Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
A tîÉPÜJSÀG 1982. április 3. Ahol a lakosság többet tesz... Művelődési ház épül Madocsán — Mondják, maguk nem színészük? — Miért, szeretne színházba menni? — Nem azért kérdezem... de éppen elmennék. Szóval színészük? — Nem. Ojságírók vagyunk. De éppen a színházról írnánk. A madocsai színházról. Tudja, hogy most épül a művelődési ház... Abban lesz majd színházi előadás is. — Jó... Az jó... De öregek napközije, az lesz-e? Mert azt is ígérik ám. — Most mondták a tanácson, hogv a könyvtár helyén napközi lesz... Bemutatkozna? — Csepregi István vagyok. A téeszből mentem nyugdíjba. — És most hova megy? — Már vissza. Haza. Viszem az ebédet az étteremből — mutat az ételihordóra. Mi pedig elindulunk vissza Szekszárdra. Előbb romantikus gondolataim támadnak: azon tűnődök, hogy milyen jó lenne Csepregi Istvánnal találkozni a télen, vagy egy év múlva tavasszal — ugyancsak Madocsán. Az új művelődési házban, egy színházi előadáson... Ő az öregek napközijének tagjaival ülne együtt. Nem is lehetetlen. Sőt. Az építkezés tempóját látva a művelődési ház bizonyára elkészül november 7- re. Utána már lehet színházi előadás, elkészülhet az öregek napközije is... Azután visszaidézem a pénteken — március 26-ón — látottakat, hallottakat: Végre itt a tavasz. Az igazi tavasz. Az égen egyetlen felhő sincs. A Nap hét ágról süt. Madocsán, a moziépület mögött építkezés folyik. Vidám hangulatban. Készülőben az új művelődési ház. Huszonvala- hányan dolgoznak: húzzák a tartófalakat. Tíz kőműves és az alkalmi segédmunkások. Hogy kik az utóbbiak? A termelő- szövetkezet lakatosai, gépszerelői, Simon János, a községi tanács elnöke... A jövő táncostermében beszélgetünk Csepregi Gyulával, az Igazság Termelőszövetkezet kőművesével : — Csak kőművesből nyolcán vagyunk itt a téeszből ma. Szabadságot vettünk ki erre a napra, hogy tudjunk társadalmi munkázni. Jöhettünk volna szombaton, szabad szombaton is... de akkor mások dolgoznak. El kell osztani a napokat. Meg hát... itt a jó idő. A háztájiban is el kell kezdeni a munkát. Ott szombaton dolgozik mindenki a családjával. — Miért vállalták ezt az áldozatot? — A mi falunknak készül ez a ház. Van gyerekem, van mindegyikőnknek családja. Majd ők kihasználják. — Na, még te sem vagy aggastyán — szál közbe egyik munkatársa. — Te is fogod még itt ropni, ahogy ismerlek! — Majd az asszonnyal a limfcrót — felel nevetve, s tesz egy tánclépést — a parkett helyett — a földön. — A társadalmi munkát maga szervezte? — kérdem Bo- zsoki Györgytől, a téesz munkacsapat-vezetőjétől. —• Engem lepett meg a legjobban, amikor az emberek szóltak, hogy jöjjünk. Az ő kezdeményezésükre állt össze a csapat. Igaz, van a brigádban tanácstag: Tuba András, meg vezetőségi tag is, Novák Károly. Gondoilom, nekik szóltak a Hazafiás Népfront községi bizottságánál... ők meg mondták tovább. Lényeg, hogy itt vagyunk, hogy építkezzünk. Lacza József most mint építésvezető tevékenykedik, holnap pedig kőműves lesz. — Kicsit nyugtalanít, hogy beteg a kislányom. Egyedül van otthon — mondja szomorúan, majd felvidul: — Olyan itt a hangulat, mint amikor A tanácselnök szakszerűen rakja a téglát A pénteki közös ebéd családi házat építünk kalákában. Egy-két vicc is elhangzik, kicsit évődünk egymással, de a munka az megy. Senki nem azt nézi, hogy kerülhet távolabb a tégláktól. Magunknak építünk. Ez világos. A túloldalon ismerőst látok. A tanácselnököt. Téglát adogat az egyik kőművesnek. Néhány szót váltunk „egy tégla, egy mondat, majd két tégla, fél mondat" ritmusban. — Minden tégla nem fért el itt a közelben. Meg a bátaszé- kiek autói nem is tudtak ide beállni. Kábé ötven méterről hordtuk reggel a téglát a téesz lovaskocsijával. Ide álltunk a fal mellé, s egyenesen föl is rakodtunk. — Az lesz a nagyterem? — mutatok a közeli hatvancentis falakra. — Bizony