Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
1982. április 10. 10 KÉPÚJSÁG ■* > V > A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Béládi Miklós Helyzetkép a mai magyar szépprózáról című tanulmányának első része olvasható. - Örkény István születésének 70. évfordulója alkalmából válogatást közöl a folyóirat az író hagyatékában maradt, publikálatlan jegyzeteiből, Somlyó György pedig Az író élete című írásában emlékezik Örkény Istvánra. A szépprózák sorában olvashatjuk Bereményi Géza regény- részletét, Esterházy Péter elbeszélését, valamint Tatay Sándor Bakony-szociográfiájának újabb részletét. Versekkel többek között Bisztray Ádám, Csordás Gábor, Takács László, Tandori Dezső és Zelei Miklós szerepel a számban. Figyelmet érdemel Martyn Ferenc: A szenvedély többje című művészeti írása, Bori Imre jugoszláviai szemléje és Tüskés Tibor Nagy László-tanulmányá- nak újabb részlete. A kritikai rovat élén Simonffy András Kompország katonái című könyvéről ír Koczkás Sándor. A számot Kolbe Mihály rajzai lillusztrálják. GYŐRFFY CSABA: Születésnapodra 1. ATTILA ugye megvársz az odvas fák törzséhez tapadva és nem árulsz el hogy senki voltam itt lépteid tiszafák-suhanása az élet más így számomra nélküled kibírni tudom nem eresztettél volna magamra hagyva de ne bánkódj ötvözd versbe verseimet s teremtsd meg a kommunizmust 2. ATTILA ne vádold magad a síneket sem azért fektették le hogy odavesd magad vagy a JÓZSEF ATTILÁK között. TÖTTŐS GABOR: Dal helyett Óvtál hajadtól: szála magánysötét. Rám hull esőből, ha pocsolyák körét aszfaltra éjlő gond teríti és csak a föld, csak a föld alattad. Ments meg magamtól: foszlik az ég : szemed. Rám dőlt fa-éj, rám ronthat a reggel is: kilopva némult napjaimból a tüzek, a szavak, csönded, jeled. Iszlai Zoltán: Cserebere szopránhangon Paszkó Gábor hónapokig csereberélte garzon öröklakását úgynevezett tanácsi kezelésű kétszobásra. Hirdetett újságban, fán, falon, kirakatüvegen és villanyoszlopon. Megnézett harminckilenc lakást. Olyik tetszett, másik nem, aztán, hogy otthagyta a menyasszonya, valamennyit elfelejtette, és úgy határozott, maradni fog. Ekkor tűnt fel lakásán az a nő, aki nem hagyta, hogy elfelejtse. — Száznyolcvankettő nyolcvanegy? — kérdezte az asszo- nyi hang, mikor Paszkó reggel fél hétkor álomittasan fölszedte a rekedten csörgő telefont. — Száznyolcvankettő nulla negyvenegy: téves — düny- nyögte az újságíró. A magas hang nagyot sikkantott. — Jujujuj, akkor nem is maga cserél lakást, és nem is újságíró, és biztosan aludt! — De én cseréltem — Paszkó a süketebbik fülére vette át a kagylót —, de már nem.. . illetve, én vagyok. — Istenkém, istenkém, mégse hagytáli cserben — trillázott az asszony. — Valaki azt mondta, hogy maga a cserélő újságíró, és rosszul adta meg a számot. Ugye nem készül sehová máma délelőtt? Nekünk szabad a szombatunk. — Én? Azt hiszem, nem. Vagyis az uszodába készültem. .. — Ne, ne, csak azt ne, mert összedől bennem a világ —- vágott közbe a dallamos kolo- ratúr —, én pont tizenegyre ott vagyok magánál, csak beugrók a fodrászhoz, és akkor mindent, de mindent megbeszélünk. — A. . . a fodrászhoz? — kapkodott levegőért Paszkó. — De miért pont tizenegykor? — A címét mondja, a címét! Gyorsan, mert szétmegyek! — szakította félbe az asszony. — A dolog.. . életbevágóan fontos. Paszkó megmondta a címét, letette a kagylót, kicsoszogott a fürdőszobába, visszafeküdt. Arra ébredt, hogy cseng a telefon. — Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte ugyanaz a hang. — Kész a fejem! öt perc múlva ott leszek. — Tessék? — dörgölte meg szakállát a férfi. — Hogy ja? Jó, itt vagyok. A „hang” lecsapta a kagylót. Mire Paszkó ásítozva megborotválkozott, csöngettek. — Ilyennek képzeltem! — kiáltott lelkesen a hamvas szőke, illatos, középkorú és középtermetű asszony a küszöb előtt toporogva. Félretolta a házikabátos Paszkót az ajtóból, és egyenest a fürdőszobába rontott. Fellobbantotta a gázbojlert, lehúzta a vécét, megigazította frizuráját a tükör előtt. Kézenfogva a szobába húzta az újságírót. — Ilyennek képzeltem. Ilyen naposnak, délkeletinek, világosnak, tágasnak. És mégis icipicinek. Megjegyzem, magát is — intett mosolyogva Paszkó felé a táskájával. — Most, hogy a gyerekek lementek Bálványosra, és árva a ház, és én egyre csak a lakásokat járom, most derül ki, hogy ez éppen nekem való. — ö. . . igen. Szabad a nevét? — kérdezte valamennyire magához térve a férfi. — Az enyém: Paszkó Gábor. — Ó, tudom, kedves Gábor! Az uram is az volt. Nem ismerte véletlenül? Maguk olyan sok mindenkit ismernek. Á persze, maga még fiatal. De ő már szegénykém, hatvanháromban megkapta az utolsó előtti figyelmeztetést. — Az utolsó előtti... — Paszkó visszatette a gyüröge- tett dobozba a Symphoniót. Vendége szemét — sokdiopt- riás, lila színben játszó szemüvege fölött — elfutotta a könny. — Szegényemet a Korányiba vitték. Az egész ember negyvenhét éves volt. Maga menynyi? — Tessék? Harmincöt — felelte zavartan Paszkó Gábor. — -És még meg se nősült? — De, hogyne. Csak — elváltunk — vallotta be pirulva az újságíró. — Színésznő. Biztos valami kis színésznő. Aztán jön a partner, és kész a kocsi. — Nem — mondta tompán a férfi, — Ö. .. izé. Szóval statisztikus. — A lányom kész fogorvos. Kicsikém! Alig ismerte szegény férjemet. Amikor hatvanhárom szeptember tizenhetedikén bevitték a kórházba, az én kicsim még csak hétéves volt. Lemondtak az uramról, olyan hátsófalit kapott. De akkor én azt mondtam a főorvosnak: vegye tudomásul, Kálmánka, én innen az én drágámat élve kihozom! Ki is jött. Hét hónap múlva. Ezerkilencszázhatvan- négy március tizentötödikén. Kitűztem az erkélyünkre a pi- ros-fehér-zöld zászlót és mentem érte. Kálmánka, nem ismerte? Az a szegény főorvos, azóta ö sincs már köztünk, mind a kettőnket sírva csókolgatott. Volt egy új nyolcötvenese. Azzal jöttünk haza. Diadalmenetben. — Az élet. Ilyen az élet — sóhajtotta kicsit érthetetlen megkönnyebbüléssel Paszkó. — Májusban halt meg a drágám — fújta ki erélyesen az orrát az asszony. — Pedig milyen édesen lábadozott! Sétálgattunk. Végre kedvére bélyegezheted Az erkélyen öntözte a paradicsompalántáit. Szép erkélyünk van, zászlótartós, napos. A nagykovácsi vityilló mellé azóta is mindig paradicsomot ültetünk. Aztán egyik percről a másikra: volt-nincs. A kórházba már vissza se került. Tizenhét éve lesz, májüs- ban. Magdikám, kicsikém, meg én, tizenhét évet éltünk együtt. Erre jött ez a fiú, állatorvos. Nem ilyen derék ember, mint maga. Nem. Az apja a Balatonnál állatorvos. És most itt vagyok, egyedül a lakásommal. A vityillóval is bajok lesznek. Hát hogy járjak Nagykovácsiba a Balatontól? Kocsit a szemem miatt nem vezethetek. És különben is! — Igaz — mondta az újságíró bambán a füstjébe bámulva. — Hát hogy? — Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem le, magától három utcára, az életemet. Itt sétálgattunk a kertjük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cseréljünk, akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépését. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem. — Nem. Nem — mondta panaszosan, s az igazsághoz híven Paszkó Gábor. — Persze. De látja, mi van itt a kezemben? Tudja, hogy ez mi? Paszkó — mivel az utóbbi időben maga is lakáscserével foglalkozott — rögtön rájött. Az özvegy vityillógondozónő egy kitöltött lakáscsere-papírt lobogtatott. — Lakáscserepapír! — erősítette meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnapután kell beadnom. Hétfőig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék a lakásomért Balatonföldváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg tizenegy kilométerre laknak onnan a gyerekeim? Nyáron még egyszerű. Meglesz a második unokám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem, ez a második kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház. . . húszéves az operabérletem. Onnan járjak Földvárról látogatóba a barátnőimhez? Ezek is úgy megbánták, mint a kutya, ami hatot kölykezett. Felépítették azt a csodapalotát, odaköltöztek a jó kis tanácsi kétszobásukból, aztán jöttek vissza egy év múlva albérletbe, Rákospalotára. Mind az öten. — Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó. — Ok, ők. — Az özvegy a papírra csapott. — Akik erre a cserére rábeszéltek. No, akkor följön hozzám? öltözzön, megvárom. Meglátja, milyen szép kétszoba-hallosba fog megnősülni megint. A házat biztosan ismeri. A Kékgolyó étteremmel szemben van. Ott mondták nekem, hogy maga cseréli a lakását. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem férnek el hárman. Pláne négyen, ha ikrei lesznek. Most olyan sok az iker. Paszkó — úgy is, mint tapasztalt csereberélő — valóban ismerte a házat. Lassacskán felfogta a dinamikusan trillázó asszony villámcsapás- szerűen a fejéhez vágódó élet- történetét is. De hát pillanatnyilag a menyasszonya ugrott, a ház nagy volt és tatarozat- lan. Ezért semmi értelmét nem látta a kétszoba-hallos meglátogatásának. De érezte, hogy valamit tennie muszáj. — És ha én most azt mondanám — dörgölte- homloka bőrét óvatosan —, hogy... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időn belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magót arról, hogy Földvárra költözzön, ahhoz mit szólna? Pesten any- nyi csere akad! Az asszony szava — bejövetele óta először — megszegett. ölébe eresztette a cserepapírt. Néma csodálattal, hamvas fejét ingatva bámulta Paszkót. Az újságíró gyanakodva kezdte behúzni a vállát. — Hogy mit szólnék? — tört ki eqy hosszú-hosszú fél perc múlva az asszony. — Azt, hogy maga egy drága, egy gyönyörű ember. És hogy a lányomé- kat, kerül, amibe kerül, visz- szahozom én még Bálványosról! Ki fogja fölnevelni az unokáimat azon a falun? Az állat- orvosné? Megteszi nekem, hogy még egyszer kimondja? És én tudni fogom, hogy magától hova kell indulnom. — Ne cserélje el velük, hanem válogasson tovább — mondta simán Paszkó, s miközben furcsa elégedettséget érzett, már tudta, mi következik. .— Köszönöm! — kiáltotta a vendég. Fölugrott. Négybe hasította a papírokat. Két kézzel fülön ragadta, és háromszor megcsókolta Paszkó Gábort: közte egyszer szájon. — Ne kísérjen ki. Megyek a földváriakhoz. Majd hívom! Az újságíró pislogva dörzsölte a szája sarkát. Nézte az érvénytelen papírfecniket. Szórakozottan elolvasta a szoprán özvegy energikus aláírását, és eszébe villant, hogy ez a szóból értő, s jó szóra hajló asz- szony, még csak be sem mutatkozott. BERTÓK LÁSZLÓ: Udvara nő Végül csupán a betegek, becsapottak, árvák maradnak, körülülik az életet, mint ünnepre terített asztalt, kínálják egymást, kóstolgatnak, hinnének még, de nincs kinek, kivágódik néha egy ablak, minden sebed lük.etni kezd, megkérdezik, mi van veled, s leülsz, mint akit beavattak, végigfut rajtad a hideg, de azt válaszolod, hogy jól vagy, és udvara nő minden szónak, hogy elférjen a sok kereszt. Leonyid Fulstyinszkij : Hogyan ismerkedjünk üdüléskor? Jelen előadásunk a hallgatóságnak csupán bizonyos, szőkébb köréhez szól. Mindazok, akik feleséggel, gyermekeikkel nyaralnak, ne is ügyeljenek rárd tovább, akad elég problémájuk. A kérdés mindeneklölött az, hogy: kivel ismerkedjünk? S ez lesz első tételünk. Csakis nőkkel. Fiatalokkal és még liatalabbakkal. Az üdülés során fellelhető egyéb típusokra ne pazaroljuk az értékes időnket. Namármost, ami a nőket illeti, ők lehetnek kissé ékesebbek is, de azért még a szemrevalóság határain belül, szőkék, barnák, fekete hajúak, s persze vörösek is, ami pedig alkatukat illeti, nos karcsúak, esetleg nádszálvékonyak, sportos külsejűek, enyhén molettek, de dús idomúak is. Ha már megvan a jelöltünk, fogjunk hozzá az akcióhoz. A megismerkedésnek, mint köztudott, három fokozata van. Az első az, amikor a keresztnevét tudjuk az illető hölgynek, a második, amikor a teljes nevét megmondta és a harmadik, amikor már a levélcímét is közölte velünk. Egyébként meglehetősen széleskörűen elterjedt az a vélemény, hogy az ismeretség kezdeményezéséhez bizonyos különleges tulajdonságokra van szükség, mint például a személyes varázs, a kapcsolatteremtés képessége, bizonyos adottság a partner figyelmének lebilincselésére. Ez