Tolna Megyei Népújság, 1982. május (32. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
e "népújság 1982. május 15. Dr. Csanády György helytörténeti kutatóval — Orvos és helytörténeti kutató. A két kifejezés a legritkább esetben illeszthető ugyanazon személyre. Az ön esetében mégis erről van szó... — Édesapám erdélyi származású körorvos volt. Gyerekkoromban, a Somogy megyei Mozsgón mindig az ő példája volt előttem, így azt hiszem, szinte természetes, hogy én is orvos akartam lenni. Szerettem és tudtam rajzolni, ezért később már csak orvosként vagy festőként képzeltem el a jö- vőmet. — Ezek sem közeli fogalmak, de úgy tudom, mindkét vágya teljesült. — Igen, 1950-ben felvettek a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakára, amit el is végeztem. A kötelező egy év gyakorlati tanítás után az Iskolai Szemléltető Eszközök Intézetében a biológiai részleg osztály- vezetője lettem. 1956-ban felvettek az orvosi egyetemre. — Az egyetem elvégzése után rögtön Tolna megyébe került? — Igen, abban az évben 420-an kaptunk diplomát, de egyedül én kértem magam vidékre. így kerültünk családommal 1962-ben Mórágyra. Feleségem pedagógus, neki sem volt gond az elhelyezkedés. Tele voltunk lelkesedéssel, megváltó tervekkel és persze naivitással is, amikor beköltöztünk a lakihatatlanul nedves műemlék orvoslakásba, Mórágy szülőfalumhoz hasonló szépségű község, s a környékén bármerre járt az ember, lépten- nyomon évezredes kultúrák nyomaira bukkant. I — Lépten-nygmon? — Igen, nem volt szántás, hogy ne került volna elő egy- egy cserépdarab, régi kő, szerszám. A házak udvarai, padlásai tele voltak szép népművészeti tárgyakkal, a határban gyönyörű pincesorok, és akkor még láthattuk a népi építészet egy-egy csodálatos alkotását is. — Kérem, arról beszéljen, hogyan alakult ki a gyűjtő-kutató szenvedélye? — Mivel mindketten rajztanári szakot is végeztünk, és mindig nagy csodálói voltunk a szépnek, először csak szobadísznek gyűjtöttünk régi köcsögöket, tálakat és más népművészeti tárgyakat. — Meg tudná mondani, hogy mi volt az első darab, ami megalapozta mai múzeumukat? — Igen, egy csodálatosan szép lakodalmas kerámiafazék volt. Arra gondoltunk,' hogy rozmaringot teszünk bele, aztán ahogy szaporodtak otthonunkban a népművészeti tárgyak, valakinek a családban az az ötjete támadt, hogy a szolgálati lakás ötször hétméteres szobáját — ami addig üresen ált — berendelhetnénk ezekkel. —. Gyűjteményében nemcsak népművészeti tárgyak vannak, hanem kisebb múzeum anyagát meghaladó mennyiségű régészeti kincs is... — Igen... Amikor már tudatosan gyűjtöttünk, nem álltunk meg a kerámiáknál, hanem mindent gyűjtöttünk, ami régi, almit értékesnek gondoltunk. Egy-egy cseréptöredékből próbáltuk meghatározni, hogy mi volt, minek a darabja. — Szakértelem, ismeretek nélkül ez nehezen mehetett. — Hát azért nagy előny volt, hogy mindketten főiskolát végeztünk és önök életünkben múzeumjáró emberek voltunk. Lassanként összeszedtük a szakirodalmat is a hobbinkhoz, úgyhogy nem teljesen amatőrként régészkedtünk. Előbb csak családon belül, később a gye- rekeink kis barátait is bevonva a munkába, megalakítottuk a „régészbrigádot". Megszü letett a gumicsizmás kutatábrigád, élén feleségemmel, négy gyerekünkkel, Madhán Pityuval, és ki tudja még, hány pártoló taggal. Juhászok, traktorosok segítettek azzal, hogy szóltak, ha valami érdekeset láttak. A gyerekek aztán lassan megtanulták a gyűjtés szabályait, a régészetikát, és rutinos olvasói lettek a szántásoknak, padlásoknak, romos pincéknek. Ebben az időben fedezett fel bennünket a Tolna megyei Népújság. „A körorvos szenvedélyei” címmel írtak riportot rólunk. Ennek