Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

IO NÉPÚJSÁG

1982. március 13.

íRnnAinu

A Dunatáj idei első száma

I II U U H LU III

gföggg gg m , 'v:.. gjgSg ... ' 1 Sgjjg&sg Í 'O v fe - -t'- ® .. ./■<', .} 'új' S-S'í | ' í > ggggjg ÊÈËÊÈÊÊÈÊÊÊÊÊÊâ '

Megjelent a Szekszárdon szerkesztett Dunatáj című évnegyedei folyóirat idei

első száma. Az alábbiakban szemelvényeket köziünk a lapból, melyben ezeken ki-, vül Kovács Sándor Iván, Cunda Béla, Rónai Béla tanulmányait is olvashatjuk.

VADAS FERENC:

Szekszárd nevének eredete

Schneiderbauer Jakab városbíró és Kiss Károly főjegyző 1865-ben feljegyezték, hogy „Szegzárd nevéről a hagyomány, vagy még inkább némely diákos emberek véleménye után az maradt fenne, mintha a rómaiaknak hat oltára — Sexa- rare — lett volna”. A latinos műveltségű mezővárosi polgárok szívesen származtatták a város nevét a „Sexarduis montibus hat magas hegytől".

A város kiegyezés előtti vezetői — akik Pesty Frigyes kérésére fogtak tollat — a latin eredettel semmiképpen sem tudtak megbarátkozni, meggyőződésük, hogy a rómaiak Szekszár- dot „sem ad sex áros, sem ad sex ardous montes" nem nevezték.

Távol áll tőlük az a vélemény is, amely a város nevét I. Bélától származtatja. Bajos elhinni — mondják —, „mert a magyarok bevándorlása és Pannónia elfoglalása és I. Béla kora közt nagy időköz létezik, pedig nincs bizonyosabb annál, hogy Szegzárdot, vagyis az akkori Aliscat, mint akkoriban nevezetes helységet, melyet annyi nagyszerű római emlék jelez, azonnal benépesítették a magyarok és folytatták a szőlőművelést, melyet előttük a rómaiak már javában űztek. Ha tehát Aliscat elfoglalták, bizonyára nevet is adtak neki azonnal."

Azok nézetét erősítik, akik azt tartják, hogy a város a nevét „saját fekvésétől nverte, vagyis minthogy Bátótól Szegedig a hegylánc egy zugot kepez, a zugot pedig szögnek, szegletnek, vagy szegnek is nevezték és nevezik jelenleg is, és a zugot a szegzárdi hegy északi vége bezárja: innét eredhet Szegzárdnak neve először is Zugzár és így idővel Szegzárd".

Háromnegyed évszázaddal később Vendel István polgármester sem tudja bizonyosan — be is vallja —, hogy Szekszárd neve honnét és hogyan keletkezett. Megemlíti, hogy egyesek I. Béla király külseje után származtatják. Van olyan következtetés is, hogy „őseink barna falaiért nevezték szögzárd vagy zárdának". Bonfini szerint viszont azért kapta a helység a Zegzar- du nevet, mivel az apátság alapítója, I. Béla sánta és barna volt. A régi magyarok pedig az ilyen lábat szegett szár-nak nevezték. Vendel annak lehetőségét sem zárja ki, hogv a zun és a zár szavak összetételéből keletkezett Szekszárd, hiszen a város a mellette lévő dombok nagyobb beívelésében, beugrásában, vagyis zugában van. (Szekszárd monográfiája. 15.)

A városatyákon, lokálpatriótákon túl történészek, geográfuBAJOMI LAZÁR ENDRE:

1981-ben örvendetes fordulat állt be Babits francia hozzáférhetősége terén: Két nagy kiadó (a bölcseleti területen szakosított Aubier és a százéves Fiáimmárion, utóbbi méltán világhírű!) közös kiadásában megjelent a Jónás könyve az igényes La philosophie en effet című, többgk közt Jacques Derrida szerkesztette sorozatban, nagyon csinos köntösben (a címlapon callage-t találunk, amelyen Jónás Ihaijója, a cethal, továbbá egy 1476-os héber Biblia-kéziratlap látható.) A magyar olvasót bizonyára meglepi, hogy a költemény,,

sok és nyelvészek könyvtárnyi irodalma foglalkozik a város nevével, a nevet alkotó szavakkal, azok jelentésével, származásával és változásaival. A széles skálán, a véletlen összecsengé- séken, önkényes képzettársításokon alapuló nyelvészkedéstől a történetiséggel számoló tudományos névszórmaztatásig, szinte minden és sok mindenki megtalálható.

