Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-17 / 89. szám

1982. április 17. , tolna\ IO KÉPÚJSÁG Mihail Kazovszkij : H trubadúr IRODALOM PÁKOLITZ ISTVÁN: Elszámolás Se gátja se partja: Kalmár Tavasz Kofa Nyár Gebin Ősz Uzsora Tél Mind a markát tartja OLÁH ZOLTÁN: Nyári este Forr az este csillag a prés csurran a kék csönd tellik az ég tóba fulladt szunnyad a fény estike szagtól foltos a szél. Palotai Boris: Nemrég még a Balatonban úszkáltunk Örkénnyel. Messzire beúsztunk, a partról csak a szalmakalapja látszott, meg a fürdősapkám pöttömnyi foltja. Ugrattuk egymást, mint rende­sen. — Légy szíves, ne fecsegj. Csak akkor jutok szóhoz, ha lélegzetet veszel. Nem szoktál lélegzetet venni? Pár perc múlva arra kért, mondjak el egy verset. Ha vé­gigmondom, kapok egy lángost. Mihelyt nem érzi lába alatt a talajt, versekbe kapaszkodik. A Kései siratót kezdtem el. A harmadik szakasznál nem jutottam tovább. így jártam a többi verssel is. Csupán egy- egy sorra emlékeztem. Örkény megjegyezte: — A lángos ugrott. Be kell érned a déli kacsasülttel. — Kaján félmosollyal tette hozzá. — Nyugodj bele, meszesedik az agyad. Hirtelen eszembe jutott Som­lyó Zoltán A szűk Könyök ut­cán című verse. Elejétől végig elmondtam. — Visszavonom a me'szese- dést. Honnan tudtad, hogy ez a vers... Várj... szépen fejezem ki magam... a szívemhez nőtt. Egy évvel később a kórház­ból hívott föl Zsuzsa. Örkény már túl volt az operáción, meg­gyötörtén, kínlódva javítgatta utolsó művét, a Forgatókönyvet. — István jobban van. Sok szeretettel ölel. Zsuzsa hangján éreztem, Pista megnyugtatására szánta a tele­fon üzenetet. Felsrófolt volt a Éppen csak munkához fog­tunk aznap, amikor beállít a szobába ezzel az emberrel Szej Szeics és azt mondja: — Kedves kollégák bemuta­tom az új munkatársukat, Av- gyejev Igor lllarionovicsot. Ki­váló szakember. S akkor a háta mögül előlép ez a bizonyos Cingár, jelenték­telen figura, szürke pulóver meg farmer van rajta. A tekintete bágyadt-fáradt. Mindent össze­vetve, elég középszerű a fickó, ilyenből nálunk minden emele­ten a dohányzósarkokban akad vagy másfél tucat. Szóval, kü­lönc, hogy úgy mondjam. Igen. így gondoltuk eleinte. Aztán egyszer csak beütött a szenzáció. Másnap ugyanis Av- gyejev valami érthetetlen ren­deltetésű alkalmatossággal je­lent meg a laboratóriumban, ami vászonhuzatba volt bújtat­va. Aggályosán maga mögé állította és a munkájával kez­dett foglalkozni. Mintha mi sem történt volna. Kell-e mondanom, hogy csak ezen járt az eszünk? Mi a csuda az? Válja Sztugyenyec aki nemrég ment férjhez, s et­től túlságosan is nagy bátor­ságra kapott, fogta magát, és odaálit eléje: — Már elnézést, kedves Igor lllarionovics, ha komolytalan a kérdésem, de mi ez itt, ebben a vászonhuzatban? Persze, csak ha nem titok. — Mire gondol — mondja Avgyejev —, miféle titok len­ne? Ez itt a gitárom. Hathúros. Válja beleremegett a kíván­csiságba. Azt mondja: — No és maga mindig gitár­ral jár dolgozni? Erre Avgyejev: — Mindig. Ha este fellépé­sem van. Ugyanis szerző va­gyok. — Válja persze nem érti a dolgot, megkérdezi hát: — Szóval szerző. És mit sze­rez? hangja, túl élénk. A lakásán hívtam fel késő este. — Tény­leg jobban van István? Fakó csend. Nagysokára szó­lalt meg Zsuzsa: — Azt hi­szem... — Meglátogathatom? — Ne... ne.. Talán egy perc­re benézhetsz hozzá. — Habozó szünet. De igazán csak egy percre. Másnap ott álltam Pista ágyánál. Egy idősebb ápolónő az infúziótartályon babrált. Zsuzsa kristályvízért szaladt a büfébe. Örkény felpócolva fe­küdt, mozgékony arca fintorok­ba torzult. Gyámoltalanul néz­tem kifakult szemét. Nem kér­dezhetem meg tőle: hogy vagy? Csak