köszönhető, hogy a szakmai közvéleményhez is eljutott munkánk híre. I — Megkeresték a mú- " zeumtól? — Ez így enyhe kifejezés. Mészáros öyuszi bátyám, az akkori múzeumigazgató szinte tombolva jött ki, rögtön rámtámadva, mert az újság azt írta, hogy mi ásunk is, de mi tudtuk, hogy az tilos, és csak felszíni gyűjtést, leletmentést végeztünk. Amikor Mészáros Gyula ezt megtudta, rögtön hangot váltott és ezzel a beszélgetéssel egy hosszú, baráti kapcsolat kezdődött közöttünk. Sokat köszönhetünk neki, tanított, irányított és védett is bennünket, ha arra volt szükség. — Mi volt az első nagy felfedezés, siker? — Talán a legnagyobb sikerélmény az volt, amikor 1965- ben felfedeztük a mórágyi XVIill. század végi kerámiaműhelyt. Pontosabban a műhely szemétdombjára bukkantunk. Arra, ahova a törött, rosz- szul sikerült kerámiákat kidobták. Ez nagy port vert fel. Több múzeumtól is kerestek, szinte összevesztek rajta. Az anyag egyébként jelenleg a Néprajzi Múzeum féltett kincse. — Járatlan utat választottak, elődök, tapasztalatok nélkül, amikor Mórár gyón elkezdték a múltat I kutatni... — A járatlan úttal egyetértek, de nem elődök nélkül. Mindenképp szólnunk kell róluk is. Wosinsky Mórról, aki a millennium korának megfelelő módon és ismeretekkel kezdte meg a munkát Tűzkődombon. Szólni kell Müller Márta tanítónőről, aki közléseivel sokat segített, s aki a két világháború között lelkes kutatója volt Mórágynak, bár gyűjtésének eredményeit utódja egy takarítás során a Lajvér patakba dobta. Meg kell említenünk Sík Endre református lelkészt, aki a Mórágyra telepített svábság névés származáskutatásával foglalkozott, és nem szabad elfelejteni Révész Etelka igazgató tanító nevét, és egykori hely- történeti kiállítását sem. — Régebbi újságokat lapozgatva rábukkantam egy hírre, ami arról tudósit, hogy Önök is helytörténeti kiállítást rendeztek Mórágyon... •• — A m ó rág y-tűzkő dombi anyag mennyiségileg és minőségileg annyira összeállt 1969- re, hogy úgy éreztük, érdemes bemutatni a nagyközönségnek is. A helyi pártszervezettől és a múzeumtól kapott támogatásnak köszönhetően sikerült elkészíteni az első, addigi munkánkat összegző, bemutató kiállítást A mórágyi őskori ember élete címmel. Előadást és tárlatvezetéseket is tartottunk, az egy hétig nyitva tartó kiállítást mintegy háromezren nézték meg. — A szakemberek ezek ■ szerint továbbra is figyelemmel kísérték gyűjtő, kutató munkájukat? — Figyelemmel kísérték és támogatták. Nagy segítséget kaptunk — a múzeum szakemberei mellett —■ Andrásfalvy Bertalan Sáfköz-kutátótól is. —. És az elismerés? — Abban is volt részünk. A felszabadulási helytörténeti pályázaton 1970-ben A mórágyi őskori ember élete a csiszolt kő- és rézkorszakban című munkánkkal a négy első díjas közé kerültünk. A díjat akkor vettük át, amikor szintén a fel- szabadulás huszonötödik évfordulóján átadták a szekszárdi Babits Mihály Megyei Művelődési Központot. — Azt hiszem, ebben az időszakban kezdett divatba jönni a gyűjtés. Lelketlen emberek mindent összevásároltak szinte fillérekért, hogy busás haszonnal továbbadják. Gondolom, önök is tapasztalták ezt. — Igen, a régészdivat egész gyűjtőmunkánkra' kihatott. A gyűjtés szinte megszűnt, helyette kialakult a vásárlás, a kereskedelem. A régészeti alvilág nepperei könyörtelenül kifosztották a községeket, így Mórágyot is. Nem kis veszélyt jelentettek a külföldi turisták és a jóindulatú, de félművelt magángyűjtők sem. Később ahogy fogytak a tárgyak, az árakat is magasra felverték. Ezzel gyakorlatilag le is állt a gyűjtésünk, a meglévő anyag rendszerezésével foglalkoztunk, és vártunk az árihullám elvonulását. Az a nyag