az. összenyitjuk a mozival, ahol majd leereszthető vászonnal vetítenek. Lesz szép színpad, öltözők. Amott hátuí' pedig klubot és könyvtárat alakítunk ki. Pontosan délben abbamarad a munka. Az emberek átmennek a volt könyvtárba. Terített asztal és meleg étel — rántott hús, tört burgonya, savanyúság —, és egy-egy üveg sör várta őket — a tanács finanszírozásában. Aki terített és az ételt felszolgálta: Gerzsai Jánosné, vb-titkár... A rövid ebédszünetből viszont elcsípünk néhány percet. A szó a tanácselnöké: — ötmillió forint a költség- vetés. így, házilagos kivitelezéssel, sok társadalmi munkával az összeg hárommillió- négyszázezerre csökken. Az összefogás és a jó alkalom nélkül soha nem lett volna új művelődési házunk. A „jó alkalom" pedig az volt, hogy a régi kultúrházat eladtuk a Diamant-cégnek... Mert hogyan is építkezhettünk volna? Évente 300 ezer forint a fejlesztési alapunk. Ha mindet csak erre rakosgattuk volna össze, akkor is több esztendő elteltével foghattunk volna ehhez az építkezéshez. De akkor közben se út, se járda, se semmi nem épülhetett volna. Szili Lajos segédmunkásnak nem szokatlan ez a munka — Az elmúlt évben az egy lakosra jutó társadalmi munka értéke 835 forint volt. Alatta a megyei 900 körüli átlagnak. — Bezzeg magasabb lesz most! Tudja, hogy van ez. Ha valami nagyobb beruházás van a faluban, akkor több is a társadalmi munka. Viszont igaz a fordítottja is. Ahol a lakosság többet tesz, ott többre is megy a község. Szépen, biztosan lépkedünk. Egyébként évekkel ezelőtt első helyezettek is voltunk a megyei településfejlesztési versenyben. Amikor iskola, óvoda épült. — Hogyan oldják meg a lakodalmakat? Hiszen egy ekkora községben a lakóknak nagyteremigényük is van. — Gondoltunk mi arra is — mondja nevetve az elnök. — Az új épület nagytermében kétszáz fős lakodalmat — éttermi színvonalú lakodalmat — lehet rendezni. Ahol pedig nagyobb vendégseregre lehet számítani, azok kiigénylik a téesz almatárolóját. Itt már látszanak a falak Elérkezett a „másnap", a szombat. Reggel háromnegyed hétkor negyvenen kezdték meg a munkát a község érdekében, saját maguknak. Délután két óráig falaztak. Egészen addig, amíg az összes tartófal el nem készült. Csak azután következett az ebéd, ami viszont hosz- szabbra nyúlt az előző napinál. A téesz adott egy malacot, amit Vörös Péter — a falu „szakácsa" (egyébként fűrészgépkezelő) készített el jó zaftosra, kicsit csípősre, szóval olyanra, amire csak csettinte- ni lehet. A maszek péknél a tanács süttetett kenyeret. Olyan igazi házi cipót. A madocsaiak ezzel a kétnapos építkezéssel jó másfél hónappal gyorsították meg művelődési házuk elkészültét. Közben erősödött egymás iránti barátságuk is... V. HORVÁTH MARIA Fotó: CZAKÖ SÁNDOR A bomba találta panoptikum lángokban. Benne egy megszeppent, sírás kisfiú, meg a figurák, ijesztő, félelmetes figurák — nem is olyan régen még élet és halál urai, a Birodalom vezérei... A hőségtől az arcok, vonások mindinkább eltorzulnak. Az anyagnak a tűzzel vívott küzdelmében silány- nyá, jelentéktelenné törpülnek, olvadoznak, hajdani térdre- kényszerítő nagyságuk beleom- lik az alattuk maradó viaszpocsolyába... így mond véleményt egyik, 1945 utáni legelső filmünk, Radványi Géza ma is friss, hatásos alkotása a nem sokkal korábban véget ért háborúról. A Valahol Európában márcsak azért is kiemelkedő produkciója a korszaknak, mert a külföldi sémákkal perlekedve, eredetien, hihető és a témához illő pátosszal festi világát, így hirdeti Beethoven zenéjével egy új történelmi periódus nyitányát, nemcsak csavargó kamaszhősei, de egy egész ország életében. Nem a jelmondatok visszhangzása adja értékét, nem az amúgy is ismert adatok egymás mellé sorolása, sokkal inkább a megélt, nagyon is személyes ízű tapasztalatok feldolgozása, okos szubjektivizmusa. Szerencsére a felszabadulás témájának filmes megjelenítése a továbbiakban