Tolna Megyei Népújság, 1982. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
1982. április 17. Képújság 11 Amerigo Tot kiállítása Amerigo Toi műveiből nyílt kiállítás a Vigadó Galériában. Képeink a kiállításon készültek. Merengő Falusi üdvőzlégy Mikrokozmosz a makrokozmoszban. Hommage a Bartók (Fotók: Hauer Lajos felvételei — KS) Divat - vagy közösségteremtő erő7 A fiatalok és a népművészet A huszadik életéven innen és túl sajátos szerepet kap az ének és a tánc. A fiatalok izmaiban annyi a mozgásra szánt energia, sodró lendület, hogy ellenállhatatlan kényszer viszi őket a ritmus és a dallam hullámaira; ebben a korszakban a tánc, a mozdulat az önkifejezésnek is eszköze. így voltunk ezzel mi, mai felnőttek is, koplalás, fázós, háború utáni egyetemi éveinkben annyit táncoltunk, hogy nagy határ mezőt meg lehetett volna művelni annyi energiával. De a mi ifjúságunk idején még „közösségi” jelleget viselt minden táncos alkalom, lányok és fiúk nem a párjukkal, hanem diáktársaikkal,csoportosan mentek szórakozni. Az idők során aztán kialakult a szórakozás páros formája, az „együtt járás", s ezzel az elszigetelődés, néha a páros magány is. De sok kislánynak hullott le szerelem nélkül a pártája, csupán azért, hogy legyen kivel diszkóba járnia! És de sok unott, fásult párt lehetett olykor táncos helyeken látni, akiknek akkor sem lenne mondanivalójuk egymás számára, ha történetesen nem harsogna túl minden emberi közlést a zene üvöltése. „HEJ RÓZSA, RÓZSA, ÉKES VAGY..." Pár éve azonban az igényesebb, közösségbe vágyó fiatalok — néhány művelődési ház megértő vezetőinek segítségével — meglelték a magukhoz méltó formát az erdélyi táncházak itthoni meghonosításával. A fiatalok és a folklór felvirágzó kapcsolata nem divat bál, nem is nosztalgiából született, hanem elsősorban a közösség és a szórakozás esztétikus formái utáni vágyból. A táncházba nem kell partnert vinni, annyi a csoporttánc, hogy még az sem marad kettesben, aki már karikagyűrűt hord; a zene nem üvölt s ha elhalkul a közös dalolás, beszélgetésre is nyílik alkalom (a táncházba járóknak kicserélendő gondolataik is vannak); ott nincs alkoholfogyasztás, különben is a népművészetből az azt létrehozó szellemiség árad: ott mindenki rendesen, illedelmesen viselkedik, annál is inkább, mert nincs sorompó a nemzedékek között, oda a népi kultúrához vonzódó felnőttek is bebocsátást kapnak, s előfordul, hogy à nagypapa az unokájával ugyanabba a körtáncban térül-fordul. A táncház a legdemokratikusabb közösség is, ott senki sem kérdi, ki milyen iskolát járt, milyen munkát végez, a népzene szeretete az összetartó erő. Amilyen gyors sikerrel terjed a táncház-mozgalom a városokban, sajnos, éppoly tartózkodó vele szemben a falu. Mintha a falusi fiatalok félnének, hogy elmaradnak a „világszínvonaltól”, ha újra befogadják, ami korábban az övék volt, és inkább füstös diszkókban, rövidital mellett üldögélnek, vagy faarccal vonaglanak a zajos zenére. „SELYEMSÁR HAJA, GYONGYKOSZORÚJA..." A népi kultúra tehát a táncházból kiindulva nyerte meg a szebbre vágyó fiatalok szivét, és innen indult a tárgyi népművészet diadalútja is. Ez utóbbinál már a világszerte hódító divat is szerepet kap, de száz méterről meg lehet látni, hogy a hímzett kendőt, széki szoknyát viselő kislány valamelyik táncház közösségébe tartozik-e vagy sem. Mert a dalokon, balladákon edzett ízlés nem túri a stílustalanságot. A kifinomult szépérzék már vi- ’ győz a ruhadarabok összhangjára, színek, motívumok harmóniájára. (Bár a farmernadrág is népi viselet — amerikában —, és fiúkon nálunk is „elmegy” bekeccsel, kucsmával; jó ízlésű lány nem hord farmert hímzett keszkenővel. A diákszobákba bekerülő kancsók, faragások sem tűrik soká a fogfájós kiskutyák, absztrakt plakátok, s egyéb harsány tárgyak jelenlétét.) lyen és hasonló példákat sorolhatnánk még; valóban akadnak fiatalok, akik a tárgyak gyűjtésében csak divatot követnek, ám a folklórt felkaroló többség fokozatosan hozzánő a művészethez, melyet önmaga számára felfedezett. „SZIVÁRVÁNY HAVASÁN FELNŐTT ROZMARINGSZÄL..." Vannak, akik