A sokféle változat etimoló- giailag három jól elkülöníthető típusba sorolható.

1. a latin előzmények:

2. I. Béla király külseje, testi fogyatékossága ;

3. a település fekvése.

Vegyük sorra az egyes típusokat.

1. A latin eredeztetés a véletlen összecsengésre építő dilettáns megoldás, a név és az áltála jelölni vélt objektum közötti kapcsolat mesterkélt, a továbbiakban nem foglalkozunk vele.

2. I. Béla magyar király Szek- szárdon a bencések számára apátságot alapított és 1061 és 1063 között monostort épített.

Az alapítás és építés ténye, a történeti források mellett, régészeti adatokkal is bizonyítható: feltárták a templom alapjait, az apátsági épület egyik palettás fonatokkal díszített, faragott vájlköve a XI. századi magyar művészet legszebb és legérdekesebb alkotásai közé tartozik. Sajnos, az alapítólevél nem maradt ránk. A legkorábbi eredeti oklevél, amely Szekszárd nevét említi, 1218. február 1-én kelt Lateránban, a pápai udvarban. Ebben III. Honorius pápa értésére adja a veszprémi püspöknek, hogy a szentmártoni perjel és a konvent panaszára, jogtalan követeléseinek és a somogyi tizedügyben tanúsított engedetlenségének megvizsgálásával és elbírálásával megbízta a (pécs) váradi, a szekszárdi és a cziká- dori apátokat. Az oklevélben, amelynek eredetije a pannonhalmi rendi levéltárban található, a város neve Sacsard. (PRT.

1:644).

A későbbi oklevelekben és munkákban gyakran találkozunk a város nevével, az esetek többségében a latinos alakváltozatokkal:

1267: Saxard 1269: Zuczard 1282: Sccugzard 1342: Saxard 1401: Zekzard 1403: Saxard 1403: Zaczard 1409: Saxard 1429: Sexard 1467: Sexard 1471 : Sexard 1479: Sexard 1529: Szogszárd 1663: Szegszárd

amely Bálint Györayöt Michelangelo próféta-freskóira emlékeztette, miért a legmodernebb, részben strukturalista irányzatokkal kacérkodó könyvsorozatban lát napvilágot. Azért, mert az átültető, az 1975. december 18-án elhunyt Nicolas Abraham elsősorban nem irodalmár volt, hanem tudós, éspedig a lélekelemző iskola egyik kiválósága, ki egyébként sokat tett Freud magyar tanítványainak (például Ferenczi) odakinti megismertetéséért. Ábrahám Miklós azonban sokoldalú egyéniség volt, akit nagyon izgattak a nyelvi, költészeti és műfordításelméleti kérdések is. 1948-ban a poétika fenomenológiájáról, 1951-foen az ütemszerkezetekről és a fordításipa- radigmatikáról írt tanulmányt.

Roppant különös könyv! Babits remekműve háromszor olvadható benne: először magyarul, s vele szemben fordításban, majd a Jónás-eset című rész következik, amelyben a szerző-fordító az újra idézett szöveget merész pszichoanali- tikai magyarázatokkal egészíti ki. Itt rögtön meajegyzem, hogy a könyv imént ecsetelt pompás borítóján csak egyetlen szerző neve szerepel: Nicolas

Abraham, alatta a cím pedig csupán Jonas; ugyanez a helyzet a belső címlapon, a magyar költő neve először a 7. lapon egy mottóként kiemelt versszakasz (a III. rész 15. sorától — „Halld az Egek Urának Istenének ..." — 24. soráig terjedő szöveg) forrásmegjelölésében olvasható, ami esetleg bizony kellemetlen szerzői jogi perhez is vezethetne, arról nem is beszélve, hogy a kötetben általában pontosan magyarosan Mihálynak írt keresztnév érthetetlen módon kétszer ÍMidhaelnek van írva, vagyis angolosan, a francia Midhel helyett!)

