Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
1 o Képújság 1982. március 27. IRODALOM Bárány Tamás: Félszárnyú Pegazus ÖRKÉNY ISTVÁN: EGYPERCES NOVELLÁK (Irodalmi paródiák) — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Tévedés. Ez itt Szántó lakás. — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Magánlakás! — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Itt nincs semmiféle Rada- kovics elvtárs! — Kivel beszélek? — Rézért Áruforgalmi. — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Budapesti Tőzegszórók. Hányas mellék? — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Na végre! Ki kéri? — Bende-Kovács Lajos. — Egy pillanat! — Várok! — Halló, Bende úr? — Bende-Kovács Lajos. — Radanovitzky elvtárs nem ér rá. _ — Hogyhogy? És mit üzen? — Hogy dögöljön meg! Csak máma maga a hetvenedik, aki itt keresi, pedig mi a nevét se hallottuk ! STRATÉGIAI EGYENSÚLY Amikor kiszedték kezéből a félholtra vert gyereket, a kétméteres, mázsás, behemót pasas ezt mondta: — Kérem, ez egy tízéves, megtermett lakli! És nem átallotta bántani azt a csöpp, kilencéves kis kölyköt! Ezt én nem nézhettem, kérem, tétlenül! Elkaptam, és kiosztottam neki, ami jár az ilyen taknyos kis szadistának! Mert én igazságszerető ember vagyok; én, kérem, mindig a gyöngébb pártján állok! A CSÁSZÁR SZEMÉLYESEN DALOL Amikor Nérónak jelentették, hogy a nép zúgolódik, mert felháborítja a sok önkény, a rengeteg véráldozat, az éhínség, a tűzvész, ő kegyesen intett. — Osszatok nekik kenyeret! A pretoriánusok jelentették, hogy nincsen kenyér, késnek a gabonaszállító hajók. — Szórjatok közéjük pénzt! A parancsnok jelentette, hogy üres az államkassza. Ekkor Néró szeme fölcsillant. — Akkor hát személyesen előadom nekik néhány jobban sikerült csillapító dalomat! A parancsnak fejét rázta. — Nem hiszem, hogy foganatja lenne, felség! A nép a végsőkig el van keseredve. Néró, most már kissé idegesebben, intett. — Ah! Akkor oszlassátok fel a népet! — Függöny — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa; Juan is a függöny elé lépett a többiek után. Ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps. — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. A függöny elé kígyózó sort Don Juan vezette, szolgájának, Sga- narelle-nek a kezét fogva, s kéz a kézben követték a többiek: Don Carlos, az elcsábított lány bátyja és Don Louis, az apja, majd a Parancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csi- kordulással ereszkedett lefelé, az ütemes taps lassan elhalkult. Néhány pillanatig a vasfüggöny kisajtaja mögött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta a fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megkönnyebbülve szedte le izzadt testéről a ruhát. Az öltöztető szabó serényen forgolódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajított nadrágját gondosan összehajtotta. — Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára. Don Louis mosakodott. Hárman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg. Amint Don Juan felöltözött, egy kollégája szólt be az ajtón: — Egy lány vár a portán. — Lány vagy asszony? — kérdezte Don Carlos és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Louis a törülköző mögül, és vörösre dörzsölte az arcát. Don Juan elbúcsúzott tőlük, és a színház művészbejáratán kiment az épületből. — Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán valamivel fiatalabb, mint a férfi, aki mellette állt. A férfi kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál. Don Juan meglepett zavarral üdvözölte őket. Csak a nőt ismerte, még főiskolás korából. Közös menzára jártak a bölcsészhallgatókkal. A lány akkor orosz-magyar tanárnőnek készült. Hajnalig tartó, visítozó szeretkezésekkel szerette akkor Don Jüant. — Már öt éve ide költöztünk a férjemmel — mondta a nő, és toporgott, mint akinek fázik a lába. - Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Idén kerültél ide, mármint a mi kis vidéki városkánkba, igaz? — Igen - mondta Don Juan, és úgy tűnt, az asszony erőlteti a többes számot. - Parancsoljatok a büfébe, be a színházba, talán egy kávét, vagy valami ... — Nem, nem - tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére. — Nincs. — Hát aikkor menjünk. Ezerötszázas Zsiguli állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-öt emeletes házai között, és ahogy megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi magasabb hőfokra állította a villanykályihát, és vidéki pálinkával kínálta Don Jüant. — Szóval ebben az évben szerződtél ide? — kérdezte a férj, miután megitták a kupica pálinkát. — Igen — mondta Don Juan. — Jó kis város ez, elhiheted nekem. — Persze. — Sok az összefonódás, mindenki ismer mindenkit, na de hol nem így ván ez? Persze a ti világotok enészen más. — Más. Mi országosan vagyunk tanyasiak. — Ezt nem értem, kérlek. — Pedig egyszerű. Az egész szakma egy nagy tanya. Ha az egyik helyről a másikra mész, valamelyik ajtóban biztos lehetsz, hogy belebotlasz valakibe, akit ismersz. — Aha, értem, hát persze, ti is mind úgy együtt... — Igen, mi is, úgy mind, együtt. — Nálatok is sok a fúrás- faragás, mi? — Itt van csak igazán. A legtöbb színész — hisz itt vidéken se rádió-, se televízió-, se filmszereplés, vagy csak ritkán — szóval itt aztán vagy fcao szerepet vagy nem, etért a legtöbb kénytelen körüludvarolni a rendezőket, együtt iszik, kártyázik velük, a hátuk mögött oedia szidja őket, mint a bokrot. A rendező meg élvisel néhányat közülük, de szeretetről szó sincs. Letehetetlenezi, iá, ha csak a háta mögött. A főrendező utália az igazqatót, az igazgató a főrendezőt, a tanácsnak felesleges kölönc a színház, a színiház kínlódik a tanáccsal... szóval magyar vidék. — Hót igen, bajok mindenütt vannak, de a legfontosabb a család. Neked van? — Van. — Az a legfontosabb, kérlek. A családi összetartozás a legfontosabb. Nekünk is két nagy gyerekünk van, kilenc- és hatévesek. Mondhatom, jól megvagyunk. Hát akkor egészségedre! Győrffy László : Fénytörés ‘Ittak. Aztán a férfi felállt, megmutatta a másik két szobát, fürdőszobát, még a vécét is. Ekkor behozta az asszony a vacsorát. — Neked — mondta Don Jüannak —, délről egy kis húsleves. Mert emlékszem, hogy szeretted. A férje egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új de- mizsonból vörös bort töltött. — Szereted a zenét? — kérdezte vacsora után a férj. — Igen. — Van néhány néger dzseSsz-lemezünk — mondta az asszony, és a néger szót kicsit megnyomta. — Nemrégen vásároltuk őket Pesten. Azokat tedd fel — intett a férjének az asztal fölött rebbenő kézzel, minhta egy legyet hajtana odébb. Don Juan az asszonyra nézett, kereste a tekintetét, de az úgy tett, mintha nem venné észre. — A dzsessz nekem, kérlek szépen, a függetlenség zenéje ■— mondta a férfi, és feltette az egyik lemezt. — Szereted? — kérdezte Don Juan. — Mit? — Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elértette Don Juan burkolt célzását. Magában mosolygott. — Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi, és lehúzta a cipőjét. — Megbocsátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. Persze a függetlenséget úgy értem, hogy a házasságon belül mindenki megőrizhesse az egyéniségét — mondta, miközben átment a másik szobába. — Hol laksz? — kérdezte az asszony. — A színészházban. Mint mindannyian, akik nem telepedtek le egy városban. — És nem tudtál vaqy nem is tudsz felkerülni Pestre? — Nem. Nincs és nem is lesz protekcióm. Valamelyik vidéki városban fogom befejezni. — Pedig egy-két filmben is láttalak, meg a rádióban is hallani nemegyszer. — Néha én is kapok egykét húscafatot az országos koncból. — Elég keserű lettél. — Sosem volt túl vidám az alaptermészetem. — Velem azért vidám is voltál. — Tizenöt évvel ezelőtt... Látom, szépen éltek. — Ez csak a látszat. Tudnék neked mesélni. Most például a papucsát keresi teljes gőzzel, mert sosem tudja, hova dobta. — Te mit csinálsz? Tanítasz? — Igen. Egy általános iskolában. Oroszt. Állandó délelőttös vagyok. Megházasodtál? — Igen. — Gyerek? — Egy fiú. Nyolcéves. Az anyja neveli. — Hogyhogy? — Mit gondolsz, ha egy héten a szünnapomon hazamegyek, mit nevelhetek azon a gyereken? — Nem irigyellek. De így legalább te aztán tényleg független vagy. Don Juan az asszony keresztbe vetett lábai alól kivillanó combjára nézett. Aztán az arcára. — Az arca ugyan egy kicsit megtört - gondolta —, de a teste. .. És eszébe jutottak a tizenöt évvel ezelőtti éjszakáik, a mostani nyomorult kilenc négyzetméteres színészházi szobája, s miközben néhány másodpercig a közöttük lebegő Ray Charles-lemez üvöltését hallgatta, hirtelen mozdulattal kiitta a borospoharát, majd felugrott, és elzárta a lemezjátszót. — Mit csinálsz? — az asz- szony egy- fehér műszőrmével borított fotelból teljesen értetlenül meredt rá. — Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok. — Egyszer azért felhívhatnál az iskolában. A Malom utcai általános. A gyerekek napközisek, délutánonként olykor szabaddá tudom tenni magam. Ekkor jött vissza a férj. Don Juan hirtelen, meneküléssze- rűen búcsúzott tőlük. Odakint tétova pelyhekben, a lakótelep lámpáinak fényében, feketének tűnő pelyhekben havazott. Félórái gyaloglás után, egyszer el is tévedt, hazaért. Végigment a színészház kő- padlós folyosóján, a cellaszerű magányba zárt emberek szobái előtt. Az övé dermesztőén hideg volt. Feltöltötte az olajkályhát, begyújtott, megágyazott, lefeküdt. Szokásos elalvás előtti olvasás közben arra gondolt, hogy másnap mosnia kell. Már igencsak összegyűlt néhány apróság — alsónadrág, ing, zokni —, amit nem szokott hazavinni a feleségének. Alig szenderedett el, amikor a folyosó felől hangos röhögés és beszédfoszlányok riasztották. Aztán ajtók csapkodása, futó lábak zaja, ismét röhögcsélés, majd ketten iszonyú ordibálással vitatkozni kezdtek. — A jó úristenit ezeknek! — gondolta. Tudta, a színház klubjából jöttek haza néhányon, több-kevesebb alkohollal kábítva magukat. Átfordult a másik oldalára, fejére húzta a paplant. Percek múlva az egyik szomszédos szobából, a vékony rabicfalon át, hangosra állított rádióból dzsessz-zene harsogott, háttérben, félig érthető beszélgetésfoszlányok. Felugrott, a szekrényben, egy kis műanyag tasakban tartott orvosságai közül kivett egy altatót, lenyelte. Még jó ideig hallgatta a szomszédból a dzsessz-zenét, a hangos beszélgetést, és úgy érezte, mint akit lekötöznek, és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott. Női portré Lippai Tamás rajza MELIORISZ BÉLA: A tenger A partvonal süppedékes fövenyére emlékszel-e még Elhagytuk a halászok szirtekre kapaszkodó falvait s hazarendelte már sólymait is az idő A tenger nyárvégi szenvedélyében feledve keserű teleink havát idéztünk elsüllyedt kikötőket verset a hazai tájról NAGY GÁSPÁR: Kézen állani Ahogy elnézem magam én már saját lábon megállni azért sem fogok, s nem is törekszem megmutatni, hogy azért, ha nagyon . .. mert hideg, huzatos éjszakákon parányi szobákban és csatangolva vad utcaköveken cigánykerék zenitjére dobva kézen kezdtem állami, majd jönni-menni, kézen botlani, s így történt meg vagy eközben, hogy a haszontalan lábak a felkelő és lemenő hold közé verseket kalimpáltak PÉCSI GABRIELLA: Parafrázis a láz én vagyok és én vagyok a lázé a lázé vagyok és én vagyok a láz nem tudjátok, ti szentek, ti okosak, ti jók, hogy nemrég megüzenték nékem a nádirigók Sf „ legyek csak madárijeszto ők úgysem félnek engem LESZTEK MADÁRRÉMÁLOM függtök madár-kereszten
