Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

1982. április 3. NÉPÚJSÁG 11 H eitler László könyve - Pásztor Jánosról A művészetben valamelyest jártas polgártársaink körében Pásztor János neve a Búcsúzás című szobrával1 tásul. A szege­diek a Najádok kútjára, a vá­sárhelyiek a Vízmerítőre, a Bu­dán megfordulók a Kazinczy- emlékre gondolhatnak, nekünk dunántúliaknak a balatonfüredi mólónál őrködő Halász és Ré­vész alakját idézi emlékeze­tünkbe. Szobrai — jobbak és szerényebb minőségűek — köz­tereken állnak, kisplasztikáit múzeumok őrzik. Az alkotóról, távolodván az időben, mégis mind kevesebbszer esik szó. Pedig életében neves kortársak méltatták műveit, sikerek kísér­ték pályafutását, de munkássá­gának részletes feldolgozására, értékelésére mostanáig nem akadt vállalkozó. Már-már a feledés pora fedte el emlékét, jótékony lepelbe burkolva az ér­tékes és talmi műveket — egy­formán, amikor Heitler László művészeti író hozzálátott a „homokhegy” elhordásának. Szinte reménytelennek látszó munka várta. Évekig kutatott — energiát nem kímélve — a mű­vek után. Szorgos utánjárással derítette fel a lelőhelyeket. A tereken álló szobrokat szemé­lyesen is felkereste, megvizs­gálta. Elutazott Pásztor János szülőföldjére, adatokat gyűj­tött munkálkodása színhelyén, Hódmezővásárhelyen. Mérlegel­te és a művekkel szembesítette a napvilágot látott kritikákat. Hatalmas, minden apró moz­zanatra kiterjedő anyagot gyűj­tött egybe. Terjedelmes monog­ráfia is kitelnék belőle! Ebből válogatta össze a legfontosab­bakat, s írta meg 22 oldalnyi, példamutatóan tömör, szakmai szempontból is helytálló tanul­mányát A kis kötet a szobrász születése 100. évfordulójára volt szánva, de megjelennie csak jó esztendő múltán sikerült, a Corvina Kiadó népszerű „kis­könyvtár” sorozatában. A szerző, valójában, az első, teljesnek tekinthető pályaképet megrajzolva, megértő szigorú­sággal mutatja be Pásztor Já­nos munkásságát. Történelmi keretbe ágyazza „hőse” művé­szetét, összefüggéseket keres a szobrászi törekvéseivel. Megkí­sérli az elkülönítő jegyeket fel­erősíteni, szobrászunk művésze­tének javára érvényesíteni. Az életrajzi váz laza szövetébe il­leszti a stílusszempontok szerint csoportosítható szobrokat. Szer­teágazó anyagismeretét jól hasznosítja azok beható, érzék­letes elemzése során, kellően hangsúlyozva az „alapós, széles körű vizsgálat” fontosságát. Eb­béli szándékát végig érvényesí­teni tudja mondanivalójában. Az életképeket termő első időszak színhelye Hódmezővá­sárhely. A gyermekkor emlékei, élményei, Tornyai és körének az „igazi magyarságot" művészi céllá emelő törekvései megha­tározták az induló szobrász lép­teit. Alapjában a századvégi elbeszélő jellegű, a népben csak etnográfiai érdekességet látó irányzatához kötődött, s nem is igen tudott elszakadni — „paraszti beállítottsága" el­lenére sem — a parasztsors idillikus felfogásától. Talán csak) a Búcsúzkodás, meg a füredi szobok tekinthetők kivételnek. Tanulmányai, utazásai sem tud­ták eltéríteni egy ideig a vál­lalt céltól, pedig megfordult Párizsban, képezte magát a Julian-akadémián is. Az ered­mény mégsem egyértelmű. Heit­ler plasztikusan elemzi a „pa­raszt-figurákat”. Igyekszik meg­győzően igazságot osztani, de mégoly elnéző sorain is áttű­nik, hogy benne is maradtak kétségek. Az alapvető bajt ab­ban átja, hogy „a szobrász el­beszélő hajlandóságának" túl­zottan is „szabad folyást enge­dett". Ez a második — már budapesti — korszakának akt­ábrázolásaira is érvényes. Az emlékműveket