A kötetet Maria Torok két kis jegyzete vezeti be, melyekből megtudjuk, hogy Ábrahám valamennyi páciensét poétának tekintette, s a lélekelemzést „hatalmas önteremtő poétikának” vélte. A psziDOBAI ÁDÁM:

Szomorúságosnak is, felemelőnek is nevezhető az a küzdelem, amelyről a bajai református egyház 1922-1927. évi presbitértiumi jegyzőkönyvei tanúskodnak. Az időben hátra haladva mindinkább sárgulnak a lapok, fakul az írás; tartalmuk valósága mindazonáltal jelenvalóbbnak tűnik, mint valaha is lehetett: többszörös értelmezésben akár.

Fülepről egyik gyűjteményes kötete bevezetőjében olvashatjuk: „Századunk magyar nagyjainak élete és műve egyike a legkülönösebbeknek: máig a titokzatosság fátylába burkolózik, legendák rejtik előlünk.”

Csakhogy ágál bennünk a csínytevő kötekedés: mindenképp így volna? Végérvényesen és óhatatlanul rendelődnék egymáshoz az olyan fogalmak, mint mítosz és homály, nagyság és titokzatosság, fenséges és megfejthetetlen.

Mert hajlamosak volnánk azt gondolni, hogy Fülep élete és műve, gondolkodói és emberi mivolta igazából nélkülözi ezeket az ismérveket, 5 inkább a romantizáló rajongás burkolná rejtelmes ködökbe a végül is egyszerűt, magától értetődőt... Kulcsot gondolnánk kezünkbe kapni saját szavaitól: „íróról, művészről szólva gyakran ismételt közhely, hogy azonos művével, aminthogy úgy is van, minden jelentős, eredeti író, művész azonos vele”; ám csakhamar ró kell jönnük, hogy a probléma megoldása szempontjából most is az idem per idem körébe záródunk, semmivel sem jutottunk előbbre, ő maga pedig ugyanazzal az a pótlói — ha tetszik, archaikus — mosollyal tekint vissza ránk...

Életműve ugyanis nem kevésbé talányos (bár elemzésétől most el kell tekintenünk.)

Fülep sorsában a bajai évek valószínűleg az egyik igen nehéz időszakot jelentették. A Tanácsköztársaság — melynek, mint tudjuk, tevékeny részese volt - karnyújtásnyira esik ezekhez a hónapokhoz-évekhez; „kommúnis!...” vetnek rá oldachoanilízis és a fordítás művészetét egyetlen, homogén szövevénynek hitte, és a Babits- költeményen már rögtön a háború után dolgozni kezdett, de csak 1973-ban fejezte be; közben (1957-ben, amikor a közvéleményt a magyarországi helyzet drámai alakulása rázta meg) a párizsi rádióban részleteket olvastak föl a műből, Ábrahám bevezetőjével. Ebben a műfordító, aki korábban Gara Lászlóval működött együtt, többek közt az 1963-as francia lllyés- kötet nyersfordításainak elkészítésében (Hommage a Gyula Illyés), leszögezi, hogy Babits az egyik legnagyobb, sőt talán a legnagyobb magyar költő volt a két háború közt. Tömör pályaképet ír Babitsról, amelyben megkockáztatja azt a roppant vitatható megjegyzést, hogy „Ady a magyar Baudelaire”! Magáról a Jónás könyvéről azt mondja: „mélységesen jelképes tragikomikus eposz”, amelynek négyszáz verssorában „a homéroszi és shakespeare-i hangvétel a Zsoltárok meg a realista regény hanghordozásával vegyül”, majd megkockáztat egy (szerintem találó) megállapítást: „A rendkívüli stílusbűvészet révén minden verssor önnön tartalmának a pantomimje". Végül így vall a műfordításáról: ....megkíséreltem magának Babitsnak a fordítástechnikáját alkalmazni, hogy visszaadjam szótagról szótagra a nagy magyar költő lírai hanglejtését és szándékát".

laz

ó tekinteteket a Sugovica- parti város egyik-másik szegletéből; és az is igaz, hogy a medinai és dombóvári intermezzo után a most következő esztendők a furcsa lelkész hosz- szan tartó (szintén rejtélyes?...) önkéntes remeteségének első fél évtizedét jelentilt.

