Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
8 NÉPÚJSÁG 1982. április 3. Céljaink közösek Nincs életünknek olyan területe, amelyre ne terjedne ki immár közel négy évtizedes testvéri együttműködésünk felszabadítónkkal, a Szovjetunióval. Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményünk sziklaszilárd alapja hazánk nyugodt, alkotó életének. Közös célunk a béke védelme, a szocializmus zavartalan építésének biztosítása. Kulturális kapcsolataink kiterjednek az oktatás, az irodalom, a művészetek minden ágára. Egyre gyakoribbak a kölcsönös látogatások, a tapasztalatcserék. Növekvő turistaforgalmunk lehetővé teszi, hogy népeink egyre jobban megismerjék' egymást. A cél: mindkét nép merítsen a másik eredményeiből, sikereiből és hogy a felmerült problémákat közös erőfeszítésekkel oldjuk meg. A legszembetűnőbbek azok az eredmények, amelyeket gazdasági együttműködésünkben értünk el. Hazánk energiaszükségletének oroszlánrészét a Szovjetunió fedezi, nyersanyag- szállításai nélkülözhetetlenek iparunk számára. Kapcsolatainkban egyre inkább tért hódít a kooperáció és a szakosítás. A közös erőfeszítések meghatványozzák erőinket, ragyogó távlatok nyílnak a korszerű, világ- színvonalú ipar és mezőgazdaság megteremtése előtt. Szovjet és magyar tudósok, szakemberek közösen dolgoznak új és új megoldáso/ kon, amelyek mind azt a óéit szolgálják, hogy a világ országainak nagy verseny- futásában az élenjárók között legyünk. Céljaink közösek: népeink békés, nyugodt élete, jólétének növelése, a szocializmus. a kommunizmus felépítése. Társadalmunk felismerte, hogy közös harcunk, a két nép történelmi barátsága az a biztonságos alap, amelyre építve haladunk előre céljaink megvalósítása -felé. GÁTI ISTVÁN TÖRTÉNELMI Az első vállalkozás Kubikosbrigád a „hőskorból". — Ők voltak az első „vállalkozók”. (Archív felvétel — „Magyar Fotó" — KS) A Dunai Vasmű. Az ország felszabadulása óta eltelt alig négy évtized alatt ha született is olyan létesítmény, amely jelentőségében vetekszik vele, bizonyos, hogy a Dunai Vasmű a szocializmust építő Magyarország első nagy vállalkozása. Ebből a tényből fakad az építkezés legendás volta lis: sokáig reprezentatív példája a szocializmus felépítéséért minden áldozatra kész emberek hősiességének, teremtő erejének. És talán éppen e sokszor túlértékelt, legendás hőskor miatt tapasztalható még ma is bizonyos tartózkodás a hazai közvéleményben, ha a Dunai Vasmű lehetőségeiről, az e létesítményben koncentrált anyagi és szellem» tőke lehetséges - és szükséges - hasznosításáról esik szó. Mégpedig annak ellenére, hogy e lehetőség megteremtéséhez többé-kevésbé valamennyiünknek köze van; ebben az országban aligha él olyan család, amelynek tagja, vagy közeli ismerőse ne vett volna részt ebben a vállalkozásban... A Dunai Vasmű jelentőségének megítélése azért ellentmondásos még ma is, mert — noha csaknem közismert tény, hogy erre a vállalkozásra a felszabadulás előtti Magyarország is készült - a „szükség volt-e rá?” jellegű kérdésfeltevés csak lassan törlődik a köztudatból. Az 1938-as győri programban kulcs- fontosságú helyet kapó kohászati kombinát kivitelezését — a hazai magántőke elégtelen nagysága és tartózkodása miatt — már akkor is állami tulajdonú vállalatra bízták (tervezési megbízást külföldi cég kapott), s e nagyarányú nehézipari fejlesztés iidőszerűsége már akkor sem volt vitatható. Más kérdés, hogy a háború elodázta az ország iparosítását, s erre csak a fel- szabadulás után, a sikeres hároméves tervet követően kerülhetett sor. Az ehhez az iparosításhoz nélkülözhetetlen, a magyar gazdaság struktúráját alapvetően átalakító, és sok ezer ember sorsát, életkörülményeit gyökeresen megváltoztató hatalmas vállalkozás a legnagyobb csendben kezdődött a mai Dunaújváros helyén: a munka megkezdésekor mindössze a környékbeli községekben terjedt el a híre, no nem annak, hogy országos jelentőségű építkezés folyik, hanem hogy munkalehetőség kínálkozik. A nagy csendnek politikai oka volt: a tömegkommunikációs eszközök nem tájékoztatták arról a közvéleményt, hogy a jugoszláv határhoz túlságosan közeli Mohácsról a pentelei fennsíkra „terelték át” az építkezést. Országos hírverésre és