Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-02 / 51. szám

* NÉPÚJSÁG 1982. március 2. Moziban Rekviem Aprólékos elemzés helyett ez­úttal gondolattöredékek. A film stílusa sugallja? Fábri Zol­tán már filmtörténeti tétel, egyébként is túl sok élvebonco­lást kell elviselnie. Hír néhány nappal a film szekszárdii vetítése után: Nyu- gat-Berlinben elnyerte a leg­jobb egyéni teljesítmény díját, az Ezüstmedvét, a forgatóköny­vért. Örkénnyel megosztott, te­hát félig posztumusz elismerés, nyilván Fábri is így érzi. Az ala­pul szolgáló novella a modern, filmszerű prózaépítkezés remek példája. Azonos események el­beszélése nemcsak két külön­böző szemszögből (szubjektív koméra), hanem különböző, va­lahol mégis találkozó érzelmi alapállásból. Szabad, mégis lo­gikus csapongás iidősíkokban és térben. Emlékképek váltakozá­sa a film-jelenben történő ese­ményekkel, de idézőjelben el­mondott képsorokkal is. Amellett: fgy kell olvasni! - tanítja Fábri, amikor környeze­tet, atmoszférát teremt, odave­tett jelzőket bővít jelenetsorrá. Francia újhullám? Augusz-házi Változatos, jó műsorban gyö­nyörködhettek mindazok, akik vasárnap délután helyet fog­laltak a szekszárdi Liszt Fe­renc Zeneiskola nagytermében, hogy meghallgassák az intéz­mény művész tanárainak kon­certjét. Fúvós és vonós, billen­tyűs és vokális muzsika színes egymásutánja nyújtott kelle­mes szórakozást, zenei élményt. Bach B-dúr szonátáját Do- bai Tamás (fuvola), Körtés Jó­zsef (fuvola), Dobai Tamásné (csembaló) és Mártonka Tünde (gordonka) játszották. A két fuvola élvezetes párbeszédéhez biztos alapot nyújtott a conti- nuo és cselló. Tornyos György kortárs szer­ző. Trombitára írt szonatináját Pecze István szólaltatta meg biztonsággal, hangulatosan. Zongorán Thész László kísérte. 1798-ban keletkezett Beetho­ven 13-as opusszámú c-moll szonátája. A mű nyitótételé­nek visszatérő, lassú bevezető­je egy határozottan feltörő, gyors témát készít elő. E drá­mai rész után az Adagio cso­dálatos dallamok randevúja. A záró, rondó izgalmas, erő­től feszüld muzsika. Husek Re­zső zenei építkezése nyomán kibontakozott a mű a maga csodálatos teljességében. Farkas Ferenc, a mai ma­gyar zene egyik reprezentánsa. Életművében felfedezhetjük a régi korok hatását éppúgy, mint a XX. század zenei tö­örkény 1960-ban adta közre elbeszélését, még nem láthatta a Szerelmem Hirosimát. Fábri biztosan látta, mégsem követő­je Resnais-nak, Truffaut-nak. Ezt a filmet így kellett megcsinálni, ezekkel a vágásokkal, ezekkel a kimerevítésekkel, mert így mű­ködik az emberi emlékezés me­chanizmusa. A jelenleg divatos nosztalgiahullámmal egyébként éppen a Papa Mozijának feltá­masztása jár együtt - Fábri meg éppen most használ más filmnyelvet! Az ötvenes évek nyomasztó idejéről viszont hazai divat fil­mezni. Igaz, de emlékezzünk rá : a Húsz óra már 1965-ben el­készült! És fel lehet fogni, mint a feledhetetlen Körhinta ellen­pontját, egyben kiegészítését. Úgy érzem, a Rekviem az ötö­dik pecsét ellenpontja. Ott a főhős a túlélést választja, tisz­tessége elvesztése árán, egy magasabb belső tisztességért. A Rekviem egy fiatalt sirat, aki azért pusztul el Rákosi börtöné­ben, mert igaz kommunista ma­radt. Igen, ez tiszteletadás, de nem biztos, hogy helyeslés. Mit hangverseny rekvéseinek számos elemét. „Négy darab" c. négytételes szerzeményét Kayser Györgyi (bőgő) és Ágoston Anikó (zongora) mutatták be. A mo­dern hangvételű művet Kayser Györgyi láthatóan