alkotó szobrász munkáiban pedig tetőzött. Kivé­tel talán a Kazinczy-emlék és a martonvásári Beethoven-emlék. A Rákóczi-szobor a hivatalos kurzus neobarokk szemléletét testesítette meg, a minősítéshez felsorakoztatott párhuzamok — Leonardo, Falconet — maguk helyett beszélnek, s egy kicsit felmentik a szerzőt a minősítés kínos kötelességétől. Az életmű utolsó periódusa Pásztor János pálfordulásai je­gyében telt. E ponton a tanul­mányíró tapintatosan érinti a művészi etika kérdését. Egysze­rűen megállapítja, hogy a hi­vatalos elfogadás „kötelezettsé­gekkel jár”. Esendőség ez, amely eltörpül az értékek mel­lett? — Aligha, mert ezek az értékek sem egyöntetűek. Pász­tor eleve nem volt olyan erős egyéniség, aki képes lett volna „megteremteni” a magyaros(l) karakterű plasztikát. Az örök ér­vényű szépséget szolgálta élete során, de ez századunkban mű­vészi programnak már kevés. Heitler László munkája még­sem volt felesleges, összefog­lalta egy látszólag sima utat járó — valójában ellentmondá­sokat bőviben felmutató és éb­resztő — művészre vonatkozó ismereteket. Kijelölte helyét, részvéttel szemlélte tévelygéseit, emberi közelségbe hozta alak­ját, müveit. Világos szövege és a képanyag jól eligazít a szob­rász magateremtette világában, ötödik kötete ez a vidéken élő szerzőnek, amely méltán illesz­kedik az előző, némely esetben úttörő vállalkozásai sorába. Még akkor is, ha Pásztor János közel sem volt Beck ö. Fülöp- höz, Vedreshez, vagy Goldman Györgyhöz, mérhető jelentőséqű alkotója századunknak. Salamon Nándor PÄKOLITZ ISTVÁN: Riadalom Az attrakció utolsóelőtti másodpercében nyilall belé az iszonyatos döbbenet: nincs kifeszítve a biztonsági háló Beszélgetés Amerigo Tattal Amerigo Tóttal szállásán: az Intercontinental Hotel tizedik emeleti lakosztályában talál­kozik a riporter és a fotós. Tot — zokniban jár-kel; súlyos polyneuritiszból lábadozik. Ta­valy ilyenkor már-már félő volt, hogy munkájában is akadá­lyozni fogja a mozgásszervi bántalom, most láthatóan sok­kal jobban érzi magát. — Akárcsak tavaly, ezúttal is vendégként tartózkodik Bu­dapesten. Valójában: vendég­nek érzi magát itt, a Duna- parton? — Ott épül a házam — mu­tat a túlsó oldal, a Vár felé. — Igaz, olyan csigalassúsággal épül, hogy tán meg sem érem. Persze, ez csak rossz tréfa, gondolom, nemsokára beköltö­zöm. S attól kezdve több időt töltök itthon. — Azt mondta: itthon. Tisz­tán, akcentus nélkül beszél. Holott kerek ötven esztendeje él külföldön. Akad olyan kül­földre szakadt hazánkfia, aki három-négy év múlva már ide­gen hangsúllyal beszél. Mi a véleménye erről? — Látja, véletlenül mond­tam, hogy idehaza; dehát: így gondoltam. Én fél évszázad után is magyarul gondolko­dom. Szégyellje magát, aki né­hány év alatt elfelejti az anya­nyelvét. A legkifejezőbb, legtö­mörebb nyelv a magyar. Sok más nép mennyivel bonyolul­tabban, körülírtabban fejezi ki magát! — ön tizenkét évvel ezelőtt egy Fejér megyei községnek, Fehérvárcsurgónak ajándékoz­ta Madonna-szobrát, amelyet azóta Csurgói Madonnaként ismernek. Mi késztette erre? — Fejér megyei parasztgye­rek voltam. Szüleim, nagyszü- leim mind ott éltek-haltak. Igaz, amikor ismét ott jártam, nyoma sem volt zsúpfedeles szülőházamnak; apámat még a fasiszta időkben agyonverték, anyám utánahalt. Elszakadtak a kötelékek. A valóságos köte­lékek. De bizonyos kötelékek élszakíthatatlanok. Sem hábo­rú, sem tömeggyilkosság, sem ódon házacskák pusztulása nem elég hozzá. Úgy vagyok ezzel, ahogy Tompa Mihály megírta: nekem