„Száműzetést” 'is szoktak emlegetni, ezt a fogalmat azonban mindenképp túlzásnak gondoljuk. Ha Pesten marad, feltétlenül kiteszi magát bizonyos zaklatásnak, háborgatásnak, ám menekülésre kényszerített- ségről valójában nincsen szó. Vidékre húzódásában (még inkább maradásában) sokkal nagyobb hangsúlyt kap az önkéntes elem, s ne feledjük: személyes kapcsolatai, publikációs lehetőségei révén — éppen bajai második éve alatt, 1923-ban jelent meg a Magyar Művészet könyvalakban — változatlan az európai hírű-nagyságrendű tudós értékelésben státusa. Eképpen hát inkább láthatjuk a kellemetlen, disszonáns zajok elöl elvonuló remetét Fülepben, mint a bújkólni kényszerülő, üldözendő száműzöttet.

Ám számkivetettnek érezhette magát más tekintetben, és ez a dolog kínzóbbá válhatott alkalmasint a fizikai kényszernél üs. Mert Medina, Dombóvár, de különösen Baja, ahol talán felcsillanhatott egy percre az oázis reménye; mégiscsak félsiva- tagi-sztyeppei lelki miliővel szolgálhatott a negyvened"'

életévéhez közeledő művész filozófusnak, s bizonyos mértékig — mert ezt is elmondhatjuk róla — politikusnak.

Bajai öt éve ugyanakkor nem enyhületet hozó oázis, hgnem kőszikla volt a sivatag valamely részén, de Prométheuszként élte meg a fél évtizedet. S jóllehet Baján még nem neveztek el róla sem utcát, sem teret, emléke kitagadhatatla- nul ott jár a gömbakácok alatt, és a homok-csiszolta kockakövek felett, s élnek még, akik alakjára, lenyűgöző tudósi mivoltára, ám meleg, mélyről jövő emberségére is jól emlékeznek...

A Fortissimótól a Jónás

könyvéig

Fülep Lajos bajai évei

Szépen magyarul — szépen emberül

Hangoskodás : ököljog a beszédben

Egy önkiszolgáló étteremben hangos szóváltásra figyelt föl a vendégek serege: az ételt váró férfi éktelenül kikelt a pult mögött dolgozó kiszolgáló ellen, mivél az — mint kiderült, okkal — késlekedett. A szitkozódásban válogatott szavak illették az egész vendéglátóipari egységet, és hangos követelés hangzott el a panaszkönyvért.

lEgy presszóban a főzőnőtérte hasonló bántalom, sőt kemény kioktatás azért, mert a kávé nem bizonyult elég erősnek.

Ki ne lett volna már tanúja durván felcsattanó hangnak, amely méltatlankodva és követelődzve harsant föl a vélt vagy netán valódi sérelem nyomán, nyilvános helyen: üzletben, autóbuszon, vasúti pénztárablak előtt stb.?

A kiabáló ember rendszerint célt téveszt. Feltűnést kelt, megzavarja környezetét, ellenszenvre hangolja maga iránt a jelenlévőket. Legtöbbször joggal, hiszen — mint Molière a Tartuffe- ben mondja — „aki zajt csap, nem az igazi legény".

A hangoskodás a viselkedés és a beszéd műveletlenségéről árulkodik, sőt, megsérti az emberi párbeszédnek, a kommunikációnak a kötelező szabályait is. Miért, hogyan?

Először is a lármával, azzal, hogy — mint szólásunk mondja — majd felveti a házat; „azt műveli, mint a világ ördöge", azaz nagy ribifliót csap. A nagy hangerő nemcsak a hallgatók fülét sérti, hanem kárt tesz a kiabáló hangszálaiban is; a felindulás pedig vértolulást idéz elő, keringési zavart, néha súlyos betegséget is okozhat.

A hangoskodás jellembeli fogyatékosságra is utal. Aki kidagadt erekkel és nekivörösödő képpel rikácsolni kezd, elveszti uralmát a lélek volánja fölött. Az önuralom megszűnik, nem érvényesül többé az önellenőrzés fékező hatása, másképpen: a társas együttlét megkövetelte fegyelem meglazul és zabolátlan- ságba csap át.