rendszerezés sorá n mondtuk ki, hogy a gyűjtemény mindenkor a társadalom fejlettségének és folyamatos fejlődésének hű tükrözője. — Ha már a definícióknál tartunk, hogyan határozná meg a helytörténeti kutató fogalmát? — Az a h’aladó gondolkodású, tudatformáló ember —• lehet fizikai dolgozó, vagy értelmiségi is —', aki regionális gyűjtésével, gyűjteményének a na I izá I ásáva I, szi ntézisève I, eredményeinek közreadásával agitátora a szocialista nemzettudatnak; ismereteinek, tapasztalatainak továbbadásával oktatója, nevelője a fiataloknak. I — Apropó, fiatalok. Évtizedes gyűjtőmunkájának, gondolom, követői, folytatói is voltak. Kik ezek? — Madhán Istvánról már említést tettünk, valaha úttörőként együtt járta velünk a határt. Mai hélytörténeti gyűjteményének nagy híre van. Értékes neolitikus darabokkal gyarapította a megyei múzeum régészeti anyögát. Mórágyon Glöckner Jánosné pedagógus lett híres népviseleti szőttes- gyűjteményével, a német nemzetiségi ének- és tánckor megalakításával, és a* móráqyia'k honszeretetének bizonyítéka, hogy Krutki Pál tanácselnök szervező munkájával, lelkes támogatásával kialakult az egykori Glödkner-malom épületében a mórágyi falutörténeti emlékhely. — Csanády doktor és gyűjteménye időközben Bátaszékre került... — Tizenkét évvel ezelőtt, 1970-lben költöztünk ide, Bátaszékre. Ez rendkívül nagy megterhelést és viszontagságot jelentett a gyűjteményünknek. Óriási mennyisége és sérülékenysége miatt nem tudtuk először sehol sem elhelyezni. Felmerült a gondolat, hogy az egészet átadjuk a decsi padlásmúzeumnak, de ott sem jött össze a dolog. Szerencsére, mert azóta ez a gyűjtemény is elporladt volna. Közben megépült a házunk és itt az alagsorban végre méltó helyet, teret kapott a gyűjtemény. — Talán nem túlzók, ha azt mondom: az évtizedes gyűjtőmunkának köszönhető, hogy Mórágyon folytatódtak az ásatások... — A mórágy-tű^kődombi felszíni gyűjtésünk anyaga mindenesetre azt bizonyította, hogy itt a föld alatt is jelentős értékek vannak. Dr. Zalai Gaál István ősrégész 1978-ban kezdte el hitelesítő, majd kutató ásatásait. Feltárásainak eredményét először 1981-ben a si- montornyai várban rendezett kiállításán ismertette, ahol ezzel együtt bemutatta gyűjteményünk neolitikus anyagát is. Ugyanez év decemberében pedig a megyei múzeumban a Régészeti kutatások Tolna megyében sorozat kiállításán mutatták be gyűjteményünk egy részét. Ekkor, a kiállítás után kaptam meg — mint mondták — évtizedes gyűjtő és múzeum- pártoló tevékenységem elismeréséül a Wosinsky Mór-emlékérmet. — Térjünk vissza a gyűjteményre... Mi lesz a sorsa? — Az a tervünk, hogy a gyűjtemény anyagát állandó kiállítássá alakítjuk. Feldolgozása még évekig tart és természetesen a gyűjtést is folytatjuk itt Bátaszéken és környékén. Ősszel a megye honismereti szakköreinek tagjait fogadjuk előadással és tárlatvezetéssel. — Eddigi beszélgetésünkből feltűnt, hogy a gyűjteményről, a kutatómunkáról szólva mindig többes számban beszélt. — Ez nem véletlen. Soha nem egyedül gyűjtöttem, a családomnak — feleségemnek, négy gyerekünknek — és kis mórágyi csapatunknak nagy szerepe volt abban, hogy ez a gyűjtemény így összejött. Minden örömünk, felfedezésünk közös volt. A gyűjtés volt a pihenés, a megnyugvás, az erőgyűjtés a másnapi munkához, tanuláshoz, egyszóval minden. — Végezetül azt kérdezném, hogy van-e olyan, amiről nem szóltunk, de szeretné, ha bevennénk a beszélgetésükről szóló írásba. — Még egyszer nem árt leszögezni, hogy a helytörténeti kutató és az amatőr gyűjtő között különbség van. Gyűjtőmunkánk során sokszor néztek ránk is ferde szemmel, de most már eljutottunk oda, hogy a múzeum nem féltékenyen, hanem