kérem nagy tévedés! Egészen másra van szükség. A tengerparti felfokozott lehetőségek körében ilyesmikre van elsősorban szükségünk, mint jó szabású zakó, jó vonalú nadrág, divatos ing, választékos nyakkendővel, divatcipő, no és természetesen modern napszemüveg. Az ismerkedés szempontjából valamennyi ruhadarab megfelel. Nehogy azt higgyük, hogy el kell halasztanunk például valaki megszólítását, ha nincs rajtunk a szemüvegünk. Ismerkedni lehet strandon, utcán, buszra várva, orvosi várószobában és másutt. De az öltözet és a hely szempontjából legmegfelelőbb a gumisapka és a strand vize, mégpedig a bója mögötti hely, ahová nem lehet ellátni a partról. Ha tehát az ember egy pillanatra „takarásba kerül" a part irányából, haladéktalanul fogjon hozzá az ismeretség megalapozásához. Különben. a mentőcsónak előbb ér oda, mintsem a kívánt ismeretség létrejönne. A hely tehát nem gond. De gond a „hogyan" kérdése. Ez már egész tudomány, amiként a tudományos pálya esetén, igy itt is akadnak pályára termettek és alkalmatlanok. Az ismeretség legkezdetén alapvető dolog: ki kell mondani az első mondatot. Az első mondatok kategóriáján belül három alkategóriát különböztetünk meg. Van egy alsó lók, egy egyszerű, majdnem primitiv fokozat. Ilyenek, mint: „Mennyi idő van?" „Mondja kérem, hogyan juthatnék el innen a strandra?" „Hol van itt egy autóbusz-megálló?" Nincs helytelenebb dolog, mint igy kezdeni a próbálkozásunkat. Ilyen kérdésre azonnal pontos, kimerítő választ lehet adni, ezt meg is kapjuk, s miután ilyenformán kimentettük a témát, nincs mit beszélgetnünk tovább. Egyik erre, másik arra megy tovább, igy csak a zöldfülűek próbálkoznak. Ennél sokkal jobban beválnak az úgynevezett „elbeszélő stílusú" első mondatok. Ezekre az jellemző, hogy nem kívánnak konkrét választ, csupán abba a helyzetbe hozzák a partnert, hogy minden megerőltetés nélkül mondhasson ő is valamit. Az ilyen mondatot mintegy magának, maga elé mondja az ember. Ilyeneket: „Milyen jó, meleg ma a tengeri", vagy „Csuda meleg van, a csillagát!". A jó időjárásról aztán már egy ügyes fordulattal át lehet térni másra is, ami szintén jó. Egy jó filmre, könyvre stb. A harmadik a kiemelt kategória. Ez a legnehezebb, a legszínvonalasabb. Ezek bizonyos értelemben „létfilozófiai" jellegű gondolatoknak nevezhetők, mélyen intellektuálisak, amellett jócskán titokzatosak, sejtelmesek is. Az ilyesmi úgy hat a kiszemelt partnerre, mint a jó konyak. A fejébe száll, s bár még magánál van, a lába már valósággal a földbe gyökerezett. Ilyesmit lehet mondani például: „Ma oly kék a tenger, mint Rerih vásznain", vagy például — arcunkat a szellőbe tartva, lehunyt szemmel — „Susog, susog, mint egy Beethoven-szimiónia harmadik tételében a hárfa." Ha mindezek hallatán a hölgy nem fordítja el a fejét, akkor nyert ügyünk van. Azt jelenti, hogy rá tud hangolódni arra, amit érzünk, s ha nem is szólal meg, már a szeméből látjuk, hogy folytathatjuk a beszédet. Ám de nem árt óvatosnak lenni. Ebben a kategóriában nem ritkán előfordulnak olyan egyebek, akik már a beszélgetés legelején szóba hozzák Einstein relativitáselméletét. Nos, az ilyenektől igyekezzünk mielőbb szabadulni, mert igazán emberünkre akadunk, s nagyon valószínű, hogy nem fogjuk bírni cérnával. Ha sikerült az ismeretség, a továbbiakban még a következőkre érdemes ügyelni. Ne mondja az ember, hogy ö űrhajós, hogy miniszterhelyettes, vagy író, aki titokban nyaral itt. Az ember válasszon magának valamilyen szolid foglalkozást, csendesen nevezze meg, de nézzen hozzá jelentőségteljesen, engedje sejteni, hogy szűkszavúsága indokolt. Ami a családi helyzetet illeti, itt sem az a fontos, hogy kimerítő információt adjunk magunkról, mert ezt sokféleképpen lehet magyarázni később. Igy már el lehet kezdeni. Végül még egy igen fontos dologra hívnám fel tisztelt hallgatóim figyelmét. Nagyon ügyeljenek arra kérem, hogy megjegyezzék mind az öt vagy hat újonnan megismert hölgy esetében, hogy melyiküknek mit, milyen nevet, milyen foglalkozást mondtak magukról. Fordította: Konczek József