Ez aztán a beszéd fegyelmét is megszünteti, a kiáltozó ember nem válogat a szavakban, s elárasztja környezetét a szitkozódás szennyével, ocsmánysággal és trágársággal. Abban a szóözön- ben, amellyel megsérti beszédtársát, a nyers erőszak — az agresszivitás — nyilvánul meg. A tudatműködés szintje annyira csökken, hogy a szó átszakítja a gátat, a személyes sérelmet túlharsogja a hangtól való megittasodás. Felszabadulnak qz aljas ösztönök.

És közben mindez hiábavalói voltaképpen annyit ér — ahogyan szólásunk is tartja —, mint a kutyaugatás a holdnak. Mennyire

emberibb magatartást tanúsíthatna az ember, ha sérelmesnek érzett hatásokra emberi nyelven válaszolna!

A hangoskodás nem egyéb, mint társadalmi környezetszeny- nyezés.

Szende Aladar

Az életérzés

Povázsai panaszkodik. Rossz az életérzése. Pontosabban nem rossz, csak nem jó. De Povázsai :meg is magyarázza, hogy miért fontos a különbség, hogy valami nem rossz ugyan, de nem isjjó...

— Miért fontos, és mi a különbség?

— Nehéz lesz ezt neked megmagyaráznom. Felettébb nehéz. A te idegrendszered neuronjai politice nincsnek beállítódva a láthatatlan, de kiérezhető sugárhatásokra — magyarázta Povázsai, és igaza volt. Az én neuronjaim egy szót sem értettek abból, amit mondott.

— Igen, látom, nem érted. Hát gyerünk a példákkal. Van jó kenyér? Van. Annyit irtatok már róla az újságokba, hogy ma már van jó kenyér. De van rossz is még. És én valahányszor kenyeret veszek, a kenyérbe harapok, mindig ott vib- ráitatom neuronjaimban az életérzést, hátha ez az a rossz kenyér, ami már alig van. Másnak alig, de nekem teljesen van a rossz kenyér. Rossz, de mégsem rossz, hanem nem jó... Világos? Folytatom...

Folytatta. Ha Povázsai belelendült, akkor ö még úgy is folytatta ha senki sem hallgatta.

— Hogy miért rossz az én életérzésem? Még pontosabban, hogy miért nem jó? Kapok egy idézést a tanácstól. Tanácstól idézést! Hát milyen legyen az ember életérzése ilyenkor? Nézem a megszólítást az idézés szövegén... Nahát. .. Mintha a barátom hívna meg ünnepi vacsorára. És ekkor mégis kezd nem jó lenni az életérzésem... Amíg azt írták, hogy azonnal, mert három napon belül, addig káromkodhattam, bemehettem, odaverhettem az asztalra, szidhattam a tanácsot, az ügyintézőt, mindenkit... Most mit mondjak erre? Olyan, mint mikor a hóhér mosolyog. Gyanús ez az udvarias invitálás, felettébb gyanús... S lám máris érzem, hogy milyen kellemetlen az életérzésem... Világos most már?

Megadóan bólintottam, mit tehettem volna mást.

— És hogy tudsz élni ilyen nyavalyás életérzéssel?

— Hát meglehetősen nehezen, fájdalmasan, kilátástalanul, édes öregem. Mert ugyan most csak két példát mondtam, de mondhatnék az élet minden területéről ezer ilyen gyanús dolgot... Ezret? Tízezret... százezret... ötszázezret. Apropó... Nincs elsejéig egy facér ötszázasod?

— Nincs — feleltem lakonikusan, mert volt ugyan, de arra nekem volt szükségem, hogy jó legyen az életérzésem. ..

— Na látod — sóhajtott Povázsai —, hát hogy érezzem én most magam? Ha tényleg nincs ötszázad, sajnálnom kell téged, hogy. Így élsz, ily szegényen, hogy képtelen vagy még ötszázat is kölcsönadni egy régi barátodnak... Ha van, de mégsem adsz, mit tehetek mást, tovább rendítem a hitem az emberbe, a korba, amely még a barátokat is szembeállítja a rút anyagiak miatt... Hát most mondd, milyen legyen ezek után az ember életérzése? — sóhajtott fel és nekivágott az életnek az érzései után.

GYURKÓ GÉZA