Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
1982. április 10. a Képújság A bonyolult dolgok érdekelnek Várom a fiúkat az igazgatói irodában, és elképzelem magamban, hogyha inasokkal kellene beszélgetnem, hogyan menne végbe a dolog. A mester, ha egyáltalán megengedné, hogy mondjon valamit a gyerek a helyzetéről, a szakmáról, az egész napi elfoglaltságáról, akkor is bizonyára az ő füle hallatára történne és valószínűleg hiányos ismereteket szereznék, sőt, az is megeshetne, hogy a mester felesége elparancsolná az ifjú embert valamilyen házimunkára. De inasok szerencsére nincsenek. Kinőttünk abból a korból, abból a megalázó helyzetből. Igaz ugyan, hogy amikor beterveztem ezt a témát, így jelöltem meg : egy mai „inas" hétköznapjai. Erősen idézőjelbe szorítottam a szót és biztos voltam benne, tökéletesen az ellenkezőjével fogok találkozni annak, amit az inas szó jelent. Az igazgatói iroda nagy és tekintélyes, sőt, szép. Méltó az iskolához. A szekszárdi 505-ös számú, Ady Endre Ipari Szakmunkásképző Intézet sok jó szakembert adott már a megyének, de nyilván az országnak is, hiszen az ilyen iskolákból kikerülő fiatalemberek előbb-utóbb olyan helyet találnak maguknak, ahol jó pénzt keresnek, akár a szülők közelében, akár „a világ végén". Aki bejön elsőnek, Nyitrai János másodéves villanyszerelő tanuló, jó megjelenésű fiatalember. Leülünk beszélgetni a hosszú tárgyalóasztalnál. Nem ide jelentkezett először: Pécsre szeretett volna menni, szakközépiskolába. Létszámfölösleg miatt nem sikerült. Tehát a szakmunkásképzőbe jutása kényszermegoldás. — Milyen eredménnyel tanulsz? —- A gyakorlat ötös, az elmélet négyes. Nem szeretem tanulni a történelmet, de a magyart se nagyon. — Mit szeretsz legjobban? — A szakmát. Erősáramú berendezésszerelő leszek, és gyakorlati foglalkozásra az atomerőműhöz járok ki, a VER- TESZ-hez. Most egy 6 kV-os meqszakító szerelésén dolgozunk. Az osztályból nyolcán. Én paksi vagyok, így a gyakorlati héten nem kell bejárnom Szekszárdra, megyek ki egyenesen az atomerőműhöz. — Légy szíves, mondd el részletesen, hogyan telik az ilyen nap! Például nyilván olyan busszal utazol, mint az erőműépítők: ERBE-ssel. — Igen. Megreggelizek, aztán megyek a buszmegállóhoz, a November 7-e utcába. Ott lakunk közel, az Ady utcában, a lakótelep alatt. Kimegyek az erőműhöz, találkozunk a többiekkel. Szekszárdról jön a szakoktatónk, ő mindig megbeszéli a VERTESZ szakemberével, mit kell csinálnunk és akkor hozzálátunk. Ugyanúgy, mint a munkások. Körvezetéket építünk, különböző jelzéseket, betáplálásokat adunk a szekrénynek. Először a VERTESZ műhelyében gyakoroltunk. Nézegettük a rajzokat is. Én már eligazodok a rajzon. — Egy lakás villanyszerelését meg tudnád csinálni? — Igen, másfél évig az általános villanyszerelő szakmát tanultuk, aztán kezdődött a szakosodás. Furcsa is lenne, ha ehhez nem értenék. De legjobban a bonyolult dolgok érdekelnek, rádiók, különböző készülékek. Szekszárdon, ebéd után sokat nézelődünk az üzle- tkeben, milyen magnók, rádiók vannak, bemegyünk a bizományiba is, ott mindig lehet látni valamilyen komolyabb készüléket. Az iskolában sokszor nézegetünk a szünetekben rajzot, behozza valamelyik srác egy új készülék rajzát és tanulmányozzuk, hogyan kellene ezt megcsinálni. — Ebéd után tehát szabad vagy Szekszárdon, az elméletis héten. — Nem mindig. Kedden tíz óránk van. Aztán hetenként háromszor kézilabdaedzés, négytől. Legutóbb Dombóváron voltunk, mind a három mérkőzést megnyertük a DSK-kupában. Ez szombaton volt, este értem haza Paksra. — Az esték mivel telnek? — Nagyon sok