Vállalatnál kezdtem el dolgozni kőművesként. Később szakszervezeti főbizalminak is megválasztottak, de a pártba, hiába kértem, nem vettek fel. I — Miért? — A családom Nyugaton élt és ez akkoriban nem volt túl jó ajánlólevél... — Most mégis párttag... — Igen, 1956. október 23-án reggel a pártalapszervezet titkáránál újra kértem a felvételemet és fegyvert is, hogy a munkáshatalom megvédésében segíthessek. Tagkönyvemben október 23-a szerepel a párttagság kelteként. .v — Kapott fegyvert? — Másnap kaptunk fegyvert, megszerveztük a vállalati fegyveres őrséget, később pedig a megyeházán a város kommunistáiból szervezett fegyveres őrségben teljesítettem szolgálatot. Amikor megalakult a munkásőrség, a szekszárdi eqység I. szakaszának lettem társadalmi állományú parancsnoka, később pedig a páncéltörő század parancsnoka. Ebben az időben vállalatunk egyesült a TOTÉV-vel és 1957 áprilisában megválasztottak függetlenített szakszervezeti titkárrá. — Volt főhivatású munkásőr is. — Igen, 1964-ben kineveztek a munkásőrség szekszárdi járási-városi egységének parancsnokává. Két évvel később egy éleslövészeten kézigránátrobbantáskor megsérültem. Ebből a fejsérülésből máig se gyógyultam ki teljesen, ezért 1968-ban kértem a felmentésemet, azóta a munkásőrségnél társadalmi állományú parancsnoki tisztséget töltöttem be. Tavaly munkahelyemről, a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalattól nyugdíjba mentem, azóta a munkásőrségnél nyugdíjasként az állományszervezési és propaganda szakcsoportban dolgozom csoportvezetőként. — Meddig marad munkásőr? — Amíg az egészségem engedi, mindig. Nagyon sok minden köt e testülethez. — Tavasszal a munkásőrség megalakulásának huszonötödik évfordulóján újra a zászlót vitte. Mire gondolt akkor? — Nehéz erről nagy szavak nélkül beszélni. A könnyeimet alig sikerült visszatartanom. Végiggondoltam, hogy huszonöt éve, amikor ezen az utcán vonultunk, és én vihettem a zászlót, még csak terveztünk, lelkesedtünk. Azóta, amiről álmodoztunk valóra vált. Megvalósult olyan fényesen, amilyenről akkoriban még álmodozni se nagyon mertünk. Amit megvédeni alakult a munkásőrség — népünk addigi eredményeit —, azt messze túlteljesítettük. Akkor csak azt tudtuk, hogy féltjük, félteni kell, amit elértünk és a velünk érző munkások tömegesen jelentkeztek sorainkba. Huszonöt évvel később, kezemben ugyanazzal a zászlóval, ugyanazon az utcán vonulva, sok minden megfordult a fejemben. Büszkén vonultunk, mert úgy érzem, van mivel büszkélkednünk. — Huszonöt éve több munkahelyen, különböző beosztásokban dolgozott, de emellett mindig jutott idő a munkásőrségre. Mit adott önnek a munkásőrség? — Az életemet. Mindent, közösséget, oktatóiskolát, hitet, lelkesedést. Sok embernek van kertje, szőlője. Én szabad időmben munkásőr voltam. Szolgálatba, kiképzésre jártam. Parancsnoki beosztásban az átlagos munkásőrnél is sokkal.több időre volt szükségem, hogy mindenütt helytálljak. De a m u nkásőr-fel adatok ra fo rdított órákat sose számoltam. Nem gyűjtöttem vagyont, nincs nyaralóm, szőlőm, csak egy kis horgásztanyám a Dunán, de oda is csak akkor jutok ki, ha a munkásőri elfoglaltságom engedi. Mégse gondolja senki, hogy ez nehéz volt, hogy én áldozatokat hoztam. Az lett volna nehéz, ha nem csinálhatom. Talán a helyemet se találtam volna meg, és az életem is más irányt vett volna. Elmondhatom, hogy nem bántam ,meg semmit, ha még egyszer kezdeném, akkor is'ezt az utat járnám... — Köszönjük a beszélgetést. TAMÁSI JÁNOS Nem ami elválaszt, hanem ami összeköt... Havannai üzenet Beszélgetés Herczeg Károllyal, a vasasszakszervezet főtitkárával, a X. szakszervezeti Alig két hónapja zajlott le a X. szakszervezeti világ- kongresszus. Az első visszhangokat már ismerjük, s azt is, mi újat hozott a nemzetközi munkásosztály, a szervezett dolgozók számára a havannai találkozó. Erről, valamint saját tennivalóinkról beszélgettünk Herczeg Károllyal, a vasasszakszervezet főtitkárával, aki a Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára által vezetett magyar küldöttség tagjaként vett részt a világfórumon. Negyedmilliárd dolgozó — Miben különbözött a X. szakszervezeti világkongresz- szus a korábbiaktól? — A legfontosabb, hogy amióta létezik munkásmozgalom, soha még ilyen széles körű részvétellel nem került sor szakszervezeti kongresszusra. Havannában 126 országból, több mint 200 nemzeti és nemzetközi szervezet küldötteként, 269 millió dolgozó képviseletében tanácskoztak a résztvevők. Bebizonyosodott, hogy amikor a nemzetközi politikai életben a hűvösebb áramlatok az uralkodók, a szervezett dolgozók képviselői nem mondanak le felelősségteljes küldetésükről; nem az elválasztó, hanem az összekötő tényezőket helyezik előtérbe. S még valami: először került sor világkongresz- szusra Európán kívül. A nyugati félteke első szocialista államának, Kubának a fővárosában találkoztunk, s a helyszín önmagában is indokolja, hogy világkongresszusunkon — az egész világot érintő kérdések megvitatása mellett — erőteljes hangsúlyt kapott a gyarmati sorból felszabadult népek harca. Erre egyébként már az előkészítés időszakában is törekedtünk. A magyar felszólalás — Melyek voltak a legfontosabb kérdések, amelyek a vitában szóba kerültek? — Voltaképpen négy olyan kérdéscsoport volt, amelyekkel a felszólalók mindegyike foglalkozott, s amelyek a bizottsági munkában is megkülönböztetett hangsúlyt kaptak. Az első: a béke megőrzése, a biztonság megszilárdítása, a fegyverkezési hajsza megfékezése, a leszerelés ügyének előmozdítása. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy korábban a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban sok vita zajlott erről. Sokan úgy vélték, hogy a béke és a leszerelés ügyét rá kell bízni a kormányokra és a békemozgalmakra, minthogy ez — ezek szerint — nem szakszervezeti feladat. A nemzetközi helyzet alakulása, a Ronald Reagan vezette amerikai kormány által meghirdetett erőpolitika, a fegyverkezési hajsza felújítására irányuló törekvések azonban világszerte felerősítették a szákszervezetek felelősségérzetét, s bebizonyosodott, hegy a legalapvetőbb emberi jog, az élethez való jog védelme igenis szakszervezeti feladat. Hisz ez alapfeltétele a munkásérdekek érvényre jutásának. Egységes álláspont született arról, hogy nemzetközi akcióegység megteremtésére törekedve, gátat kell vetni a fenyegetésnek, el kell hárítani a háborús veszélyt. A második: a tőkés világ elhúzódó válsága, a transznacionális vállalatok befolyásának növekedése arra készteti a szakszervezeti mozgalmat, hogy nemzetközi összefogással lépjen fel a dolgozó emberek, a világkongresszusról i bérből és fizetésből élők védelmében, hogy a válság terheit ne rakhassák a dolgozó tömegek vállára. A harmadik: a lengyel válság. A felszólalók szinte kivétel nélkül foglalkoztak a lengyel szakszervezetek helyzetével. Az elhangzottakból azonban szinte egyöntetűen a féltés, az aggodalom és a segítő szándék csendült ki. Természetesen a legtöbben annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy Lengyelországban mihamarabb olyan helyzetet kell — és tudnak — teremteni, hogy a szak- szervezetek tevékenysége lehetővé váljék, mert ezt kívánja meg a dolgozók érdeke. A negyedik: a szakszervezetek helye, szerepe a munkáshatalom körülményei között, a szocialista országokban. Ez a kérdés -— érthetően — gyakran a lengyel helyzettel összefüggésben merült fel. De nemcsak bíráló hangsúllyal. Sokan példának tekintik a szocialista országokban a szakszervezetek munkáját. Különösen az úgynevezett harmadik világban, elsősorban a latin-amerikai és az afrikai országokban. Ezzel a kérdéskörrel kaocsolatban nagy figyelmet keltett a magyar küldöttség vezetőjének, Gáspár elvtársnak a felszólalása, aki beszédében tételesen bizonyította, hogy a szakszervezeteknek éppen a szocializmus viszonyai között vannak a legnagyobb lehetőségeik. Nagy figyelmet keltett az a gondolat, hogy a munkáshatalom viszonyai közt, ahol a szakszervezetek részesei a hatalomnak, partnerei mind a pártnak, mind pedig az államnak. És e felelősségről a szakszervezetek nem mondhatnak le. Egyszóval, a szocialista országok szak- szervezeteinek felelősségét nagymértékben növeli, hogy munkájukat sok helyütt példaként vizsgálják, tanulmányozzák. Tekintély és felelősség — Mindezt hogyan hasznosítják a világ szakszervezetei, s milyen feladatok várnak a magyar szakszervezetekre? — Az említett kérdésekben jóval több állásfoglalás, határozat született, mint amennyi» vei itt, most foglalkozhattam. Ezek a határozatok jó orientációval szolgálnak a világ dolgozóinak, hogy megfelelő választ adhassanak a nyolcvanas évek őket érintő kihívásaira, az együttes fellépésre és akciókra. .. A magyar szakszervezetek ismerik helyüket és szerepüket a nemzetközi életben. Helytelen lenne, ha túlbecsülnénk jelentőségünket. Mégis, hazánk lélekszámát, a szervezett dolgozók számát tekintve, a kötelező szerényséq mellett fontosnak tartom kiemelni, hogy felelősségünk ennél jóval nagyobb. Azért is, mert ismét a SZOT főtitkárát választották meg a Szakszervezeti Világszövetség elnökévé, és azért is, mert a magyar szakszervezetek az elmúlt negyedszázadban hétköznápi munkájukkal, társadalomformáló szerepükkel, azzal, hogy tevékenységük középpontjába a dolgozó emberek érdekeinek képviseletét állították; hazai és nemzetközi tekintélyre tettek szert. Ez kétségtelenül növeli felelősségünket. Tovább kell fejleszteni, magasabb szintre kell emelni munkánkat, a politika és a társadalom adta lehetőségeinket maximálisan kihasználva, hogy nemzetközi tevékenységünk aranyfedezetéül hazai munkánk szolgáljon. THURZÓ TIBOR