egy percig maradhatok. Mi fér egy percbe? — Beugrottam hozzád, hogy elszavaljam a szívedhez nőtt verset. S már mondtam is. — ,,A szűk Könyök utcán haza­megyek, most hajnali három óra, Istenem, vezess a jóra.” Akadozó nyelvvel folytattam. A fájdalom mintha elcsitult volna benne, kisimultak a vo­násai, valami mosolyféle suhant át az arcán. — Már itt sem vagyok. Visz­lát, Pista. Elszorult torokkal siettem vé­gig a folyosóin. Az ápolónő utánam jött. — Tessék értem is imádkozni. Súlyos isiászom van. Hiába szedem a gyógy­szereket, talán az ima... hogy is tetszett?... Döbbenten meredtem rá. Arra gondoltam, milyen remek egy­perces novellát írna belőle Örkény! — Ez olyan, mint a trubadúr, érti? — magyarázza Avgyejev. — Vagy mint a bárd. Tudja, a dalt is,- a szöveget is én írom, aztán előadom. Pénzért is meg anélkül is fellépek. Mikor hogy. Válja egyszerűen elvesztette a fejét, amikor ezt meghallotta. Odatámolygott az asztalához, mélyet sóhajtott, s azt mond­ta : — Kellett nekem elsietni a férjhezmenést? Lassacskán elterjedt a truba­dúrunk híre az egész intézet­ben. Megkezdődött a vendég­járás. A szomszédos osztályok­ról átjártak, jöttek egyesével is, párosával, hármasával is. Ácso- rognak, nézelődnek. Ez a bizo­nyos meg csak ül ott, mintha mi sem történt volna. Dolgozik. Zsebszámológépén nyomkodja a gombokat. Amikor kész, felírja az eredményt. No és, mit gon­dolnak, hová? Kottalapokra iro-. gat, s nem számokat, hanem hangjegyeket! Micsoda művé­szet! Ügy körülbelül két hét múlva Avgyejevet koncerten is láttuk. Nagyon népszerű énekesekkel együtt lépett fel. A konferanszié így mutatta be: — Most pedig — azt mondja — bemutatom önöknek azt a művészt, aki a matematikusok között a legjobb dalszerző, a dalszerzők közt pedig a legki­válóbb matematikus..., Avgyejev nyugodtan térdére emelte gitárját, eljátszott és el­énekelt néhány dalt, elég elfo­gadhatóan. Arról szólt az ének, hogy elhagyta őt a szerelmese, ő pedig sapka nélkül álldogál az ablaka alatt a nagy szél­ben. Finom líra. Aztán még egy gyerekdalt is előadott. Ezt úgy értékeltük, hogy Avgyejev sorsa mégiscsak elrendeződött, hiszen ugye most már gyerekek­ről dalol. Hát ezután a koncert után igazán híres lett Igor Mlariono­A szerencsétlenség, mint mondják, nem jár egyedül. Így 'volt ez Szemjon Utkin esetében is. Rá egy egész komplexbri- gádnyi tört egyszerre. Reggelre csőrepedés volt a lakásában, és földig eláztatta az egyik fa­lat. A munkahelyén délre ki­derült, hogy a részlegben nem kapnak prémiumot. Kora dél- _ után leszidták, mert állítólag hanyagul intézett el egy ügy­darabot. Este pedig úgy össze­veszett ifjú nejével, hogy az rögvest hazaszaladt a mamá­jához. Szemjon magába meredve, teljesen összetörve ült a dívá­nyon. Szerette volna valakinek kiönteni a bánatát. De sehol senki. így jutott eszébe a Lelki Tanácsadó és Panasziroda rek­lámja. Vette a telefonkönyvet és fel­tárcsázta az irodát. — Halló, nehéz helyzetbe kerültem — kezdte Szemjon. A vonal másik végén recse­gés, mozgás, majd egy hang dünnyögte: — Halljam! — Nincs jó barátom — da­dogta Szemjon. — És aztán? — volt a válasz a vonal túlsó végéről. — Lás­sam el önt jó barátokkal? Egyébként is mit gondol, ne­kem olyan sok a jó barátom?! — A dolog úgy áll — hadar­ta Szemjon —, hogy elázott a lakásom egyik fala... — Elázott. Elázott... És én mit tehetek? — Valahol csőrepedés van! — Ilyen aprósággal zavarni másokat — förmedt rá a vonal­végi partnere. — Nálam egy félórával ezelőtt leszakadt az egész mennyezet, és mégsem lármázok fel senkit. Indulnék, hogy csináljak valamit, maga meg a küszöbről visszacsenget. Nincs lelkiismeret-furdalása? — A dolog úgy