haverom van. Mindenről beszélgetünk. Szakmai dolgokról, zenéről, tanárokról. A lányokról is. Mindenről. Kevés Pakson az ismerkedési lehetőség. Azokat a lányokat, akikkel együtt jártam általános iskolába, nem is látom. Se diszkóban, se moziban. Közben már bejött az irodába a másik fiú, bekísérte az igazgató, Babai Zoltán. Paksi ez a tanuló is, Kern Sándor. Könnyűszerkezet-lakatos szakmát választott. Csöndes, szerény modorú, de nagyon jól beszél, könnyen kifejezi magát. — Felszolgáló vagy autófényező szerettem volna lenni. Többen elhatároztuk az általánosban, hogy vendéglátósok leszünk. Mégis ide jöttem. Édesapám is mondta, hogy szeretek bütykölgetni, jó a kézügyességem. Autófényező szak nem indult. De nem baj. Jó lesz ez nekem. A mesterem, szóval a szakoktatóm adta meg a kezdő lépést: díszműlakatos szakkört indított, nagyon szeretem, gyertyatartót készítettem, odaadtam nőnapra édesanyámnak, azt mondta, többet ér mindennél. Most a gyakorlaton étkezési konténert készítettünk. Én az oldalfalakat, ne- gyedmagammal. Leszabás, hegesztés, illesztés. Tudom, hogy hasznos, amit csinálunk, szükségük van rá az embereknek és ez jó érzés. Apám azt mondta, ha valamit elkezdek, csináljam meg úgy, mintha magamnak csinálnám. Apám kőműves a TAÉV-nél. Bátyám ugyanitt tanul az 505-ösben, központifűtés-szerelő lesz. Focizok Pakson, hetenként háromszor van edzés. Ott lakunk a sporttelep mellett, a Szérűs utcában. Csak az a rossz, amikor gyakorlati hét van, hajnali háromkor kell fölkelnem, négyre odaérek a város másik végére, a konzervgyár elé, négykor indul a busz Szekszárdra. Ez nehéz. Ezért szeretem jobban az elméleti hetet. Amikor kialszom magam, lejárok az ifjúsági házba, sakkozni, rexez- ni, asztali csocsózni. GEMENCI JÓZSEF Fotó: K. A. W"1 árom évvel ezelőtt, az úttól épp egy bakugrásnyira, ki- i'infe dőlt egy tölgyfa. Nem volt matuzsálem, alig ölelésnyi vastag, de úgy átszik, ma már a fák hamar halnak. Ha- iliiiiiM Tálában szerény és megértő volt, mint általában azok, akik élni is így szeretnél«: zuhanhatott volna az útra, eltorlaszolva sokmázsás tetemével, vagy halálát még inkább közüggyé téve, szétszaggathatta volna a villanyvezetéket, de inkább maradt az övéi közt, az erdőszéli galagonya- és vad- rózsobokrok alján. A kidőlt törzs hamar eltűnt. Szorgos fűrészelők feldarabolták, hordták száraz sufnikba, hogy hűvös, nyiïkos estéken, tisztaegű, csípős hajnalokon tűzhalált haljon a benne lakó milliónyi szú, lárva és pete. De a félméternyi, behasadt rönk megmaradt. Színes és nyüzsgő életnek adott terepet: a rejtőzködő bennlakók a kicsiny lyukakból állandóan pergő száraz fűrészporral adtak jelt szorgalmuknak, a dús korhadék között gyors százlábúak, fémes futrinkák vadásztak, a holt gyökerek közé törékeny vöröshangyák építették városukat. Tavasszal a melegítő napsugár alá bodobácsok százai siettek elő a feketülő kéreg alól szunyókálni és paráználkodni, türelmes pókok érdemesnek tartották a rönk körül felhúzni hálójukat. Néha láttam kackiás csápjaival valóban hősies hőscincért, királyi vadként méltósággal lépkedő szarvasbogarat. Odvábán egyszer erdei sikló levedlett bőrét találtam. Idén a rönk kivirágzóit, talán boldogságában. Ahogy a száraz, élettelennek látszó sivatag egy kiadós eső után. Oldalán megjelent egy hatalmas Világító tölcsérgomba, aztán még egy, még egy, és másnapra a rönk narancssárga, fodros ruhába öltözött. Az úton járva is érezni lehetett kissé fanyarkás gombaillatát. Meglehet, éjszakámként meleg petróleumlámpa-fénnyel világított is, meglehet, éjszakánként manók és tündérek táncoltak körütötte. A legpompásabb virágzás napján egy tíz év körüli fiút találok a rönk mellett: a gombatelep már szanaszét, összetörve, a nyirkos fűbe taposva, mint valami piatfi szemét, a gyerek épp a tönköt rúgja széjjel. Repül a száraz kéreg, omlik, szakad a puha, járatokkal bebarangolt, sokféle népek otthona fakor- hadék. — Miért csinálod ezt, kisfiú? Szívem szerint „büdös kölyköt" mondanék, de akkor esetleg megijedne, elszaladna és máskor, máshol rugdalna szét rönköket. Keserű és ingerült vagyok, de kisházak, mosolygok, barátságot színlelek; talán nem is tudja, mit rombolt össze, de majd én türelmesen elmagyarázom, megmutatom neki, micsoda izgalmas világ egy korhadó rönk. Minden gyermekbe roppant érdeklődés szorult, csak fel kell kelteni a fantáziáját. A riadtan menekülő százlábúak, futrinkák, a védtelen maradt lárvák és csimaszok igen érdekesek, és a romok alatt lehet, hogy megtaláljuk a sikló levedlett bőrét is. Bízni kell az emberi szépérzékben és kutatókedvben. Legközelebb, ha egy új rönköt talál, léheveredik mellé az avarra, és órákon át elbűvölve figyeli az életét. Rám néz. Arca sápadt, szeme alatt a kialvatlanság kék árkai. Homloka verejtékes, fogait görcsösen összeszorítja. Koravén, eltorzult arc. Csak egy pillantásra méltat, aztán folytatja a dühödt rugdosást. Látja, nem vagyok rendőr, erdész vagy más efféle, akinek joga, s főleg a vállán vagy derékszíján hordott eszköze lenne megakadályozni őt mulattató tevékenységében, akkor meg mi közöm hozzá. Görcsösen összezárt fogai között sziszegve jár a gyorsán kapkodott levegő. — Hozzád beszélek! Nem hallottad, mit kérdeztem? Valaki mégiscsak lehetek, valami tanárféle, akit azért igazán komolyan nem kell venni. A rugdosást abbahagyja, de nem néz rám. Marosi Gyula: Világító tölcsérgomba — Miér? Meg lehet enni ezt a gombát? — A szavak végét elharapja, ritmustalan, kaffogásszerű a beszéde. — Nem, nem lehet megenni. De amit nem zabálhatunk fel, még nem szükséges elpusztítani. A tölcsérgomba nedvétől megsárgult tornacipője orrával egy törmelékdarabot piszkál, mutatja, nincs ám megijedve, bármikor folytathatja, ha kedve tartja, de egy lapos, földreszegzett arcú pillantással végigmér, hátha tévedett az előbb. Szeméből látom, bizonytalan. Bizonytalan, mert nem tudja, mit lehet erre válaszolni. — De szép volt... — mondom, mintha most jutott volna az eszembe. — És azért az is valami. Nem gondolod? Tíz méterrel előbbre az úton egy férfi és egy nő áll. Láttam őket, gondoltam is, hogy a gyerek vélük van. De hát semmi közünk egymáshoz, a tölcsérgomba ügye kettőnkre tartozik. — Maga csak ne nevelje az én gyerekemet! Majd én szólok neki, érti !? Az asszony harminc körüli, alacsony, már hízásnak indult. Kerek, hamar nevetésbe forduló, gödröcskés arc. Szép sose, de fiatalon bájos lehetett. Szeme most izgatottan ráng, hol a fiára, hol rám, a mosolyra való gödröcskéből két sötét árok fut az álla alá, ahogy rikoltó hangon megszólal. Ugyanaz a ritmustalan, kaffogó beszéd, mint a gyereké, de éles, hadaró. — De mivel nem szólt... biztosan nem vette észre, mit csinál. Azért szóltam én. Izgatottan előbbre tesz néhány lépést, karjait aggódva a gye- rék felé nyújtja, mintha én vérbeforgó szemekkel szétrugdalni készülnék csemetéjét, ahogy ő a világító tölcsérgomba-telepet. — Gyere ide, kicsi apám, azonnal gyere ide! A gyerek néhány pillanatig tétovázik, aztán áttörve magát a cserjésen, ügyesen elsiklik mellettem, belekapaszkodik anyja kezébe, és így összekapaszkodva hátrálnak a biztonságot nyújtó apa mellé. Micsoda színjáték! Mintha egy olasz filmből másolták volna ki a jelenetet, de humor, irónia, vagy a színjátszás feszült öröme nélkül. Az asszony, most már biztonságban érezve magukat, hangját egyre jobban kieresztve üvöltözik. Vegyem tudomásul, az ő gyereke azt csinál, amit akar, annak parancsolgassak, akinek kenyeret adok, és nagyon jól ismeri ő az ilyen rohadt striciket, mint amilyen én vagyok. Sivításával felingerli a férjét is, brummogó hangon ő is rám kattog valamit. Itt már nincs mit szólni. Szerencsétlen família! Úgy beszélhetek ezekkel a tölcsérgombákról, mint vakkal a színekről, sükettel a zenéről. Mi tette őket ilyenné? Zajos, lélekölő munkahely, goromba főnök, kibírhatatan társbérlet, zsarnokoskodó anyós, az épphogy életben tartó, semmire sem elég fizetés, vagy mindez együtt? Pattogó parancsok, lelketlen utasítások, zsarnoki szeretetlenség között kénytelenek élni, ahol minden, mások által helytelenített tettükért megkapják a megtorlást, a hisztérikus üvöltözést, az alattomos, háromszorosan visszavágó bosszút? Sajnálom már, hogy rászóltam a gyerekre. Visszapörög bennem a képsor: micsoda kegyetlen düihvel verte szét azt a rönköt! Mily boldog odaadással engedte magát ölelgetni. Ritka madár lehet náluk ez a gyengéd szeretet. Nem szólok, szinte meg se mozdulok. A felgyülemlett feszültség levezetődik egy dühkitörésben és megnyugszanak. Most csak óíhj lenne a tűzre bármi válasz. De nem: az asz- szony egyre jobban behergeli magát, a férfi is egyre hangosabb. Nézem a gyeréket: kajánul vigyorog rám anyja válla fölött. Ez már nem hirtelen, szorongásos dühkitörés, ezek már elérni akarnak valamit. Lehet, sose fenyegette ezeket senki, szép lakásuk van, kocsijuk, munkahelyeiken karriert csináltak? Ök gázoltak át tehetetlen öregasszonyokon, gyanútlan munkatársakon? Lehet, hogy rájöttek: az emberek sok mindent áldoznak a békességért, rájöttek, hogy a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb féléimet kelteni maguk körül, ezzel többet érhetnek el, mint bármely vitával vagy csendes, szorgos munkával? Lehet, hogy most azt akarják elérni, somfordáljak el, és soha többé eszembe ne jusson bármiben is meggátolni őket? A férfi azt kiáltja: — Odamegyek és úgy felpofozlak, hogy beszarsz! 'Ejnye, öcsém, ez már igazán ejnye! Igaz, vagy tíz évvel fiatalabb, fél fejjel magasabb vagy nálam, de melled szűk, karod vézna, derekadon kappanháj-úszógumit hordasz, látnod kell, hogy e kies erdőszéíi pofozkodásban nekem is lennének esélyeim. Ha még öregebb lennék, még kisebb, vézna és beteges, biztosan nem kiáltoznál ilyen szamárságot, hanem egyszerűen elkapnál és addig ütnél, míg össze nem rondítanám magam, elvégre, hol van itt két szavahihető szemtanú? így azonban vállalnod kell a kétesélyes mérkőzések kockázatát. — Na, gyere ide. Újabb, most már valóban mulatságos színjáték: a férfi indulna, de az asszony és a gyerek sivalkodva belékapaszkod- nak. Bárhogy igyekszik is, nem bírja kitépni magát a kezeik közül. S mindez egy helyiben! Toporognak, hadonásznak, si- valkodnak, ilyet még nem látott ez a szegény, odvas tölgyes. Egyszer csak hirtelen megfordulnak, sietve megindulnak az úton. Száz méterrel odébb, mielőtt még eltűnnének egy kanyar mögött, a férfi visszakiált: — Megállj, mocsok, találkozunk mi még! Azt hiszem, igaza van, sajnos. Találkozunk, minden nap, minden órában. Egyszer majd kialvatlan leszék, fáradt és közönyös, nem fog érdekelni, vajon miért viselkedik így velem, meg leszek győződve arról, hogy szavakkal semmit el nem érhetünk, és akkor majd összepofozkodunk. Addigra már, lehet, írmagja sem lesz erdeinkben a világító tölcsérgombának. Kern Sándor Nyitrai János