sem igyekezett beérni az úgynevezett háborús film sémáival, bár természetesen akkoriban, az ötvenes években ilyen filmet is forgattak. Radványi örökét hamarosan Máriássy Félix folytatta, aki Karinthy Ferenc regényét, a Budapesti tavaszt adaptálta merészen, igaz emberi drámává tágítva a magyar főváros felszabadulásának históriáját. Egy meglehetősen szövevényes, ellentmondásos korszak kispolgárai, katonaszökevényei, üldözöttjei villannak elénk a maguk esendőségében, kiszolgáltatottságukban. Máriássy művének nagy érdeme, hogy éppen a leegyszerűsítések divatja idején, éppen azok ellen, dialektikuson vezeti végig Pintér Zoltánt az eseményeken, hogy meggyőzően bizonyítsa hőssé válását. A pillanat, amikor vállalja, hogy részt vesz a német lőszeres kocsi felrobbantásában, nem illusztráció egy tézishez, hanem nyilvánvaló következmény. Mostanában meg-megfeled- kezünk az akkori idők egy másik, ugyancsak hatásos, a maga korában feltűnően nagy sikert elért alkotásáról, Szemes Mihály talán legjobb művéről, az Álba Reigáról, amely azon túl, hogy egycsapásra sztárrá emelte nálunk is Tatjana Sza- mojfovát, ügyesen példázta az eseményeken kívülállás lehetetlenségét, elsősorban Gábor Miklós póztalanul megformált Hajnal doktorában. A Budapesti tavasz és az Alba Regia abban is rokonok, hogy gyöngéden, szelíden végignyomozzák egy kapcsolat szerelemmé érését, elemzik a történelem és a magánélet oly kusza összefüggéseit.* Természetesen nemcsak a drámákban, hanem a többi műfajban is fel-felbukkant a felszabadulás megörökítésének Jelenet az Így jöttem című Jancsó-filmből a vágya. Még a komédia felnőtteknek képzelt világában is akadtak merész vállalkozók: így készült el például a Fel a fejjel!, amely megpróbálta a régi magyar film nevettető hagyományait a politikusabb mondanivalóval ötvözni. Nóti Károly és Szász Péter forgatókönyve, amelyet Keleti Márton rendezett képsorokba, ugyanakkor a tragikomikum meghorlbsításóra tett első kísérletek egyike. A Fel a fejjel ! legfőbb erénye mégis Latabár Kálmán ezúttal drámai felhangokban is gazdag figurájának megteremtése. Peti bohócék útján csak évekkel később indított hasonló hangvételű produkciót a filmgyár: A tizedes meg a többiek, ugyancsak Keleti Márton alkotása (Dobozy Imre könyve nyomán), a jellemkomikum eszközeivel operálva mond véleményt a háborús időkről, sok-sok öniróniával demonstrálja egy kis történelmi közösség együvétartozását. Az évek múlásával, a történelmi perspektíva növekedésével egy időben lehetővé vált, hogy a hazai filmművészet most már érettebben, körültekintőbben pillantson vissza a felszabadulásra. A vissza-visz- szatérő feldolgozások, értelmezések sorából különösen figyelemre méltó Jancsó Miklós így jöttem című filmje. Vadász Imre novellájából, Hernádi Gyula forgatókönyve alapján született alkotás egy vakációzó gimnazista és egy vele majdnem egykorú szovjet kiskatona, Kolja barátságáról, arról, hogy a háború még befejezése után is fenyegető rém, hogy a fegyvernyugvás után sem biztos az emberi élet. Lugossy László eddigi talán legjobb, legtömörebb filmje, az Azonosítás sem éri be pusztán egy históriai fordulópont fontosságának hangsúlyozásával, hanem arra tesz kísérletet, hogy nemcsak egy induló élet első mozzanatait vázolja, hanem egy új osztály megszületését, földfoglalását is, előrevetítve sok mindent a küszöbönálló nagy változásokból. Az Azonosítás azért is kitűnő munka, mert folyamatában szemléli a dolgokat, következtetései ezért érvényesek, dialektikája pontos. Most, amikor minden moziban természetesen sorra megjelennek a felszabadulással foglalkozó filmek, különösen jó tudni, a magyar filmművészet sohasem feledkezett meg történelmi felemelkedésünk korszakváltó dátumának fontosságáról, s ami ennél is fontosabb: azokról az emberekről, akiknek ezt köszönhetjük. N. Gy. Egy filmkocka az Azonosítás című Lugossy-filmből