áll, hogy nem kaptam prémiumot — mondta zilálva Szemjon Petro- vics. — Mit gondol, nekem tán adtak? — Recsegte a telefon­ba a lelki tanácsadó. — Hon­nan vehetnék pénzt a tataro­zásra? Lehet, hogy azóta a fa­vics. Levelekkel árasztották el, a kapu előtt pedig, mint valami díszőrség, örökké ott várakoz­tak a lányok, az autogramkérők. Egy filmrendező megbízta, hogy írjon dalt a filmjéhez. Ugyanis a hivatásosok között nem akadt ilyen őszinte hangvételre. Aztán egy színházi rendező kérte meg, hogy az előadáshoz zenét sze­rezzen. Avgyejev senkit vissza nem utasított. Igaz, az intézet­ben már nem nagyon gyakran lehetett látni, de mi azért nagy büszkén mondtuk az ismerő­seinknek: — Vele egy munkahelyen dol­gozunk. Nem ismeritek? Hát Avgyejevvel, a szerzővel. — Ó-ó — suttogták irigyked­ve az ismerősök —, ti aztán szerencsések vagytok. Egyszer tudományos tanács­kozásra került sor s meghívták rá a mi igazgatónkat is. Meg­kapja a szót, bemutatják a széles tudományos közvélemény­nek, de a közvélémény valahogy fagyosan, tartózkodással fogad­ja. Akkor az elnök azt mondja még : — Ő annak az intézetnek az igazgatója, ahol Igor Avgyejev dolgozik. A résztvevők felugráltak a helyükről, s ütemesen kezdték kiáltozni: „Avgyejev remek fiú, Avqyejev remek fiú..i” Érthető hogy az igazgató magánkívül volt dühében ami­kor hazaérkezett. így tette fel a kérdést: — Vagy én vagy Avgyejev! Vele nem vagyok hajlandó dol­gozni. A felsőbb szerv persze hiva­tása magaslatán állott. Igazsá­gosan döntött. Mi az hogy az igazgató, vagy Avgyejev? Természetesen az igazgatót küldték el. Hiszen igazgatót lehet találni bármikor, de Avgyejev csak egy van. Fordította: Konczek József lak is összedőltek. — Jobb lesz, ha később hí­vom ? ! — Nem — vetette ellen a tanácsadó. — Elég ezt egyszer is végighallgatni! Sorolja gyor­san, hogy mi nyomja még a lelkét. — Végzetesen összevesztem a feleségemmel — nyögte hal-- kan —, pedig még csak egy hónapja vagyunk házasok. A nejem itthagyott. Sírva haza­szaladt az anyjához. — Hova!? — hangzott a kérdés a vonal túlsó végéről. — Az édesanyjához. — A saját édesanyjához? — Igen. — örüljön neki. Az én asz- szonykám szintén faképnél ha­gyott. Csakhogy ő az én anyám­hoz futott. Elképzelni is rossz, hogy mi mindent rakott rám! — És mindezek mellett még hanyag munkavégzéssel is vá­dolnak — szipogta Szemjon. — Nem kell ezt olyan tragi­kusan felfogni! A régi munka­helyemről engem is kidobtak. De nem adtam fel. Beszervez­tem magam ide, ebbe a lelki tanácsadó irodába. Panaszo­kat hallgatok, konzultálok, ta­nácsokat osztogatok, önnel cse­vegek, ahelyett, hogy most is futnék a saját dolgom után. De önnek még bizonyára van mon­danivalója?! — Elsírtam minden búmat, bánatomat — felelte Szemjon, és letette a kagylót. Ha annak, akinek az a feladata, hogy hi­vatalból nyugtassa meg a rá­szorulókat, annak sem jön ösz- sze minden az életben, mit ta­nácsolhat az másoknak. Innen nézve nekem nem is olyan ki­látástalan a helyzetem... A telefon túlsó végén a lelki tanácsadó megkönnyebbülten dörzsölte össze a kezét, hallva, hogy a vonal megszakadt. Elé­gedetten huppant a karosszé­kébe. Mosolyra fakadva gon­dolta: „A beszélgetés ilyen formájú alakítása klienseimnél jó eredményt mutat. Csak így tovább!” Kedves dallamait fü- työrészve állította ki Szemjon Petrovics címére a tanácsadás díjáról a nyugtát. (Fordította: Sigér Imre) Naplóféle Egyperces Örkénnyel Gerbert Kemoklidze: Lelki tanácsadás Március Hazafelé Olvadás Szolnoki Tabán A Budapesti Rendőr-főkapitányság márványaulájában ren­dezték meg Cseh Gábor festőművész kiállítását. Képeink a kiállításon készültek.

Next

/
Thumbnails
Contents