nagy kedv­vel, ügyes technikával, belső azonosulással játszotta. Külö­nösen a harmadik tétel lírai dallamvezetése, s a befejező rondó ragadta meg figyel­münket. Kovács József történelmi kor­szakokat idéző Kodály-népdal- feldolgozásokat énekelt. Zon­gorán Lányi Péter kísérte. A Kádár István a tatárok elleni harc emlékét őrzi, a Rákóczi kesergője a fejedelem búcsú­ját idézi, a Hej a mohi hegy borának... elnevezésű a 48-as szabadságharc korszakát ele­veníti, az Arról alul... kezde­tű pedig az első világháború idejéből való. Kovács József a dalok előadásával szép sikert aratott. A koncert sorrendben utol­só számaként Milhaud: Scha- ramouche-a hangzott el. A művet kétzongorás változatá­ban már volt alkalmunk hall­gatni. Most a klarinét—zongo­ra átirata szólalt meg Falussy Mária és Thész László tolmá­csolásában. Az elsőként ját­szott tétel puha bársonyossá­ga, majd a finálé forró szam­ba-ritmusa méltán váltotta ki a közönség elismerését. LEMLE ZOLTÁN csinál Fábri abban az évben, amikor filmhőse „meghal a vá­ci fegyházban", - tehát 1951- ben? Díszletet tervez a Déryné­ről készülő filmhez. És Örkény? Könyvet ír Házastársak címmel. Szemre amolyan akkor kötele­ző termelési regényt, ilyen mon­datokkal: „Most is, Sztálin gondolatain elmélkedve, azt kutatta, illenek-e rá a szavak. Mi a véleménye Sztálinnak? Lehet-e belőle is sztahanovis­ta?" — Igen ám, de a regény so­rai közt ott olvasható a figyel­meztetés is mindarra, ami 1956- hoz vezetett... A közönség. Nos, a film tar­talmát akár így is elő lehet ad­ni: Egy rab elmeséli cellatár­sának, hogyan szabadította meg egy csodálatos lány gát­lásaitól — és szüzességétől 26 éves korában. Pontosan leírja a lány minden porcikáját, ölelke­zéseiket. A börtönből szaba­duló fiú találkozik a közben férjhez ment nővel, aki őt is „megváltja". Nyugati pornófil­mek egyik sablonexpozíciója, ha ott más is a „cselekmény". De a közönség jó részét a hír csábította: most a moziban sok­szor, és elölnézetben is lehet meztelen nőt látni. A „többi” résznél is ennek megfelelően viselkedik. Nemcsak az utcá­ink szemetesek még. Illés György képei. Sokszor sötétek, mert a hangulat ezt kívánja. De mindig találni valahol rajtuk egy fénylő pontot. Mesterfo­gás, »vagy vallomás személyes világképéről? A színészek. Kálmán György mindenkin segítő, de saját szá­mítását is megtaláló ügyvédje vonzó és taszító. Pontosan meg- érzett figura. Balázsovits Lajos, mint rajongó mártír - szerep- osztásbeli félrefogás. Gólffi László már majdnem mindent tud. És mégis hallaat a rende­zőre. Frdjt Edit: felöltözve min­dig hihető a lénye. De sajnos, a legtöbben nem így fognak emlékezni rá. Weöres Sándor: a nő című versének utolsó so­rai: „és végső királynői díszru­hája a meztelenség." Neki most nem sikerült kellő természet- tességgel viselnie. CSONTOS KAROLY A Táncsics Könyvkiadó má­sodszor vette gondozásába azt a közös vállalkozásban született vitaanyagot, amit egy 1974-ben kelt kezdeményezés életképes­ségének tulajdoníthatunk. A Művészeti Szakszervezetek Szö­vetsége és az MSZMP Budapes­ti Oktatási Igazgatósága ekkor indította útjára — a vidéken élők számára sem ismeretlen — Fészek Klubban művészetpoliti­kai nyílt vitasorát. Az alkotó szellemű, megoldást kereső kol­lektív töprengések kezdetben viszonylag szűk körre hatottak csupán. Szerencsére nem so­káig. A nyílt vitákon elhangzott érdekes és legalább annyira értékes gondolatok összefogla­lóját - közigényre — 