nacionalizmust gyanítanak a népi kultúra felvirágzásában. Mások anakronizmust emlegetnek, mondván, ha nincs már paraszti életforma, akkor olyan a népművészet, mint a vágott virág vázában... Csakhogy a nép paraszti életforma nélkül is nép marad. A nép: mi vagyunk, mindannyian. Szívünk joga hogy felmenőink kultúrájának gyökereiből, tiszta forrásból merítsük italunkat. A népművészet pedig minden ellenkező hiedelemmel szemben: internacionális. Motívumaiban, formáiban jóllehet, jellegzetes, sajátos, de életérzésében, természetközelségében, finom bájában a különféle népek érzéseinek azonos elemeit hordozza. Ki tudná szétválasztani a szivárványhavas két oldalán felnőtt rozmaringszálat, ha csak azt nézné, hogy milyen harmat- csillogású a dallam, milyen gyöngéd a szerelmesen epekedő szó, milyen mély húrokon zúg a bujdosó bánat? A népművészet földközeli és emberi. A városok kőtengerében felnőtt fiatalnak napfényt, kék eget, erdőzúgást ad. önvédelmet, immunitást életformánk ártalmai ellen. És főként: közösséget egy atomjaira széthulló, elidegenedő világban. Menekvést a magány elől. A páros magány elől is. Végül: a cselekvés lehetőségét. A népművészetet alkotni lehet: az alkotók kedvet kapnak a faragáshoz, hímzéshez, szövéshez. Munka közben beszélgetni, dalolni is lehet. Megannyi alkalma mindez a közösségteremtésnek. A népi kultúrára rálelt fiatalok a harmóniát is meglelik maguk körül és önmagukban. Bár segítenék őket ebben mindazok, akiknek módjuk és lehetőségük van rá. Bozóky Éva Szakmai körökben már beszédtéma: opera készül Szegeden. Pontosabban Budapesten és Szegeden, mivel a zeneszerző, Pongrácz Zoltán több mint fél évtizede a budapesti Zene- akadémia elektrozenei Kínára. Foglalkozása ugyan Pesthez köti, de sokat utazik a világban, megtisztelő külföldi meghívásoknak tesz teleget. Pályára röpítő városa Debrecen, melyhez erősen kötődik; ott mutatták be sikerrel 1960-ban első operáját, az Odysseus és Nausikát, melyet Horváth Zoltán rendezett. Érthető, hogy a készülő második Pongrácz-operának miért ő let az „atyja”, s lelkes szervezője, ugyanis általa ismerkedett meg a zeneszerző és a szegedi költő, Polner Zoltán. Ez a nem véletlen találkozás jól sikerült, a programokban és feladatokban egyáltalán nem szűkölködő Pongrácznak megtetszett a Polner által vázolt cselekmény, s a szinopszist alkalmasnak találta arra, hogy a közös vállalkozásra igent mondjon. A hetvenéves zeneszerzőről — találkozásunk előtt — összegyűjtöttem a legfontosabb tudnivalókat. Kodály Zoltánt mondhatja mesterének. Karmesteri tanulmányait külföldön tökéletesítette, majd 1947-től 1964-ig a debreceni szakiskola tanára volt. Az említett első opera mellett jó néhány hangszeres művet alkotott, melyre külföldön is felfigyeltek. Életében fordulópontot hozott az, hogy 1964-ben az utrechti egyetem elektronikus zenei kurzusát elvégezte, illetőleg, hogy az elektronikus zenével foglalkozott és kísérletezhetett. Ezt siker koronázta 1974-ben, amikor Marip- honia című elektronikus művével Bourges-ben első díjat nyert. Korunk egyik jellegzetes művészetéről könyvet írt Az elektronikus zene címmel, melyet a Zeneműkiadó 1980-ban jelentetett meg, s tavaly ezért nívódíjjal jutalmazták. A múlt év októberében az alkotópáros elnyerte Szeged város alkotói díját. Ez komoly ösztönzés erkölcsileg is. — Milyen stádiumban van a készülő mű? — A szövegkönyv sem készült még el teljesen — feleli Pongrácz Zoltán. —■ Két éve jöttünk össze az első vázlatot fél éve kaptam kézhez, már négy jelenetet kidolgoztam. A szövegkönyv nagyon tetszik, az első pillanattól kezdve fantáziát látok benne. — A szöveg tehát olyan, ami inspirálja a zenét... — Igen, igen. Ez persze olyan darab lesz, melynek kettős a cselekménye. Az egyik a mon- dai-sámáni világban játszódik le; ez egy képzelt színpadon zajló előadás formájában jelenik meg, ezt aztán megzavarja a külső világ, berobbannak a katonák. Vagyis: hol a letűnt világban, hol a legmodernebb mai valóságban vagyunk. Ezek részint párhuzamosan futnak egymással, részint pedig egymásba fonódnak. — Ezt a kettősséget, illetve egymásba fordulást a zenével hogyan lehet kifejezni? — Ezért használok elektronikát. A letűnt sámáni világ, vagyis: ami régi, az elektronikus zene. Ami viszont mai az hangszeres... Persze, mereven nem lehet a kettőt egymástól elválasztani... Mert vannak bizonyos átfedések a cselekményben is meg a kifejezésekben is, gesztusokban is, úgyhogy épp azért lesznek olyan részek is — csak most kezdem komponálni —, amikor a zenekari és az elektronikus zene egyszerre szól. Például: egy hosszabb elektronikus résznél „bejön" a zenekar kisebb intenzitással, terjedelemmel. Tehát a kétféle zene így is keresztezi egymást, nemcsak a színpadon. — A nem elektronikus zenei rész milyen lesz? Hangvételben, stílusban? — Az is egészen modern, mondjam így: avantgarde... Avantgarde! Igen, az: — Szegeden az itteni színház számára — ha jól tudom — ilyen jellegű, igényű opera még nem készült... — Nem... Egy készülő opera műhelytitkaiba tekinthettünk be, a szegedi színház az 1983/84-es évadban tervezi színrevitelét. A zenealkotás — melynek témája : a háború és a béke — nemcsak modern kifejezési eszközökkel készül, hanem igen időszerű kérdést boncolgat: az emberiség béke iránti ősi vágyát megtestesítő, illetőleg az ezzel diszharmóniában lévő erők harcát. B. Gy. Gy. MŰVÉSZET Például a hanglemez Talán kevesen tudják, hogy az állami könyvkiadás 19 vállalata ebben az évben 626 millió forint állami támogatást kap. (Ötször annyit mint tíz évvel ezelőtt.) Ennek ellenére a könyvek ára rendszeresen nő, a sikeres könyveket pillanatok alatt elkapkodják és az utánnyomás évekig várat magára. Nem szorul különösebben magyarázatra, hogy Magyarországon a könyvkiadás miért tölt be fontos kultúrpolitikai misz- sziót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem gazdálkodunk a könyvekkel. S mint hogy a kiadó a vállalkozó, ő határozza meg a példányszámot, hiszen egyik fő feladata, hogy felmérje az olvasói igényeket. A műfaji kategóriák természetesen igen fontos minősítő tényezői a gazdálkodásnak, s tekintettel a differenciált támogatás kultúrpolitikai szempontjaira, teljesen indokolt, hogy a könyvek árai nem minden esetben arányosak a ráfordítással. De tisztában kell lenni azzal, hogy a könyvkiadás — a Könyvkiadói Főigazgatóság funkciói miatt — alvállalkozás, hiszen a gazdálkodás nettó elszámolási formája lényegében tröszti gazdálkodást takar. Anélkül, hogy elmélyednénk a tröszti gazdálkodás problémáiban, meg kell mondanom: a „kötőfékek” lazítása feltétlenül a gazdálkodási szemléletet erősíti, "Jelenleg ezt az gátolja, hogy a támogatást vállalatokra adagolják, míg a nyereséget központosítják, s az alapokat átcsoportosítják. A könyvkiadáshoz hasonló tevékenység a hanglemezgyártás és -kiadás, amely hazánkban egy vállalat monopóliuma. Az elmúlt években a hanglemez- gyártás és -forgalmazás gyorsan fejlődött — mégpedig állami támogatás nélkül! —, s jelentős nyereségek képződtek, ami a fejlesztési alapot is bővítette. A hanglemezkiadás jól kombinálta az üzleti érdekeket és a kultúrpolitikai célokat. A köny- nyűzene menedzselésévéi például anyagi fedezetet teremtettek a komoly- és a folklórzene propagálására. Nagyon csábító lene a könyvkiadás gazdálkodása elé a hanglemezkiadást példaként állítani. Ez azonban a tevékenységek eltérő jellege és körülménye miatt nem volna helyes. Annyi azonban megállapítható, hogy a könyvkiadás jelenlegi rendszere nem ösztönöz gazdálkodásra. A kiadás elszakadt a nyomdáktól és a könyvterjesztéstől; hiányzik a közös érdekeltség. A könyvkiadók gyakran nem is tudják, hogy az általuk kiadott könyvből mennyi van még forgalomban. Erről általában csak a terjesztő vállalatok évvégi leltára után, a sajtóból szereznek tudomást, amikor is kiderül, hogy egy-egy könyv példányszóma elégtelennek bizionyult. Könyvkiadásunk üzleti merevségét igazolja, hogy egyes könyveket „feketén” árulnak. El kell oszlatni egy félreértést: az „üzleti” szellem, a gazdálkodási szemléletmód nem mond ellent á kultúrpolitikai céloknak. Erre jó példa a hanglemezgyártás -kiadás és -terjesztés. W. I. Opera születik