segítő szándékkal nézi munkánkat, társként kezel a múltat kutató, feltáró munkában. Mert szerintem a helytörténész jelentősége ott van, hogy ő marad. A kutatók, a régészek jönnek-mennék hivatásuk adta munkatervük szerint, de a helytörténész „itt" él. összefogja, rendszerezi a sokoldalú, több dimenziójú, állandóan fejlődő kutatások eredményeit, és azt a saját régiójában elhelyezi, korszakok szerint összefűzi. — Ehhez a munkához további sok sikert kívánva köszönöm meg a beszélgetést. TAMÁSI JANOS Fotó: T. Málnai Erzsébet Múltunkból A Tolna megyei Csapó családnak széles körű rokonsága volt a XVIII. század első felében. A rokonok között volt nem egy, aki országos hírre tett szert. Ma két ilyen személlyel foglalkozunk. Mindkettő katonaember volt, mindkettő volt Rákóczi táborában, ott magas rangot értek el, s amikor a szabadságharc vereséget szenvedett — átpártoltak a császáriak oldalára, nem vállalták a törökországi emigrációt. A rokonok egyike Győri Péter volt Kalandos életet élt. Már kora ifjúságában csatlakozik a forradalmi mozgalmakhoz. Hamarosan bajba juttatja meggondolatlansága. Köny- nyelműsége, könnyűvérűsége Bécsbe viszi, ott fogságba esik, és csak nagy üggyel-bajjal tud elmenekülni. Ez a menekülés hívta fel igazán magára a figyelmet. II. Rákóczi Ferenc táborába sietett, s a fejedelem szolgálatába állt. Útközben Egerben szakít magának időt arra, hogy levelet írjon Fördős Mihály vicevárkapitánynak, aki Bottyán táborában szolgált. Kissé szokatlan kéréssel fordul Fördőshöz. Idézzük a levelet: „Nagy örömmel írhatom Kegyelmednek, hogy engem Isten Bécsből ama kietlen fekete sasnak hegyes körmei közül kiszabadítván, ide csodálatoskéoen kegyelmes urunk ő Nagysága hűséges szolgálatjára s nyomorult hazánk igaz ügyének keresésére, per fás et nefas szerencsésen elhozott, csak igen könnyű szerrel — a rajtam- valóval, még csak kardomat is nem hozhattam el, Pozsonyban köllött hadnom, mert a kapun lehetetlenség volt kihoznom; melyre nézve most igen szegény állapottal vagyunk: sem lovam, sem fegyverem, egyszóval semmim sincsen: itt pedig minden drága, ló kiváltképpen; kihez képest mint igaz atyámfiát bi- zadalommal kérem Kegyelmedet, hogy ha Kegyelmednek módja lenne benne, vaqy kótyavetyél vagy más. Kegyelmed jó ismerősitül, vegyen Kegyelmed egy magam alá való lovat minden szerszámostul, fegyverestül, és egv jó magaviselő friss szolqát, ki alá is egy közönséges ló kívántatnék, arra hasonlóképpen egy szerszám, kit a Keqyelmed avtafisáqára bízok. Ha* kívánt Kegyelmed valaha nékem szolqálni, most mutassa Keqyelmed hozzám qaz atyafiságos szeretetét, mely- lyel Kegyelmed is kötelesebben oblipálni fog Kegyelmed iaaz atyafiságos szolgálatjára. Ha pedig defectus. lenne a pénznek szüksége miatt Kegyelmed körül, s a miatt elmaradna a lóvásárlás, talán lesznek ott a táboron valakik adósaink közül, mint Fejér Mihály, vagy más jó ismerősünk, a kik kívánnák Dromótiomat: azoktul kérjen Kegyelmed pénzt.” A levelének további részében arra kéri Győri Péter Fördős Mihályt, hogy keresse fel édesanyját, kérje el tőle a tarsolyt, meg a lódinqot, s azt is juttassa el hozzá. Nem tudjuk, Győri Péter meakapta-e a lovat vagy sem, eljutott-e hozzá a tarsoly és a lóding, de bárhogyan is volt, szépen haladt előre a seregnél. A szabadságharc vége felé a dunántúli kuruc seregek hadi biztosa lett, s hadipénztárnok. A szabadságharc veresége után átállt a császáriak oldalára, de nem feledkezik meg gazdasági ügyeiről sem. Erről sokat levelez Csapó Józseffel. Az 1730-as évek közepén már százados a császári seregben, 1734. augusztus 2-án a Rajna folyó mellől, ír Csapó Józsefnek. Leírja háborús