1979-ben Párbeszédek a művészetpoliti­káról címmel jelentette meg a Táncsics Könyvkiadó közösen a SZOT kulturális, agitációs és propagandaosztályával. Az első kötet hét vita anya­gát tartalmazta és 3000 pél­dányban látott napvilágot. A második kötet viszont az elmúlt év végén jelent meg Művészek, társadalom, művészetpolitika címmel. Annak idején a mű­vészetpolitika iránt érdeklődők körében kedvező fogadtatásra talált a nyílt vitákon elhang­zottakat summázó első kiad­Rádió Köszöngetünk Tudajdonképpen a köszönés­ről, egymás üdvözléséről szólt Bakonyi Péter Nekem köszön­tek című rádiójegyzete, de a té­ma kibontása során sokkal to­vább ment ennél. Általános kultúr-, vagy inkább viselkedés­történeti normákat, mai visel­kedési, illemkérdéseket feszege­tett. „Nekem köszöntek" — mond­ja önérzetesen a szerző, hiszen az általa említett köszönés olyan volt, hogy nem került a Karinthy Frigyes novellájában leírt helyzetbe, sokszor elsütött vígjátéki szituációba, amikor olyan ember köszönését fogad­ta, aki nem neki, hanem a mö­götte jövőnek köszönt. Persze, ma már néha az is kérdés, hogyan köszönjünk. A száraz jó napot mellett vélemé­nyem szerint a kezét csókolom épp úgy nem elavult, mint a kalapemelés. (Viszont a kezeit csókolom a magyar nyelv egyik alapvető szabályát sértő volta miatt elvetendő.) Sok kellemetlen esethez ve­zet, hogy a viselkedésnek, az illemszabályoknak nincs olyan mereven kialakult rendszere, mint régen volt. Sokan dzsentri­szokásnak tartják még az alap­vető illem- vagy viselkedési szo­kásokat is. Elavultnak a kézcsó­kot, pedig az bizonyos helyze­tekben a tisztelet, a megbecsü­lés (és nem az áltisztelet) jele lehet. Hogy milyen kínos, fe­szengő a légkör némelyik láto­gatáson, „partyn", azt csak az tudja, aki részt vett ilyenen. A társadalmi normák döntő többségét mindig is íratlan sza­bályok tartalmazták. A fennen hirdetett, árult illemkódexek korában is voltak faragatlan, udvariatlan emberek, és ezek hiányában is vannak — sokan vannak —, akik ösztönösen tud­ják, hogyan kell viselkedni. És az is tény, hogy nem minden elvetendő, ami a polgári illem­szabályok szerint illendő volt. Tamási vány, de okkal protestáltak a hopponmaradottak a kis pél­dányszám miatt. Véleményem szerint most is lesznek olyanok, akik csak könyvtárak olvasói­ban találkozhatnak a sorozat második kötetével. Annak elle­nére lesz ez így, hogy másod­jára már 5200-ra emelkedett a példányszám. No de, politiku­sok, filozófusok, írók, zene- és képzőművészek, népművelők, kritikusok ezúttal is húsbavá­góan élő kérdésekről vitatkoz­nak úgy, a forrást jelentő fó­rumon, hogy ellenállhatatlanul ajánlják gondolataikat tovább­gondolásra. Speciális „nép- számlálás” nélkül is eldönthe­tő, hogy az ajánlás jóval töb­bünknek szál, mint ahányon a Művészek, társadalom, művé­szetpolitika c. kötethez tulajdo­nosokként hozzájuthatunk. Ren­getegen vannak pedig közöt­tünk olyanok - kivált vidéken —, akiknek akár kötelező olvas­mányuk is lehetne ez a máso­dik könyv. Elkerülendő a hosz- szú magyarázkodást, röpke tal­lózás a tartalomjegyzékben... Munkásábrázolás és ízlés; szo­cialista életmód; alkotói sza­badság ; művészeti érthetőség ; művészi érték ; közművelődé­sünk kérdései és így tovább. — 6a — Könyv Óvatos ajánló sorok Kossuth-könyvek Rácz László: Viharok sodrában Második, bővített kiadásban jelentek meg Rácz László visz- szaemlékezései Viharok sodrá­ban címmel. A könyv — amit a szerző Margitnak, hűséges