Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
\ io Képújság 1982. május 22. < Nagy István Attila ízek, illatok Ha eszembe jutnak azok, akik gyerekkoruk emlékeit naponta új ragyogásban élik át, akik tudnak beszélni róla, az irigység halvány árnyalatával átszőtt nosztalgiát érzek. Nekem nincs mire emlékeznem. Mintha nem is lettek volna azok az évek, mai hangulatomat, belső világomat mégis meghatározák. Csak kavargó, szemet gyötrő homok volt; mintha izzó lapon járna az ember, a portölcsér kavargása messzire látszott a tanyák között? Néhány akác szomorkodott a szegényes házikók mellett a szántóföld szélén, néma őrzőiként az évszázados magánynak. Igaz, a házunk mellett meséket rejtegető satal- mas erdő zúgott, tisztásait, madárfészkeit el nem felejthetem. A tölgyes higgadt bölcsességét, a galagonya- és kökénybokrok kusza szertelenségét az évek más jellegű érzelmei sem tudták elfeledtetni. Nincsenek emlékeim. Mintha magam is egy portölcsér közepén éltem volna, ahonnan nincs kitekintés, s amelyik sebesen elzúg az álmos vidék felett. Egy dologra emlékszem pontosan. Délelőtt sötét arcú emberek jöttek, beszélgettek apámmal, aztán elindultak hárman. A domb tetején mentek, elöl apám, mögötte a másik kettő. A délutáni nap fénye megcsillant a fegyverükön. Hideg volt a nyár abban az évben. így lépett ki apám az életemből, s a helye azóta is üres, valamilyen ma már meg nem magyarázható otthontalanság maradt bennem utána. Izek, illatok rögződtek a gyerekkori gondtalanságból. Jól emlékszem a disznó, a tehén élesen megkülönböztethető szagára. Naponta vigyáztam rájuk. Talán innen maradt meg bennem ez a szertelen rajongás a kék ég iránt. A felhők nem egy álmomat vitték tova. De akkor nem fájt még ez a teljesületlenség hiszen kárpótolt minden, ami körülöttem élt. Legszívesebben a friss szántóföld illatára emlékszem. Amikor először fogtam az eke szarvát, s előttem bomlott ki a föld, felnöttesen lépkedtem a barázdában, a gazda örömével és fontosságával. Ezernyi szál kötött a földhöz, hiszen közvetlenül érzékeltem naponta. Mindig nagy eseménynek számított, ha cipőt húztam. Azt jelentette, hogy versenyre kelünk a homokkal, s búcsút intünk az ébredező házaknak; a városba megyünk. Ritkák voltak ezek az alkalmak ahhoz, hogy szivem megnyíljon a város előtt, inkább csodálatot és félelmet keltett, de nem hódoltam be előtte. A föld és a város azóta is harcol bennem, s ha a villamos csilingelése vagy a város más zaja elnyomja is mélyen szunnyadó emlékeimet, olykor-olykor nagyon erősen feltörnek a gyerekkori izek, illatok. A hajnali föld párás illatát érzem, hazafelé som- polygó kutyákat látok. Az a fehér bőrű, szőke, hájas, csonttalan, képlékeny testalkatú lény testnevelési órákon a pádról nézte ötdioptriás szemüvegén át a mi gondtalan futkározásunkat. Irigységét, amiért ő nem lehet közöttünk, olykor az észllények fensőséges fintorával próbálta megvetésbe csomagolni, mígnem valamelyikünk úgy megcsavarta az orrát, hogy könnybe lábadt a szeme. Artúr (gúnynevén Túró) kénytelen volt belátni, hogy hiába ő a gimnázium agytrösztje, nincs joga fintorogni, ha az ép testűek kosárlabdáznak, vagy a tornaszereken izmosodnak. Több mint harminc éve ennek. Artúr azóta még fehérebb bőrű, még kövérebb, még csonttalanabb, még rövidlátóbb, még képlékenyebb. Fújtatva, szuszogva, zihálva görgeti százhúsz kilóját a betegágyam körül', de ha volna értelme, bevenném a ciánt, hogy ö még ott lesz a harmincötödik érettségi találkozón — és nekrológot rögtönöz fölöttem. Felidézi „iskolánk egykori büszkeségét", az aranyjelvényes tornászbajnokot, akit „alig ötvenévesen ragadott magához a könyörtelen halál". Beleszövi beszédjébe azt a régen volt iskolai kirándulást, személyemben meg azt a fiút, aki „élete kockáztatásával” mentette ki őt a „habtaj'tékos folyó árjából". Ettől elérzékenyül, megtöri! szemüvegének két bepárásodott mikroszkóp-lencséjét, majd felhatalmazást kér a többiektől, hogy ő húzhassa meg emlékemre az alma mater lélekharangját, mert ő volt mellettem „abban a tragikus pillanatban, amikor a lélek elhagyta a test porhüvelyét". — Artúr, a kép akkor lesz teljes, ha azt is elmondod, hogy én csavartam meg legtöbbször az orrodat. Artúr megállítja magát, az ágy végére könyököl, a monitoron bukdácsoló golyócskára tekint, és azt mondja, hogy éjfél körül belopakodott a szobájába egy nő. Udvariasan, de ellentmondást nem t űrő hangon közölte, hogy találkozni akar veled. Ö, Artúr, félórája győzködi, hogy mindent a maga helyén és idejében, ám a hívatlan vendég nem tágít: konokul hajtogatja, hogy amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. „Mondd: a Csutka Rozi valódi név-e vagy kitalált?.. ." Artúr kérdésétől a fénygolyócska, mintha üldöztek volna, szeszélyes cikcakkokban vágtázni kezdett. A kérdésre csak azután mertem válaszolni, amikor szívem ismét a szokásos ritmust dobogta rá a monitorra; amikor Artúr lencséi mögött és areán a halált leső feszültség * kíváncsisággá • ernyedt. — Te mondtad, Artúr, hogy készüljek, mert már nagyon kevés van nekem hátra, ezért elárulom, hogy Csutka Rozit valódinak találták ki. ötéves koromban láttam először egy vándorló bábszínház műsorában. Ezt a hegyes orrú, meg- fésülködve is kócos, kissé esetlenül lépkedő lányt sűrűn felkeresték düledező házacskájában az erdő lakói, mert mindegyiken segített, ahogy tudott. A medvének mézet gyűjtött, a mókusnak mogyorót tört, az őzikének bekötözte a fájós fó- bát. Bizalmával visszaéltek a rászorulók: nemcsak a róka, hanem a nyúl is becsapta. A lánynak azonban a természetéből fakadt a jóság, ezért senkire sem tudott haragudni... Történt egyszer, hogy Csutka Rozi rozsét szedett az erdőben. A teher alatt görnyedve megbotlott egy kőben, amely alól panaszos brekegés hallatszott. A lány azonnal kiszabadította, tenyerébe vette a csúnya varanayot, bocsánatot kért tőle, ha netalán fájdalmat okozott volna neki. A kedves szó elmulasztotta a békáról a gonosz varázslatot. A varangy daliás királyfivá változott, azon- nyomban feleségül vette Csutka Rozit, vitte a palotájába, ahol azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. . . És -te, Artúr, hiába rakod szavaimat kételkedéseid lencséi alá, úgy történt, ahogy elmondtam. Háromszor izgultam végig Csutka Rozi történetét. Am a negyedik estén hiába vittem a két cső kukoricát, a belépődíjat, a bábosok már elmentek. Akkor én keservesen sírtam, sokáig nagyon szomorú voltam; és igazán csak negyven év múlva vidultam fel, amikor megtaláltam Csutka Rozit egy újságos bódéban. Artúr a monitorra nézve azt aünnyögte, hogy a szívem meglepően egyenletesen ver, ami azért meglepő, mert a múlt emlékeinek felidézése általában ritmuszavart okoz. Egyébként szavát adjá, hogy orvosi titokként kezeli a hallottakat, és most már bizonyos, hogy a szobájában várakozó, nő Csutka Rozi megelevenedett hasonmása külsőre is, de abban is, hogy természetéből fakad a jóság. Nyomban észrevette például', hogy neki fizikai fájdalom lehajlani. Ez az asszony vagy lány eléje térdelt, felhúzta, s befűzte a cipőjét; és tette ezt olyan közvetlenül, hogy ő, Artúr, elfelejtette megköszönni a segítséget. Talán csak abban különbözik az erdő hálátlan vadjaitól, hogy szégyelli magát. — Artúr — mondtam —, a te szégyened eltörpül az enyémhez mérve. Nemcsak azért, mert ötéves együttélésünk alatt számtalanszor rákiabáltam, ha nagy igyekezetében elvétett valamit. Azért is szégyenkezem, mert szeretett volna tőlem egy kisfiút, és én ezt a csekélységet is megtagadtam tőle, mondván, hogy az én koromban már illetlenség gyermeket nemzeni. önző voltam, hazudtam: lelkem vattával bélelt csendjét féltettem a nyirkot gőzölgő pelenkáktól és a csecsemő nyivákolásától. Ö természetesen átlátott rajtam. Betegségemről is tudott. Meqígértette, hogy halálom közeledtét érezvén teljesítem az ő egyetlen óhaját, vágyát. Csutka Rozi igazat mondott neked: amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. Ne is mondjam tovább, szólt közbe Artúr, mert az orvostudomány mai állása szerint már elmúlt annak az ideje, hogy teherbe ejtsek egy nőt. Ha netalán mégis, a hely nem alkalmas erre. Az pedig, hogy ő, az orvos cinkosságot vállaljon egy ilyen... műveletben, amely betegének azonnali halálát is okozhatja, nem is etikai, hanem bűntető jogi téma. Ejtsük, felejtsük. — Hallgatni is fáj az okfejtésedet, Artúr, mert érveid hamisak. Híjával vannak a bölcsességnek és a költőiségnek; kisírnak abból a gyönyörű misztériumjátékból, amelyben Csutka Rozit boldogság illeti, az én lelkemet pedig megbékélés, hogy nem éltem hiába. Neked a bátorság jut osztályrészül. Gondold meg. Első és talán utolsó alkalom, hogy részesülj az öntisztulás örömében, hogy nem vagy qyáva és puhány, ami egész életedben voltál. Ha vállalod a neked szánt szerepet e misztériumban, amelyet szavaid „műve- let"-té silányítottak, életed minden napját bearanyozza a szép. Ne szólj közbe, mert egy-két mondat erejéig most hozzád kell törpülnöm. Fütyülök az orvostudomány mai állására. Eqyszeri alkalommal boldoggá tudom tenni azt az egyetlen nőt. És ehhez az ágv, amelyen fekszem nem alkalmatlanabb, mint a többi. Teljesen mellékes körülmény, hogy ez a heverő alkalmatosság itt van-e vagy máshol. Artúr szomorúságba süppedt. A monitorra szögezve szemét azt mondta, hogy ha én csavartam meg az orrát, attól mindig eleredt a vére, de neki most az fáj, hogy gyávasággal vádolom. Testi adottságai, meg az általunk belesulykolt kisebbrendűségi érzés esélytelenítette arra, hogy nap mint nap bátorkodjék, de ha még emlékszem, volt egy matekóra, amikor ő is bátor volt; aminek jutalmaként éppen én, az osztály legerősebbje állottam mellé. Még a szavaimra is emlékszik: „aki Artúrt ezután csúfolni, vagy bántani merészeli, velem gyűlik meg a baja”. Köpjem szembe, ha nem így volt.- Artúr, a pontosan idézett szöveg nem zárja ki egy adott szituáció ellentétes értelmezését. Igaz, hogy hiába üvöltözött Páoay tanár úr, te tagadtad a nyilvánvaló tényt, hogy mind a negyvenen a te dolgozatfüzetedből puskáztunk. Azt a ravasz példát - amelyet szerintem Pápay tanár úr is puskázott valahonnan - csak te, a testnevelés kivételével minden tantárgyban kitűnő oldhatta meg úgy, ahogy megoldottad: hibátlanul és szellemesen. Mi, bunkók, fel sem fogtuk, hogy mit másolunk a franciakockás füzetbe. Amikor Pápay tanár úr két közepes erejű pofont rakott alig pelyhedző arcodra, hogy beismerésre bírjon, te azonnal felmérted, hogy nincs veszítenivalód. Egy diák, aki többet tud, de a „jeles” osztályzat dicsfényétől megfoszthatatlan. Ha azonban megtörik, akkor a két pofon hússzorosát kapja; mindenkitől egyet, akit leköpött. Te, Túró, a könnyebbik ellenállás irányába mozogtál, amikor elhitetted velünk, hogy bátor vagy. Tévedésből vettelek a védőszárnyaim alá. Sose bocsátom meg magamnak. Az idő távlatában nézve, azt is bátorkodom feltételezni, hogy előre megfontolt szándékkal - tekintélyed megszilárdítására, hírneved öregbítésére. — voltál velünk, s tündököltél ellenünk. Artúr bizonyára aggasztónak minősítette volna a saját testi és lelki állapotát, ha rákapcsolja magát egy monitorra. Múltját ócsárló beszélyemet úgy véleményezte, hogy „ördögi, agyafúrt szócsavarás: szofisztika". Azért, taposom, cfögönyözöm őt, azért mocskolöm közös múltunkat, hogy az ellenállását megtörjem. Fölöslegesen stra- pálom magamat, de míq a monitor nem mutat veszélyt, engedélyezi, hogy folytassam az élveboncolást, ha már elkezdtem.