élményeit. Megírta, hogy Bécsnél lépték át a Dunát, majd onnan Ausztrián, Bohémián, Pilsen és Tábor városokat érintve haladtak nyugatnak. Ezt követően Éger tartományba masíroztak, s attól kezdve. hoqy Parojsba értek, egészen Wittenberg tartományig ingyen étkeztek. Részletesen leírta a díszszemléket, a parádékat, majd a harctéri eseményekről számolt be. Többek között ezeket írta: ....másnap korán reggel, azaz 1 4 Julii, 100 lóval feldwachtra commandiroztatván, három egész nap szünetünk nem volt, hogy csaknem minden órán puskáznunk kellett az ellenséggel. Az sok herczegek, generálisok, egyik jött, másik ment, kiknek barátság okáért és hogy az magyarok vitézségét és vakmerőségét láthassák, az ellenség sáncza kapujából is elkaptuk az ellenséget, s úgy fogtunk nyolczat, mert már akkor semmi spionunk be nem mehetett a megszállott várba..." Arról is beszámol, hogy mind nagyobb létszámú egység vezetését bízták rá. A későbbi hadi cselekményekről nem maradt fenn tudósítása, de valószínűleg sikereket ért el a csatákban, mert a német—francia háború után már generális, 1758-ban halt meg, 52 esztendős volt. Csapóék másik rokona ugyancsak katona volt, de inkább a kereskedői tevékenysége méltó az említésre. Hadiszállító volt II. Rákóczi Ferenc seregeinek, s ezen csakhamar meggazdagodott. Az Alföldön felvásárolta és felvásároltatta a szarvas- marhákat, azokat Tolná és Fejér megyék jórészt lakatlan vidékein meghizlalta és jó árért a bécsi piacra szállította. Jó üzletág volt ez akkor, s még néhány főúr sem vetette meg a vele való foglalkozást. AZ ADÓSZEDŐ Az adók kivetésének ellenőrzésére, a felsőbb hatóságok pontos tájékoztatására szinte minden esztendőben megjelentek a biztosok Tolna megye községeiben. A XVIII. század első évtizedeiben is így volt ez Okkor, amikor még a török uralom alatt és az azt követő időszakban elnéptelenedett meaye betelepítése folyt, és a gazdasági élet lis csak lassan bontakozott ki. 1720-ban is ilyen biztos járta a megyét, s tapasztalatairól terjedelmes, 13 pontba foglalt jelentést készített. Kőszeghv Mihály biztos a jelentése elején így írt: ,,Az első telepesek jóformán telies egészében frankok, svábok, rácok és állhatatlan koldusok voltak, akik a vármegyének inkább a terhére mint javára szolgáltak. De ha ezekkel keményebben bántak volna, a megye tévedhetetlenül előbbi állapotába került volna vissza a vadaknak és a madaraknak hátrahagyva és azokat táplálva. És ha. a meqye mégis nem volna eléggé népes, ki viselné a terhet, az adót?" A megye tehát nem léphetett fel nagy .szigorral az ideérkezőkkel szemben. Ez viszont azt eredményezte, hogy meglazult a fegyelem, a közrend és a közbiztonság a minimális követelményeknek sem felelt meg. A biztosi jelentésből megtudjuk, hogy a megye börtönében rendszerint 30-35 rablót őriznek, de gyakran még ennél is többet. A szokásosnál ezért nagyobb létszámú hajdút és katonát kellett a megyének tartani és viselni ennek költségeit. Indokoltnak látja tehát az adómérséklést. De javaslatának más, igazibb oka is volt. Idézzük: „...emlegetnek ugyan ebben a megyében néhány várost, de ha megfontoljuk és mérlegeljük sok más megye városaival szemben azokat, amli az állapotot és a felépítést illeti egyetlen hely sem nevezhető e megyében városnak, s azoknak lakói is állhatatlanok, szabad költözködésűek, némelyek szegények, a többi koldusok. Nincs tehát olyan gazdagabb hely, amely jól tudna adózni.” Noha igaz volt az érvelés, mégsem lett kevesebb a megyére, az egyes községre kivetett adó. Be kellett fizetni. Az adószedők járták a községeket, falvakat, s haladékot sem adva, gyűjtötték a pénzt, a gabonát, a terményt. K. BALOG JANOS