is két hazát adott az isten. — Olaszországban él, de magyarul gondolkodik, szülő­falujában már egy göröngy sem a régi ;— mégis odaveze­tett az útja, katolikus Madon­nát és Kisjézust alkotott, a ka­tolikus templomnak adta, ho­lott ön reformátusnak született. Csupa egymásnak ellentmon­dó érzelmi kötöttség, össze­egyeztethető-e mindez valami­féle harmóniává? És nem szült-e sértődöttséget, félreér­tést az adományozás? — A falubeliekben van va­lami, ami jó értelemben régi: nem elemeznek, nem töprenge­nek, hanem örülnek, aminek örülni lehet. Alighanem örültek annak is, hogy hírnevet szerzett fiúk idevalósinak tartja és vall­ja magát, hogy magyarul be­szél és érez fél évszázad után is, s hogy híressé tette a kör­nyéket ajándékával. Bodajkról is idejárnak a hívek!... Tudja, hogy nevezett engem egykori szívbéli barátom, VI. Pál pápa? „Kálomista kommunistának”, így emlegetett: „A mi eretnek barátunk"... Nem pejoratív jel­zőnek szánta. S amikor a Ma­donna Csurgóra került, lejött Lékay László bíboros, imádko­zott a szobor előtt; a helyi re­formátus pap is ugyanott mon­dott imát, és amikor karonfog­va elhagytuk a templomot, éreztem, hogy mindannyian ugyanazért fohászkodtunk: bé- kességes életért. Nem vagyok érzelgős alkat, de... tudja, mi fogott meg engem mifelénk — mármint Magyarországon? Az, hogy a világ egyre fázósabb eseményei között is jól, béké­sen élnek az emberek. Amerigo Tot most 72 éves. Betegségből lábadozik, üldö­gél, fel-felpattan, kinéz a sar­kig tárt hatalmas ablakon. Pon­tosan átellenben, a Táncsics utcában épül a háza. A sűrű, nyúlós ködben aligha vehetők ki körvonalai, de ő már mint­ha odahaza érezné magát, öt­ven éve, húszévesen, de mesz- szire került szülőfalujától! Igaz: Róma földrajzilag közel van Budapesthez; nyaranta sok magyar üdül odaát, mégis: Tóth Imre híre csak nagy so­kára ért idáig. Akkor már Ame­rigo Tótként ismerték világszer­te. Azóta tárlata volt a Műcsar­nokban, kisplasztikái — a mű­vész ajándékai — állandó ki­állításon láthatóak a pécsi Ja­nus Pannonius Múzeumban. A pécsi Uránvárosban áll gigan­tikus mobilja az 1967-ben tra­gikusan elhunyt Vladimir Ko- morav űrhajós emlékére. S akik még nem ismerik művészetét: március 18-tól április 18-ig a Vigadó Galéria emeletén néz­hetik meg Amerigo Tot—Tóth Imre jellegzetes müveit: a Csur­gói Madonnát, a Mag apoteó- zisát — azaz e hatalmas, Európa-szerte páratlan méretű bronzrelief részleteit —, a pé­csi múzeumtól kölcsönvett kis­plasztikát, a római magyar ká­polna Tot-reliefjeinek másola­tait. — A Mag apoteózisa á Gö­döllői Agrártudományi Egyetem dísztermének falára kerül; most a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál öntik, 160—180 da­rabból. Karácsonyra pedig a Magyar Posta bélyegen adta ki a Csurgói Madonnát, úgy tudom, egy évig forgalomban lesz. Zárszóként egy kérdés: — ön az idén, akárcsak ta­valy, a budapesti tavaszi feszti­vál díszvendége. Mi a vélemé­nye erről az eseményről? — örülök, hogy leáldozóban vannak a „tschikosch, gulasch, Piroschka, betjar” körben moz­gó Magyarország-képzetek. örülök, hogy végre másvalami­vel csábítjuk a turistákat: a kultrúránkkal. Ez méltóbban reprezentálja a magyar szelle­met, mentalitást, értéket. Ez az, aminek jóvoltából valóban kö­zelebb kerülhetnek egymáshoz a különböző nyelven beszélő emberek. Búcsúzunk. Gink Károly fotó­művész lép be: Ő fotózta Tot műcsarnokbeli tárlatát is 1969- ben, jó néhányszor járt már Rómában, most is oda készül. Tot új aspektusból világítja meg az ottani látnivalókat. PERELI GABRIELLA------------- — --------------------------------------------------------------—------------—; ' ryÿ'-vxÿ. A z óbudai Zichy-kastély története Óbuda legszebb és legpati­násabb épülete a Fő téren álló XVIII. században épült, egykori barokk stílusú Zichy-kastély. Múltja és jelene van! Óbudát hat másik községgel egyetemben, a törökdúlás és -hódoltság véget érte után, Zi­chy István, a magyar kamara elnöke 1659-ben királyi ado­mányként és részben pénzbeni megváltásként kapta. Óbuda lakossága, amely a XVI. században a végvári csa­patok védelme alatt a török elől menekülve kitelepült Esz­tergomba, majd onnan Érsek­újvárra, ez idő tájt már vissza- szivárgott szülőföldjére, vállal­va az ott található nyomorúsá­gos életet. Zichy István, aki későbbi ér­demeiért elnyeri a grófi címet, megteremti az alapjait a XVIII. századbéli Óbudán a családi székhelynek. Halála után fia, Péter örökli a birtokot, s való­színűleg ő kezdi el építtetni az első kastélyt. Erről az épületről semmiféle leírás nem maradt fenn. Tőle özvegye, gróf Bercsé­nyi Zsuzsanna és fia, Zichy Miklós örökli. Az új kastély építésének már gróf Zichy Miklós vág neki, s az eredeti tervek, elképzelések megmaradnak az esztergomi prímási levéltárban. Ezt a ter­vet Jäger János Henrik budai kőfaragómester készítette a grófi udvarhoz szegődött Bebó Károly szobrászművész közre­működésével, a gróf elgondo­lásai alapján. A megkötött szerződés szerint (1746) a régi kastély két szár­nyát meg kellett tartani. Jäger ennek a kívánságnak eleget is tett: a két L alakú régi szárny­nyal szemben az új kastélyépü­letet a középtengelyben helyez­te el, és ahhoz a Duna felé csatlakozó díszudvart alakította ki. A kastély kertjében ma hangversenyeket tartanak Egy későbbi, az Országos Le­véltárból előkerült terv már ar­ról tudósít, hogy az eredeti el­képzeléstől eltérően csak a fő­épület készült el, míg a többi melléképület és a kert kompo­zíciója módosult. Az egyemeletes, fényűzően berendezett, értékes barokk kerttel övezett palota 1752-ben készült el, míg a hozzá csatla­kozó melléképületek néhány esztendővel később. Gróf Zichy Miklós azonban már nem so­káig élvezhette új palotáját, 1758-ban meghalt. Mária Terézia császárnő, aki Migazzi bíboros kíséretében 1764-ben meglátogatta a palo­tát, még teljes pompájában láthatta az akkor már rangos, híres kastélyt. Valószínűleg az ő vizitjének tudható be, hogy a kamara (kincstár) visszavásá­rolta az özvegytől az egész óbudai uradalmat tizenhatezer forint évi életjáradékért. A palota Pest megye fenn­hatósága alá tartozott 1850-ig. Fénykora ekkor véget ért. Egy évszázados Zichy-tulajdonjog utón kertjei már r.em pompáz­tak többé. A kincstár katonai ruhatárnak, gabonatárolónak, és szálláshelynek használta, sőt később még dohányraktárnak, irodáknak és lakásoknak is. Ezt az időszakot számtalan átalakítás, bontás, bővítés kí­sérte. S az eredmény: az ere­deti építészeti kompozíció már a XVIII. század végén nincs többé! Parkjait, díszes kapuit és oromzatait elbontják. Régi szépségét, gazdagságát ma csupán a főépület tanúsít­ja. A felszabadulás után a Du- na-parti HÉV-vágányok rende­zése miatt a melléképületek egyikét is lebontják. A belső átalakítások a hosz- szas pusztulás és mostoha sors után, végre 1956-ban elkezdőd­nek. A homlokzatot és az ud­vart is helyrehozzák. Ma a Zichy-palota Óbuda legrangosabb művelődési köz­pontja, ahová öröm betérni még egy rövid sétára is. SZËMANN BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents