Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

a Képújság

1982. május 29.

Kisközségek közelíátása

Négyen ültek szorosan a kocsiban.

Jóval Linz után jártak" már, amikor megbillent a nap, hajtottak, a határon sebesen átkeltek, mindenesetre alkonyatban értek Regensburgba. Szürkület.

Ilyenkor szokta mindig elfogni őket a pánik: hol alszanak, hol szállásolják el magukat. Rájuk tört. Hiába voltak kedélyes utazók, zsigereikben, legbensőbb reflexeikben élt az éjszakától való félelem.

Kiszálltak, hirtelen neki akartak esni a városnak, fölfalni, bekebelezni kedves szépségét, vártornyait, harangjait, zegzugos régi utcáit. Kirajzolódtak az épületek a halványuló égre. De nem estek neki a városnak, álltak csak tétován az autó mellett, a pezsgőszínű Zsiguli pihegett. Álltak a kocsi mellett, aztán hirtelen nekieredtek — azonnal, azonnal szállást keresni, szállodát, hotelt, fogadót, ahol álomra hajthatják majd a fejüket. Á, nem is az álom. Az álom már kit érdekelt, csak a biztonság. Meg hogy a csomagtartót nem kell lepakolni, valami garázs, vagy udvar.... Törtettek.

Az előkelő hotelben előkelőén fogadták őket.

— Tessék megnézni.

A hotelszolga halkan és egyenletesen vezette őket.

Nézték a szobákat.

Nézték a folyosót.

Nézték a kilátást.

Süppedős szőnyegen át haladtak, mint az elveszett követek. Megfizethetetlen volt a szálloda. Uzsgyi tovább, szégyenkezve kikotródtak.

— Mondtam, hogy idejében keressünk szállást — nyögte Kálmán festő. Puha arcát idegesen markolószta. — Nem kapunk.

— Kapunk. Nem kell pánikba esni — rántotta vállára a felöltőt Imre író. Rohantak az utcán, az asszonyok a nyomukban.

Imre csak felületesen nyugtatta Kálmánt. Zsigerei remegtek. Ö, nem attól, hogy most éppen nem kapnak szállodát. És ha nem kapnak. Tovább hajtanak hajnalig, vagy megalusznak pár órát a pezsgőszínű Zsiguliban. Régi zajok és töffögé- sek kínozták inkább: a félelem tompa morajai. Teherautók álltak meg a ház előtt, a szobában mindenki megáll ott, ahol van, egyik a tányérral a kezében, másik az újságot tartja mereven, harmadik megáll a könyvlapozásban, megdermedtek. Őket viszik? A szomszédot? Hirtelen elhatározással a falhoz ugrik valaki, leoltja a villanyt. Késő, persze késő. Ha jönnek, úgyis fölverik a házat. Még gyanús is a villanyoltás. Torokban a szív, csurog a tenyéren a veríték.

No, ezt már nem lehet kiheverni. A régi félelmek marokra fogták a májat, tüdőt, agyat.

Szombat volt és Németország: ilyenkor sok a szállóvendég. Pénzük van, otthon únják egymást. Idegenben nem annyira. Egy másik városban. Zsúfolásig voltak tömve a szállók, itt-ott

már pirosodtak is a bajor pofalemezek. Hiába, pirosak ezek az emberek, a vér nagyon átszövi a kötőszövetet, ez az igazság.

Már a harmadik hotelnél tartottak,. Kálmán nem beszélt, belülről tovább hergelte magát.

Az ötödik visszautasításnál kitört rajta a pánik.

Sapkáját földhöz vágta, ordítani kezdett.

— Megmondom minden városban, hogy idejében álljunk be valami dög szállodába vagy fogadóba! Hiába pofázok. Rohadjunk a kocsiban éjszaka? Vagy vágjuk be magunkat az árokba? Nem és nem akartok idejében megállni! Még ez a kirakat, még az a selyemsál! Még ez a szentkép! Előbb biztonságban kell lennünk!

Felesége csitította.

— Mindig ezzel jössz. Majd megalszunk valahol. Ez kirándulás, most kóborolunk Európában, nem pedig beszállásolunk! Ha még nem vetted volna észre. — Nagy kegyesen lehajolt a földhöz vert sapkáért, és leporolta.

Továbbmentek. Nem volt életveszélyes. Kapva kaptak az első sztráda menti leágazáson, hamarosan befutottak Nickels- dorfba, s onnan nem messze a Gasthof előtti térre.

Kálmán ment be tárgyalni a feleségével.

Aggodalmaskodva jött vissza.

— Van szállás. Egy öregasszony, s egy öregember vezeti a fogadót. Kérdezték, vacsorázunk-e, nyilván nekik az a pénz. És nem értettem pontosan, valami hatvan márka egy éjszakára.

Harminchat márka volt, egyszerűen fogadták őket, lerakodhattak egy órán belül.