harcostársának, a feleségének ajánl — először 1965-ben je­lent meg New Yorkban, az Amerikai Magyar Szó kiadá­sában. Rácz László, eredeti nevén Katz Lipót és bátyja, Béla, je­lentős szerepet játszott az 1918—19-es forradalmakban Nagyváradon. Lipót a Tanács- köztársaság idején már Buda­pesten tevékenykedett, a ta­nácshatalom leverése után be­börtönözték, de sikerült meg­szöknie a fehérterror országá­ból. Ezek után a fiatal ügyvéd és újságíró több közép-európai országban dolgozott, mint pro­pagandista, újságíró, majd mint a Nemzetközi Munkásse­gély balkáni titkárságának ve­zetője. A fasizmus elől Lon­donba, majd Mexikóba mene­kült. Az emigráns házaspár új hazát talált ugyan, de a fel- szabadulást követően többszö­ri hazalátogatás érlelte meg bennük az elhatározást, hogy negyven évi távoliét után éle­tük utolsó szakaszát itthon fogják leélni. Felesége, ezt már nem érhette meg, de a 90 éves Rácz László a mexikói évekről már itthon írt. Ám könyve hazai megjelenését már nem érhette meg, 1980. februárjában meghalt. Kiállítás Baján Vasárnap a zombori városi múzeum régészeti és néprajzi gyűjteményéből kiállítás nyílt Baján, a Türr István Múzeum­ban. A bemutatón — amit a testvérvárosi együttműködés je­gyében rendeztek - Észak-Bács- ka népeinek kultúráját külön­böző használati eszközök szem­léltetik: a Zombor környéki ása­tásokból származó cserépedé­nyek, fibulák, díszes mívű, ezüstgombos hajtűk, övveretek. Tévénapló Gyorsaság Statisztikai adatom ugyan nincs róla, de ennek ellenére bizonyos vagyok abban, hogy mi, Tolna megyeiek előszere­tettel telepszünk a tévé képernyője elé, amikor a pécsi stú­dió műsorai jelentkeznek. Érthető, hiszen szűkebb hazánk­ról, a Dél-Dunántúlrál láthatunk, hallhatunk riportokat, fil­meket. Persze, egyetlen bökkenő azért mégis van: a pécsi stúdió — a többi vidékivel egyetemben — délután öt és hat óra között kap sugárzási időt, ami a dolgozó családok­nál nem esik egybe a tévénézés idejével. Az is kár, hogy a vidéki stúdiók műsorait nem részletezik az RTV-újságban, noha az a mozgósítás szempontjából komoly jelentőséggel bírna. Az elmúlt hét keddjén sem tudhattuk meg előre, hogy a fél hatkor kezdődő Pannon krónika milyen témákat mutat be. Ennek ellenére szívesen néztem a műsort, ugyan­is a pécsiek már több adásnál bizonyítottak: mindig izgal­mas, sokakat érintő témákat dolgoztak föl — igen színvo­nalasan. A legutóbbi magazinműsoruk témáit a goyrsaság kapcsol­ta össze. Ez értendő a bemutatott beruházásokra, kiállítások­ra, azok lebonyolítóinak, szervezőinek és kivitelezőinek tem­pójára, de ugyancsak állt a pécsi stúdió munkatársainak filmes reagálására is. Több jól sikerült anyagot láthattunk Baranya megyéből, s itt mutatták be a németkéri kutyapan­zióról szóló riportot is. Biztos vagyok benne, hogy velem együtt sok hive van az ilyen színes, emberközeli riportösszeállitásoknak, de csak akkor, ha azok színvonala legalább közelíti az elmúlt ked­den látott Pannon krónikáét. — h — Család...? Furcsán vagyunk mi, „távolra szakadt nagy testvérek", a finn—magyar atyafisággal. Már kisiskolás korunkban tudo­mást szerzünk erről a tényről, rokonszenvünk szinte határta­lan, vízumot nem kérünk egymástól, de ha véletlenül ösz- szetalálkozunk, szavát se értjük a másiknak, mert a finn nyelv csak közismert ősszavaiban emlékeztet a miénkre. A rossznyelvek szerint kölcsönös szimpátiánkban az a tény is szerepet kapott, hogy még repülőgépen is több, mint ezer kilométert kell utaznunk, ha fel akarjuk keresni egymást. Komolyabbra fordítva a szót, sajnos, irodalmi ismereteink is szegényesek, felteszem, hogy kölcsönösen azok. A legtöb­bet ezen a téren néhai nagy írónk, Kodolányi János tette, nemcsak könyveivel (Suomi, Suomi, a csend országa), ha­nem fordítói munkájával is. Legújabban pedig Gombár Já­nos, aki a nálunk sosem hallott nevű Claes Andersson szín­művét lefordította és ebből Zsombolyai János döbbenetes erejű tévéjátékot rendezett. A „Család"-ot február 25-én sugározta a televízió, alkal­mat nyújtva ezzel elsősorban Bodrogi Gyulának, de ugyan­így Margittay Áginak is szinte félelmes, mintaszerű színészi teljesítményre. Igazságtalanság lenne azonban csak őket említeni, mert végre egy olyan tévéjátékot láthattunk, mely­nek csak jó szereplői voltak. Így Iglódi István, Balogh Erika és Bánky Gábor főiskolai hallgatók, Falvay Klára és Czinkó- czi Zsuzsa szintúgy. A „Család" mögé a címben azért kívánkozott oda a kér­dőjel, mert a nyolcvan percen keresztül látott családnak tu­lajdonképpen csak a keretei voltak adottak. Aminek szem­tanúi voltunk, az a fokozatos felbomlás folyamata, nemcsak elsősorban, hanem szinte egyes-egyedül az alkohol miatt. Nyolcvan perc nem csekély idő, 10—15-tel talán lehetett volna kevesebb, de ez nem biztos. Szó sem volt oknyomo­zásról, amiként az hasonló helyzetekben többnyire a való­ságban is meddő dolog. Vergődést láthattunk, meddő igye­kezetét, a szenvedélytől való szabadulás szándékát, aztán előbb fokozatos, majd végleges összeroppanást. Sőt kimon­datlanul a jövőt is, a rokonszenves fiatalok első lépteit a szinte biztos züllés felé. Kitűnő tévéjáték volt, pompás rendezés, a vidámságáról közismert Bodrogi Gyula részéről pedig egy kiváló drámai színész bemutatkozása. (ordas) Az elítélt Edgar Allan Poe amerikai költő, aki 1849-ben halt meg, fontos szerepet kapott irodalmunkban. Az európai költészet­ben Baudelaire előfutára, s az ő nyomán lett népszerű a századforduló táján nálunk is: Babits kötetnyi novelláját fordította le, a Holló című verse pedig a műfordítók próba­tételévé vált, már Szász Károly is kísérletezett vele. Kísérteties Poe világa, legjobb verseiben és mindenekelőtt novelláiban, amelyek tulajdonképpen Kafka művészetéhez is előképül szolgálnak. Akárcsak A kút és az inga című ti­tokzatos elbeszélés, amiből Apró Attila és Bánki László írt tévéfilmet, Deák Tamás pedig zenét szerzett hozzá. De ebben a filmben semmi nem idomult a szerzők kezé­hez, a történeten végeredményben nem lehet kiigazodni, a zene meglehetősen kommersz filmzene, az egész pedig, technikai trükkjeivel s aktuálisnak vélt utalásaival együtt olyan áthatolhatatlan konglomerátum, ami esetenként nem nélkülözi a nevetésre késztető fordulatokat sem. Nagyon el­hibázott vállalkozás a Poe-novella átköltése, s ilyen almisz- tikus, és esetenként a tehetetlen humor határát súroló kí­sérletbe akkor sem lenne szabad belefogni, ha elvből tisz­teljük a kísérletezőket. Itt mintha mindenkit cserbenhagyott volna a képzelete, a költői invenciót néhány szegényes technikai fogás próbálta helyettesíteni, s őszintén csodálkoztunk azon, hogy a rende­ző Apró Attilának aki — szokásjog? — a forgatókönyv egyik szerzője, a valóban csodálatos E. A. Poe is csak ilyen ke­vés ösztönzést tudott adni. CSÁNYI LÁSZLÓ A film két főszereplője: Gálffi László és Frajt Edit pécsi szí­nésznő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents