Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

10 “népújság

1982. április 3.

Vlagyimir Barszov—Viktor Dalszkij :

Ki a csodagyerek apja ?

L. Plotnyikova:

A levél születése

Kultyapkin mérnök átadott Nyinocskának, a gépirónőnek egy fogalmazványt, hogy ir- ja le.

Nyinocska legépelte. Egy levél volt:

Két perc múlva Kultyapkin ismét megjelent, s arra kérte Nyinocskát, hogy egy-két kisebb javítás miatt legyen szives legépelni az egészet.

Nyinocska legépelte.

Ot perc telt el, és Kultyapkin közölte, hogy sajnos, elfelejtett utalni a levélhez tartozó mellékletekre, de már pótolta a hiányosságot.

Nyinocska fogta és legépelte az egészet a mellékletekre való utalással egyetemben.

Kultyapkin öt perc elteltével azt mondta, hogy a vállalat neve, ahová a levél megy, időközben megváltozott.

Nyinocska tehát új címzéssé/ fejelte meg a levelet, s természetesen leírta a teljes szöveget is.

Most is csak 5 perc telt el, Kultyapkin közölte, hogy a címzettet egész másképpen hívják.

Ekkor Nyinocska a címzett helyes megnevezésével legépelte az egész levelet Kultyapkin javítása alapján.

Két perc múlva Kultyapkin megállt az ajtóban. Azt mondja, sajnos feldőlt a vizespohár és végigöntötte vízzel a levelet.

Nyinocska fogta az elázott levelet. Leírta. Nagyon csinos lett.

öt perc csupán, s Kultyapkin megint bejött a leírószobába. Azt mondta, át kell írni ezt a levelet, ugyanis a főnök már három napja szabadságon van, a helyettese fogja aláírni, tehát akkor az ő nevét kell a levél alá gépelni.

Nyinocska új papirt fűzött a gépbe, s megcsinálta, amit kért Kultyapkin. Odaírta a helyettes nevét.

Kultyapkin most két perc múlva jött vissza, s mutatta, hogy a helyettes egy néhány apróbb változtatást ejtett a szövegen. Újra kell írni.

Nyinocska a jelölt javításokat figyelembe véve — leírta a levelet.

Újabb öt perc telt el. Kultyapkin odalépett Nyinocská- hoz, és rimánkodó tekintettel kezdte diktálni.

Elküldjük önnek a Hogyan gazdálkodjunk a levélpapírral című módszertani útmutatónkat. A mellékletek száma... Kiváló tisztelettel, dátum, stb. Aláírás X. Y. osztályvezető-helyettes.

A levéllel bement a főnökhöz. Ezalatt Nyinocska összeszámolta az elrontott leveleket és másolatokat. A visszaérkezett levélre ráírta, hogy a melléklet 24 darab.

Utána beborítékozta és elküldte a címzett nevére az egészet.

r

Volzsinék lakásában késő este éles csengőszó hallatszott. Szemjon Ivanovics kitárta az ajtót, és látta, hogy ott áll Kandiáin, laboratóriumának dolgozója, és karján egy alvó kisgyermeket tart.

— Jó estét, Szemjon Ivanovics, felébresztettem? — kérdezte idegesen Kandiáin.

— Nem... A feleségem már alszik, én pedig dolgoztam. Csak nem történt valami?

— Alszik a felesége? No, jól is van. Egy nagyon fontos és komoly kérdésről kell önnel beszélnem.

— Jöjjön be! — mondta szívélyesen Volzsin. — De miért van magával ez a kisgyermek?

— Mindjárt megmagyarázom

— mondta Kandiáin, miközben levetkőzött. A gyereket már előbb óvatosan a fotelba tette.

— Mit jelentsen mindez? — kérdezte nyugtalanul Volzsin.

— Kié ez a gyermek?

— Úgy mondják, az enyém

— mondta csendesen Kandiáin, és az álmában édesen cuppogó csöppségre mutatott.

— Miért mondja, hogy úgy mondják...? — húzta fel Volzsin a szemöldökét.

— Hát azért, mert valójában nem az enyém! — suttogta éles hangon Kandiáin. — Ez a gyerek ugyanis csodagyerek. Mindössze egyéves és már beszél, de olvas is. Most képzelje el, mi lesz vele a továbbiakban! El sem fogja hinni, én az egész családfámat ellenőriztem, végig, végig... Sehol egyetlen zseni. Érti? Mi az, hogy zseni? Még csak tehetsége sem volt egyiknek sem

— csupa szürke egérke. Címzetes tanácsos, kocsis, titkárnő. S egyszer csak itt van ez a fiú, csodagyerek! Ez a genetika vonatkozó törvényei értelmében egyszerűen lehetetlenség. Nem az én fiam.

Volzsin szigorúan végigmérte Kandibint és azt mondta:

— Hát kié?

— Hát éppen ez az! Ugye, emlékszik rá, hogy az ön felesége meg az enyém ugyanazon a klinikán szültek...

— No és? — sápadt el Volzsin.

—Hát csak az — sa kései vendég sokatmondóan felemelte mutatóujját —, hogy ön egyszer azt mesélte: a nagyapja

is, meg az apja is csodagyerek volt. Hétéves korukban integrált számítottak, harmincévesen akadémikusok lettek. Hiszen még ön is, ugye, az akadémia levelező tagja, pedig csak harminchét... Én meg? Negyven. És? Laboráns. Bárki bármit mondjon is, az

örökölt tulajdonságok ereje hihetetlenül nagy,

— Szóval azt akarja mondani... — motyogta hitetlenül Volzsin.

— Hát persze — csillant fel a szeme Kandibinnak. — A gyermekeinket összekeverték a szülészeten. Aki önnél van, vagyis az enyém, eddig még nem jár, nem beszél. Tisztára, akárcsak én. Én is csak hároméves koromban kezdtem járni. Beszélni csak hatévesen. Erre mi történik? Odacsempészik nekem az ön csodagyerekét. Én már a szülészeten is voltam. Azt hiszi, meghallgattak, megértették, miről van szó? — legyintett Kandibin. — Nézzen csak ide! A kis homloka? Tisztára az öné, éppen olyan magas. A kis gödör az arcocskáján? A magáé.

— Tényleg, tényleg... — mondogatta Volzsin, miközben az alvó kisfiún járt a szeme. — Tényleg hasonlít. Homlok, gödröcske... Vagyis a kisfia, azaz, hogy az én kisfiam...

— Ez az! Mindjárt könnyebb az egész — mondta Kandibin. — Most szép csendben visszacseréljük őket, s minden a maga normális módján megy tovább.

— Vagyis, hogy a magáé, izé, az enyém, már beszél? Azt mondta ugye? — kérdezte óvatosan Volzsin.

— Nemcsak hogy beszél, de olvas is! — kiáltotta lelkesen Kandibin, és nagyot cuppantott a kicsi felé. — Mondom, hogy. csodagyerek!

— És a feleségemnek hogyan fogom ezt megmagyarázni? Eddig még nem szólalt meg, aztán holnapra már olyan gyerekünk Isz, aki ráadásul olvas is.

— Hogyan, hogyan? Hát úgy, hogy a zseniknél ez a törvényszerű. Egyik pillanatról a másikra.

— És a maga felesége nem fog ellenkezni?

— Vele majd elintézem valahogy — mondta Kandibin. — Kérem, ugye, a fejlődés útja néha kiszámíthatatlan, cikkcakkos, hogy úgy mondjam. Környezeti feltételek, külső faktorok, miegymás. Majd elhiszi.

— Ha jól értem, azt javasolja, hogy cseréljük el őket minden hivatalos írás, feljegyzés nélkül — kérdezte Volzsin, miközben vörös foltok ütöttek ki a homlokán.

— Hiszen érti, miről van szó! — fortyant fel Kandibin. — Az én gyerekem nem lehet csodagyerek. A magáé, nos, az már más... Most, amíg nem késő, addig kell kijavítani a hibát. Az enyémmel egy kínlódás lenne az élete. Az én gyerekem, nekem kell törődnöm vele. Ami pedig az ön csodagyerekét illeti, hát hároméves korában iskolás lesz, tízévesen befejezi az egyetemet, aztán kandidátus lesz. Az előre kijelölt úton! Ahogy a genetikában meg van írva.

— Ez így is van — mondta némi kétséggel Volzsin. — De azért mégis kellene beszélnem a feleséaemmel...

— Eszébe ne jusson! — emelte fel két tenyerét Kandibin. — Nagy dolgokban soha nem szabad nőktől kérni tanácsot. Az asszony, ahogy a régiek mondták, maga a megtestesült ellentmondás. Haszontalan dolog velük tanácskozni. Hanem gyerünk csak, férfiason, aztán egy kézfogás, és...

Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, és félénken bejött a szomszéd szobából Vitalij, a professzor kisfia. Huncutul forgatta a szemecskéit, és azt kérdezte:

— Ti miről beszélgettek itt?

— Nini, megszólalt!!! És járkál. Hiszen ez is megy — kapott a szívéhez Volzsin.

— Apu — mondta Vitya és Volzsinra nézett.

— Csodagyerek, ez is csodagyerek — suttoqta Kandibin. Volzsin egyszerre csak megragadta Vitya kezecskéjét, és azt kiáltotta :

— Nem adom oda-! Ez az én kisfiam! Az én kis zsenim!

— Hiszen látom én azt magamtól is — mormogta Kandibin.

Váratlanul gyorsan felöltözött, karjára vette az alvó kisfiút, s távoztóban még odavetette:

— Nem hagyom ennyiben! Megkeresem az igazi apját.

Már a lépcsőn haladt lefelé, s így dünnyögött:

— A csuda érti ezt. Rám sóztak egy csodagyereket, s azt hiszik, hogy minden rendben van. No, de várjatok csak, nem ismeritek ti még Kandibint. Megkeresem én az egérkémet...

Forditotta: Konczek József

Balatoni táj

y

Mohácsi Regős Ferenc rajza

IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA:

Csontváry

Az ég homlokát fény súrolja le,

Zene a vihar. Mily pompás zene!

S Te oldozol e mély partoktól itt;

Akit a sorsa patikákba vitt.

És avitt egét achat szórja be;

A nap is kékül. Tűzpiros színe rokon-kiáltás. — Emígy látlak én;

— Te, — vén hold-érmét-kitüzö „Legény!"

Te, — szinre-bátor! Sosem szinre-vak, adná a sors, hogy megcsodáljalak!

És megvakulnak képek, tükrök, termek, Csontváry fest. És nem hiszem, hogy elmegy... Nem hiszem, hogy kék-zománcú égen tenger, ha sir, — épp az Új a szégyen?!

Én nem hiszem, hogy rög kötöz, ha felszállsz, Tévhit fölé: — „állatok zabálják."

Már élő marad — holtan is a Nagy, színek, képek őrzik....

És a virradat!

Csörsz István :

Az indián

Pénteken fél ötkor hozta az új gépet egy svéd kamionos. Nagyon kedves kölyök volt, de egy szót sem tudott magyarul. Azért svéd, gondolta Bodó. Mindenki hazament már, a portán meg éppen a reszketős Erzsiké ült, aki azonnal pánikba esett, így aztán Bodó vette él a kölyök fuvarlevelét, ráütötte a pecsétet, és böngészni kezdte az árulistát. A fiú a legelső tételre mutatott, ahol egy R betű állt a rubrikában, mellette hat szám, az összes többi németül. Majd megnézzük a dobozon, gondolta Bodó. Azt hitte, valami számítógép. Davaj! — mondta a fiúnak, azzal felmásztak a kocsira. A kölyök egy akkora ládára mutatott, amelyben elfért volna egy pianinó. A szentségit, mondta Bodó. Nem mondtad, hogy narancsot hoztál, pajtás! Bement az öltözőbe a fiúkért. Éles már a zuhany alatt állt, csupa szappan volt a képe. Princ akkor vette le a gatyáját. Szó nélkül felöltöztek, és b/cipel- ték a ládát a hangárba. Csak másnap tudták meg, hogy az ő gépük, egy önjáró hidraulikus emelő, duda, lámpa és minden vacak volt rajta, azonkívül vagy tíz indítógomb. Tanácstalanul álldogáltak a gép előtt.

— Szólj a művezetőnek — mondta Bodó Élesnek, azzal leült szalonnázni. Princ a gép színes prospektusát tanulmányozta.

Odajött a művezető, körbejárta a gépet, megnyomogatta az ülés rugóját.

— Szólok a főmérnöknek — mondta.

— Nem olyan veszélyes — szólt közbe Princ. — Ezek itt az előre kapcsolók. A többi hátra kapcsol.

Felült a gépre és beindította.

— Fiúk, ez még a Bodó szalonnáját is megsüti! — kiabálta, azzal bekapcsolta az elakadásjelzőt.

Nagy csend lett, Bodó eltette a bicskáját.

— Azért majd délben ideküldöm a főnököt — mondta a művezető.

Leültek reggelizni, de Bodónak valahogy elment az étvágya.

— Ezt te honnan tudtad? — kérdezte Princtől.

— Mit? — nézett rá Princ.

— Hát ezt az egészet.

Princ retket evett: úgy ropogott a foga alatt, mint a kukorica.

— Egyszerű — mondta. — Ott van a papíron. Egy hibrid áramkör vezérli az egészet.

Éles felállt, és elment egy pohár vízért. Reggel óta fájt a feje. Bodó nem szólt többet, de nehéz lett a szíve. A szállítóbrigád fogalom volt a vállalatnál. Tíz év alatt mindenféle ember megfordult itt, még egy tanár is, akit kirúgtak az iskolából. Maradtak hárman. Amig nem iratkozott be az esti iskolába, Princcel nem volt semmi baj. Úgy számíthattak egymásra, mint a testvérek. Még jobban. Ha költözés volt, akármi, karácsony este is elmentek segíteni egymásnak. Bodónak volt egy kis horgásztanyája Ráckevén: bármelyiküknek odaadta a kúltsot, csak azt kérte, hogy csináljanak rendet, amikor eljönnek, hogy ne tudja meg az asszony. Igazi barátok voltak tíz éve, és ezért fájt most Badó szíve, hogy a Princ el akar menni. Máskülönben miért tanult volna elektronikát?

Éles komor arccal hozta a vizet. Járás közben jobbra tartott. Reggel óta bevett már egy marék Algopyrint.

— Quarelint vegyél be — mondta Princ.

— Az micsoda? — kérdezte Éles. Majdnem a láda mellé tette a poharát.

— Az jó erre — felelte Princ.

— Az orvos mondta neki, hogy Algopyrin jó! — szólt közbe Bodó. Nem is szólt még ilyen dühösen Princhez.

— Na és jó? — kérdezte Princ.

— Neked kívánom — mondta Éles. Másnap felirattá a Quarelint az üzemi orvossal, elrágott két tablettát, de továbbra is fájt a feje. Bodó kicsit megkönnyebbült. Princ felesége ápolónő volt, biztos ő ajánlotta ezt a gyógyszert. Az orvosnak viszont diplomája van, gondolta.

Szombaton Princ vizsgázott, így aztán Bodó és Éles nélküle mentek Ráckevére. Éles sokat emlegette Princet, mert még mindig szedte a Quarelint, és jobban érezte magát. Bodó az egészre nem mondott semmit.

Nem volt kapásuk egész hétvégén, pedig a szomszéd tanyán négy pontyot húztak ki már szombat délután. Kettőt a szomszéd átadott nekik, megsütötték, sört ittak rá, és fenn voltak éjfélig, mint máskor, de valahogy akadozott a beszélgetés. A szentségit, morogta Bodó, amikor lefeküdtek, és utálta a világ összes esti iskoláját.

Princ jelesre vizsgázott. "Hazavitt egy üveg bortt az asszony disznóhúst sütött. Princ sose szerette igazán a halat, és a disznóhús jó volt. Csak éppen megszokták, hogy szombaton mindig halat esznek.

— Mesélj a vizsgáról! — kérte az asszony.

— Már elmeséltem — felelte Princ. Az asszony nem firtatta tovább a dolgot. Azt javasolta, hogy feküdjenek le korán. Lefeküdtek, de ez sem sikerült. Fáradt vagy, simogatta az asszony Princ homlokát, aludj! Princ kiment az erkélyre, és egyik cigarettát a másik után szívta éjfélig.

A következő héten nem ment el az iskolába, helyette óriási murit csaptak Bodóékkal Ráckevén. Igaz, hogy csak egy halat fogtak, de az akkora voíf, hogy evezővel verték agyon. Bodó a gyerekkoráról mesélt. Éjjel kettőkor még egymást noszogatták, hogy aludni kellene. A széli szemükbe vágta a tábortűz füstjét. Princ összekormozta az arcát, Úgy nézel ki, mint egy indián, röhögött Bodó, és utána napokig Indiánnak szólították Princet. Princ kicsit szemérmesen, kicsit dühösen tűrte, és boldog volt.