- Hát akkor mondanám talán a „habtajtékos folyó árját". Ezt meg a rámázolt szóvirágokat ki kell mosni a nekrológból, mert a folyó vízállása igencsak alacsony volt, amikor leszánkáztál az agyagos parton, tönkretéve a pepita nadrágodat. Ahogy fejest ugrottam utánad, belefúródtam az iszapba. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a nyakamat törjem, míg te úgy szétterültél a víz felszínén, mint húslevesen a zsírkarika. Ha van egy parányi lélekjelenléted, a saját lúdtalpaidon is partra mászhattál volna, miközben én megfulladok.- Elég - szólott Artúr.- Neked-e vagy a monitornak? — gyötörtem tovább. Ha nem aggódik úgy értem gépember meg egy embergép, már múlt időben beszélnénk arról, amiről még mindig csak jövő időben beszélünk.- Elég - szólott ismét Artúr. Bár örömmel illegetné magát a „bátor ember vagyok" szerepben, köti az orvosi eskü. A saját megdicsőülése árán sem engedi, hogy itt megtörténjék az.- önmagad ismétled, Artúr. Kétes hitelű a jóslat, hogy meghalok közben, de a pokoltűz bizonyosság számomra, ha ígéretem teljesítetlen marad. Meg mernéd-e kondítani vagy csak hallqatni is a lélekharangot, gazfickó, ha a te pipogyasá- god juttat a gyehennára? Szavaim korbácsütéseit Artúr leszegett fejjel tűrte. Azt gondolta, hogy majd csak elfáradok egyszer. Nem spekulált rosszul. Az utolsó szónál nyelvem a szájam padlásához tapadt. Akkor egy jajdulással felérő sóhajtást hallottunk. Csutka Rozi nézett ránk a szoba legsötétebb sarkából. Anyaszült meztelen volt. Pőresége azt sugározta felénk, hogy ragaszkodik anyaságához. És eljött az utolsó pillanat. amikor még beléphet jussáért az asztali lámpa fénykörébe. Látomáslényének közeledte minden szónál meggyőzőbb volt. Artúrt lesújtotta, engem meg újjáélesztett. Felindulásomat azonban a monitor már nem rögzíthette, mert Artúr egy olyan „verve vagyok” mozdulat után gyorsan kiszabadított a kábelek gubancából. Kiment a folyosóra bátorkodni, s bennünket óvni, hogy ránk ne nyisson véletlenül az éjszakás nővér, míg az ősi misztérium szentségét lihegjük: amíg annak rendjéhez illeszkedve és alázkodva átörökítem magamat, hogy halálom után is éljek. HORVÁTH VERA Fiatalon elhunyt költő-csillag: ízes Mihály emlékezetére: Kankalinok az időben ... mert nem találtál talpalatnyi földet hol csillag-dalaid elénekeljed, fény-akkumulátoraid kimerültek. A virágok lábad elé ültek szelíd szemükben kéklő bánat; senki sem halt meg Utánad ... Vasfegyelemmel lökted el magad vigéc légtornász a háló alatt... Esélyed nem volt, nem adtál magadnak: aknára léptél: szívedber robbant. Szó sem kellett volna maradásul, tekintetek megtartó börtöne, Szivárványból egy szín ráadásul, foszlányos dallam, elhaló zene... Attila elárvult kölyke, szemérmes, foltosnadrágos kamasz. Kétballábas, mackó-ügyetlen, lopott-halálodban róka-ravasz!!! Humuszodon csillagok ülnek, nélküled is megjött a tavasz. Tehetetlen embertelenségünk H»; Picasso rajza (1905) SERFŐZŐ SIMON Nem az vagyok A jércével kapirgáló öcskös, aki voltam, nem Ismerne rám, ha találkoznék vele, s akire 1 alig hasonlítok már. Nem az vagyok, aki esténként a kéményfarkincás tanyában álmoskodtam valamikor, s akit nyulak hívtak játszani a meleg dűlőre, bekiabáltak az ajtón. S aki még sokáig várt vissza a küszöb-magaslaton. Látta néha a messze fel-fellobogó arcom, amerről visszahívni engem, fölágaskodtak a szélben, vágtattak volna nyihogva utánam a földek. marcangoló szégyenében élünk... Szikszói Károly illusztrációja.