— És hova tehetjük a kocsit?

— Van udvar.

— Nem kell leszerelnünk a csomagtartót?

— Nem kell. Van Hund.

Mgenyugodtak, a sötétben Kálmán befarolt az udvarra, aztán békésen megvacsoráztak fönn, fölszabadulton nevetgélve kisded biztonságukban az emeleti szobácskábán.

Rájuk se lehetett ismerni. Leballagtak a fogadó söntésé- be, s végre elvetették magukat.

A sör — tökéletes volt. Soha nem látott sör. Arany. Finom fémszekrény volt fölerősítve a falra, abból eresztették. Habja, íze, hidege, konzisztenciája olyan volt, amilyennek csak elképzelni lehet a sört. Beleremegtek a gyönyörűségbe. Nem nagyon sokáig, mert a szomszéd nagyobb teremben valami férfitársaság rázendített a sörgyújtotta nótákra. Úgy látszik, ez Németországban elkerülhetetlen. — Mit Németországban? — gondolta Kálmán —, Magyarországon is elkerülhetetlen. Még jó, ha nem állnak rá a meztelen hasamra a Balaton partján fényes csizmáikban, mikor vadászataikról arra ruccannak.

A jó sörrel a gyomrukban azért hamarosan elszenderültek.

Reggel idejében indultak. Az öregember vasvillával a kezében búcsúzkodott.

A fekete kutya őrzi az álmunkat

A közelmúltban már több alkalommal foglalkoztunk az áfészek szerepével a lakosság áruellátásában. Ez a téma kétségtelenül megér sokféle megközelítést, alább is egy következik a lehetségesek közül. Talán nem helytelen, ha abból indufunk ki, hogy a saját lakóhelye többnyire senkinek nem „kicsi”. Egyszerűen csak lakóhely, ahol ugyan nem ütközik meg azon, ha a boltba betérve nem vásárolhat nyomban kolóniái' bútort, de az már bosz- szantja, ha szifonpatront sem. Az urbanisztikai meghatározások sorában sokáig használatos volt a „szerepkör nélküli település" elnevezés. Felettébb kétséges, hogy ilyen létezik-e, ugyanis amíg ottlakó van, addig valamilyen — legyen ez bár jelentéktelen, de mégiscsak — szerepkört minden település betölt.

Csapó Jenővel, a MÉSZÖV elnökhelyettesével beszélgetve az egyszerűség kedvéért abban egyeztünk meg, hogy nagy vonalakban bár, de csak az 1000 lakos alatti településekkel foglalkozunk. Ez Tolna megyében egváltalán nem csekélység, mivel 52 ilyen községünk és 48 úgynevezett „külterületi lakott helyünk” (puszta, major, szőlőhegy) tartozik ebbe a kategóriába. A legutóbbi népszámláláskor itt élt a megye lakosságának majdnem egyötöde, 42 ezer ember. Igaz, hogy ez a lélekszám fogy, de elfogyása valószinűleg sosem következik be.

— Ezen a 100 településen a lakosság kereskedelmi ellátottságáról szinte kizárólag az áfészek gondoskodnak — mondja Csapó Jenő — s 113 boltban közel 200 kereskedő.

évi negyedmiiliárd forint forgalmat bonyolít le.

Tovább játszva a számokkal, ez annyit jelent, hogy egy-egy lakos évi átlagban 6000 forint értékben vásárol ezekben a kis üzletekben. Az üzlet kicsisége változatos árukészletében

ugyan jelenthet jobb értelemben vett szatócsboltot, de színvonalában, külső megjelenésében egyáltalán nem kell, hogy azt jelentse. Mellékesen szólva, a régi Meinl-boltokban is 1—2 ember dolgozott, parádés külső körülmények között.

A MÉSZÖV elnökhelyettese folytatja :

— A kis településekről elsősorban a fiatalok, az aktív keresők, az iskolás gyerekekkel rendelkező családok távoznak. Ez a kereskedelmi ellátás szempontjából legalább két fő feladatot jelent. Az egyik, hogy a

Mintaszerű a közös összefogással nemrég nyílt kajdacsi bolt

divatos, a nagy értékű, a ritkábban és elsősorban a növekvő vásárlóerővel rendelkező családok által keresett cikkeket nem indokolt a kis települések boltjaiban kínálni. Minta utáni árusítással, házhoz szállítással, kitelepüléses árusítások szervezésével o jelentkező, sajnos, egyre csökkenő igényeket ki kell elégíteni.

iNem sikerült utána járnunk, hogy ez a kétségtelenül helyes eíhatározás miként valósul meg a gyakorlatban. A fejlődés út- jaként azonban minden bizonnyal felfoghatjuk.

— A szövetkezetek másik feladata — mondja Csapó Jenő — az alapellátás biztosítása, az itt elért színvonal némi javítása. Ennek teljesítése az 1982. évi kereskedelmi munka minősítésének alapja is.

A színvonalemelés egyik példája a mozgóbolt, melyről már többször írtunk lapunkban. A másik az üzletek létesítésénél a különböző szervek — áfész, téesz, tanács — olyan parádés összefogása, mint amilyenre Kajdacson, vagy Regölyben láthatunk példát Ugyanígy a pompásan vezetett Pári-beíi boltban.

Az áruellátás terén azonban korántsem minden fenékig tejfel. A jánosmajori szép, tiszta bolt vezetője, Nagy Jánosné például 41 helyi család alapellátásáról gondoskodik, de idejárnak az alsóhidvégiek, sőt, ha az ottani bolt netán zárva van, a középhidvégiek is. A forgalom iluktuál, olykor megállás sincs, máskor a bolt előtti napozásra is marad vásárlótváró idő.

— A FÜSZÉRT tíznaponként szállít, de például élesztőt, Ráma-margarint, szifontpatront nagyon ötletszerűen. Azt is nehéz megmagyarázni a vásárlóknak, hogy a PIÉRT havi egyszeri szállítása nem okvetlenül jelenti azt, hogy papírszalvétát, vagy WC-papírt is talál nálam. Ilyesmiért Szedresre, Kölesdre,

Nagydorogra, vagy éppen Szek- szárdra buszozni nem éppen öröm...

Minden bizonnyal nem az. Jánosmajor esetében nem áll az, amiben a MÉSZÖV elnök- helyettesének kétségtelenül igaza van:

— A kis települések ellátását nehezíti, hogy a boltok dolgozóinak többsége szakképzetlen, így kevésbé hozzáértően tudja kialakítani a leginkább keresett árukból a választékot, megszervezni a folyamatos áruutánpótlást.

Kis Jánosné ugyanis sokáig a szekszárdi Bartinában dolgozott, mindenhogyan szakképzett. Tagadhatatlan viszont, hogy a kis települések, olykor valóságos szórványok alapellátása nem kis gond és egyáltalán nem könnyű, nagyon gyakran veszteséges is. Ugyanakkor még a nagyon távoli jövőben sem kikerülhető, tehát fokozott fiavelem-összpontosítást igénylő feladat.-s. -n.

Fotó: K. A.

— Valójában hány éves?

— Hatvankettő.

— Volt a háborúban?

— Ajaj. Persze.

— Merre?

— Tobruknál harcoltam Rommellal. Aztán a nyugati hadszíntér.

— Megsebesült?

— Kétszer.

— Elvesztették a háborút.

— Na, ja.

— Sajnálja?

— Na, ja.

— Miből éltek a háború alatt?

— Ebből. Apámé volt ez a kis tanya.

— A fogadó?

— Hatvanháromban építettük.

— Jól élnek?

— Na, ja.

— Mindig jól éltek?

— Sokat dolgozunk.

— Mi magyarok vagyunk.

— Na, szép.

— Járt már Magyarországon?

— A. Nincs idő. Nekünk nincs ennyi szabadság, mint maguknak.

— Én festő vagyok és tanár.

— No, szép. Sok szabadsága van.

— Ö meg író. Olvasni szokott?

— Nem. Rádiót hallgatok néha.

— Mit hallgat?

— Katonamuzsikát. Azt.

— Egyedül dolgoznak a feleségével?

— Két fiam van, azok segítenek néha.

— Jól megvannak. *

— Na, ja. Itt. Városban nagyon rossz. Huligánok, bandák mászkálnak, szétverik az épületeket. Anarchia. Rend kellene. Kézbe venni. Itt azért megvagyunk. Ezért élek. Szeretem a gyerekeket, a menyemet, na az a menyem, az a fekete asszony a fekete kutyánál, aki simogatja a fekete kutyát, az az. Meg a kutyát is szeretem.

Kálmánék akkor fordultak meg.

Döbbenetes látvány fogadta őket.

Ott volt a kutya. Nagy, szobányi vasketrecben állt a fekete német juhász. Piros nyelve élénken himbálózott a fekete fiatal- asszony keze körül. Tisztán tartható lakótermében olyan volt, mint a természettől elzárt vad, akit csak idomítva és pontosan használnak. Olyan volt, mint más egyéb rendes kutyái Magyarországon vagy Svédországban, egy fekete farkas. Csak a ketrec változtatta volna meg? Az ég kihasított négyszögében a vasrácsok csillogtak a korai napban.

— Őrizte a Hund a maguk csomagját, meg az álmukat — mondta mosolyogva a német gazda. —*- Mert éjszakára kiengedjük.

Kálmánék zavartan néztek egymásra. Bólogattak, elköszöntek, gyorsan elhajtottak.

— Nektek nem olyan volt...? — Imre hátrafordult a nőkhöz, aztán elhallgatott. Mind a négyen hallgattak, egészen a francia határig.

Vásárlóra várva Jánosmajorban