mozgósításra csak akkor kerü1 sor, amikor kiderült, hogy a munka alig-aMg halad, pontosabban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen gigantikus vállalkozást az addigi módszerekkel lehetetlen megvalósítani. Ekkor kezdődött a „hőskorszak”. Tudvalevő, hogy az országnak nem pusztán „az ötéves terv büszkesége: a Dunai Vasmű” felépítése, hanem magának az ötéves tervnek a megvalósítása, ezen belül a termelési viszonyok megváltoztatásának sürgetése, a termelőerők aránytalan és erőltetett fejlesztésű üteme okozott nehézségeket. A nehézségek mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a tervben megszabott, majd felemelt előirányzatok - noha az ország valóságos szükségleteit tükrözték - figyelmen kívül hagyták az ország valóságos adottságait. Nem volt elegendő a tervezői, az építőipari kapacitás, az országszerte meginduló építkezések egyik napról a másikra felszippantották a még meglévő munkaerő-felesleget, kevés volt a gép, kevés volt a szakember, és mindenütt anyaghiánnyal is küszködtek. Amikor tehát a propaganda hősökké avatta a Dunai Vasmű és a hozzá tervezett lakótelep - a későbbi város — építőit, részint alig túlzott — hiszen akiket nem riasztottak el az építkezéstől a hallatlanul mostoha körülmények, azok az áldozatvállalásra is rákényszerültek -, részint azonban ugyanennél az építőket dicsőítő, de a nélkülözésekről hallgató propagandának „köszönhető”, hogy amikor az egész gazdaságra jellemző túlhajtott felhalmozás miatt szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat, az életkörülmények rosz- szabbodásáért a közvélemény elsősorban a pentelei vállalkozást okolta, s ugyanezért a befejezett létesítmény későbbi sikereit is kétkedéssel fogadta. így eshetett, hogy a hatvanas évek elején, amikor kifizetődővé vált ez a vállalkozás, és napjainkban is, amikorra a Dunai Vasmű már kamatostól megtérítette a gazdaságnak amibe került, s exporttermékei révén évek óta dollármilliókkal javítja az ország fizetési mérlegét; még mindig nélkülözni kénytelen azt a rangot, azt a figyelmet, amelyet gazdaságunkban betöltött szerepe, termelékenysége, nyereségessége, s nem utolsósorban önálló vállalkozási készsége révén méltán megérdemelne. Pedig valóságos csoda, hogy a Dunai Vasmű az ehhez feltétlenül szükséges fejlesztések nélkül — szabadalmak, újítások bevezetésével, valamint a nem éppen kifizetődő lemezválogatással — megfelelő minőségű alapanyaggal tudja ellátni a hűtőgépgyártó ipart, vagy például a közismerten exportképes magyar autóbusz- gyártást. És különös figyelmet érdemelne, hogy ez a vállalat az egyetlen a magyar kohászatban, amely tavaly, az acélgyártás világméretű recessziója közepette, s annak ellenére, hogy csakis a tőkés export rovására tudta kielégíteni a hazai igényeket; ötvenegymillió dollár bevételhez juttatta az országot. Ehhez ugyanis — az eddigi „hagyományos" tőkés piacain bevezetett diszkriminációs intézkedések ellensúlyozása érdekében — újabb piacokra kellett „betörnie", ami tudvalevőleg jóval nehezebb, mint egy- egy piacot megtartani. A legfigyelemreméltóbb azonban az az önállóságra alapozott optimizmus, amely a Dunai Vasmű terveiben tükröződik, hiszen az elhúzódó acélipari válság ellenére, több eladható termék gyártásában bízva, a dollárbevétel megduplázását irányozták elő, amihez a közvetlen kül- kapcsolatok kiépítését is tervezik... Hosszú idő telt el azóta, hogy a szocialista iparosítás első nagy vállalkozása maga is a vállalkozók kollektívájává akarjon lenni. Nacrjainkban ilyen törekvésnek vagyunk tanúi. A minden szinten szükséges vállalkozó kedv felkeltését célozza egyebek között a Dunai Vasműnek a legújabb kísérlete: a saját dolgozóiból alakult csoportok, a saját kockázatukra, de személyes jövedelmüket munkájuk nyereségességének arányában korlátlanul növelve, szabad idejükben kisvállalkozókként végezhetnek el egyes, a vállalat számára fontos feladatokat. Mindez pedig az ország szempontjából azért jelentős, mert a gazdaság fejlődésének elsősorban azok a meghatározói, akik legjobb anyagi és szellemi értékeink birtokában végzik a munkájukat. A Dunai Vasmű ilyen érték. ACZËL GÁBOR iiimiimiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiimiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiMiiiiiiiiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiii Az utolsó 1945 márciusában a fasiszta Németország a második világháború történetében utoljára tett kísérletet nagyszabású ellentámadásra. A hadműveletet Magyarország területén hajtották végre. A Balaton térségében az ellenség dühödten támadta a 3. Ukrán Front egységeit. Az elkeseredett harcok március 15-ig tartottak. A szovjet egységek kemény védelme szétmorzsolta és meggyengítette az ellenséget, amely minden harcászati tartalékát elveszítve kénytelen volt lemondani a további támadásról. A Balaton partján hátráltak meg még Hitler hírhedt SS testőrei is. Egy német történész így írt erről : „Á támadásban felhasznált SS-had- osztályok, akikben Hitler szik- laszilárdan bízott, nem tartottak ki: elfogyott erejük és hitük. Határtalan haragjában Hitler megparancsolta, hogy vegyék le a nevét tartalmazó karszalagokat”. Az ellenség az ütközetekben több mint 40 ezer embert, majdnem 500 páncélost, több mint 300 löveget és aknavetőt veszített. A harcokban én is részt vettem. Az az epizód, amelyről szólni akarok, a nagy ütközetnek csupán egy kis eseménye volt Parancsot kaptunk, hogy a Velencei-tó és a Balaton között foglaljuk el állásainkat. „Katyusa”-ütegünk még úton volt, amikor két rádióssal és Viktor Duskin küldönccel figyelőállást foglaltam el annak a gyalogosezrednek a körzetében, amelyet támogatnunk kellett. PÁRBAJ A FERDINÁNDOKKAL Az egyetlen út a nádas szélén húzódott. A part menti bokrokban két Ferdinánd típusú önjáró löveg tartotta tűz alatt az utat. Katonáink a földre feküdtek. A gyalogság támogatására rendelt szovjet harckocsik nem tudták leküzdeni ezt az útszakaszt. Három harckocsink sűrű füsttel égett. Néhány száz méterre az égő harckocsiktól a lövegkezelők felállítottak egy löveget. Megfigyelőpontomról jól láttam, hogy néhány perc múlva megkezdődik a párbaj a szovjet tüzérek és a Ferdinán- dok között. Elhangzott az első lövés. Kék villanás, és a páncéltörő lövedék fényes, vörös csíkot hasított a hajnali levegőbe . .. Ellenkező irányból hirtelen négy lövedék nyomvonalát láttam. A szovjet löveg mögött négy becsapódás nyoma. Újabb lövés, majd a németek újabb négy válaszlövése következett. Jól láttuk, hogy a németek egyik lövedéke talált. A fekete tölcsér, amelyet a találat vágott a földbe, még füs- tölgött, amikor a szovjet tüzérek újabb löveget helyeztek lőkész állapotba. Ez is ugyanarra a sorsra jutott, mint az előző. Két lövés után a németek megsemmisítették. Ekkor a figyelőponton megjelent a hadosztályparancsnok. Sápadt arcán feszültség. A helyzet kritikussá vált. A két fasiszta Ferdinánd meghiúsította a hadosztály egész támadási tervét. A tábornok felém fordult: — Ide figyelj, főhadnagy. Te is tüzér vagy. A domb mögött még maradt egy 76 milliméteres lövegűnk. Nem tudnád vele kilőni ezeket az átkozott Ferdi- nándokat? — Megpróbálom, tábornok élvtárs — feleltem. — No, hát akkor rajta — mondta a tábornok és megveregette a hátam. A földtölcsérek mellett elhaladva megálltam egy fa mögött. Rosszul éreztem magam. Nem hiszem, hogy megijedtem. Húszéves korban a gyávaság ritka dolog. Ma talán megijednék. Az évek múlásával az ember egyre óvatosabb lesz. Csak valahogy kellemetlen érzésem támadt, hogy esetleg néhány pillanat múlva lövegemmel együtt én is olyan céltábla leszek, mint az előző tüzérek. — De miért semmisítették meg őket ilyen hamar? — ez a gondolat nem hagyott nyugodni. A megoldástól függ az életünk és bizonyos mértékig a hadosztály támadásának sikere is. És ekkor villámként hasított belém a felismerés.' Szinte láttam az első lövés kék füstjét. A füst alapján irányozták be őket, ezért lőttek olyan pontosan. Megkönnyebbültem. A fasisztákat be kell csapni. Elküldtem társam a lövegért, én pedig a? égő harckocsik felé kúsztam. Elhatároztam, hogy a sűrű füst védelme alatt állítjuk fel a löveget. Duskin negyedóra múlva ért vissza. Óvatosan kúszott felém. — Látja? — kérdezte suttogva, mintha valaki is hallhatna bennünket. —Teljesen tisztán látom őket. — Elszemtelenedtek. No, nem baj, majd megtanítjuk őket! Legenda és valósáé a Dunai Vasműről 1944. Figyelőállásban
