Tolna Megyei Népújság, 1982. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-27 / 73. szám
1982. március 27. Képújság 7 Vendéglátók Igyekszik a vendéglátóipar. Naponta lehetett nemrég hallani, 'látni -a rádióban, tv-ben a reklámot, hogy az egyik cég, jubileuma alkalmából, olcsóbban látja vendégül az éttermeibe betérőket. .Másutt meg a hét végén mérséklik az árakat. Biztosan nemcsak én hiszem, hogy ezt nem holmi emberbaráti szeretetből teszik, hanem jól felfogott üzleti érdékből, vagy talán az sem túlzás, kényszerűségből. Mert elszoktunk attól, 'hogyha megéhezünk, a pincér terítette asztalnál szüntessük meg a gyomrunk korgását. S valószínűleg ezt nem csupán a másfél évvel ezelőtti áremelés váltotta ki, hanem közrejátszott az is, hogy egyre többször éreztük: alig tekintenek bennünket vendégnek. A mogorva ételihordók, akik alaposán próbára tették türelmünket, s csak hosszú várakozás után hozták asztalunkhoz, nem is mindig a várt ízű ételeket, bizony nem fokozták a vágyat, hogy vendéglátóipani egységüket rövid időn belül újra meglátogassuk, így aztán ott csökkent a bevétel, visszaesett a nyereség, ez pedig ráébresztette a szakembereket: valamit tenni kell, méghozzá nagyon hamar. Nézem a számokat. A megyei vendéglátó vállalat tavalyi évét tükröző statisztikában a terv szócska alatti oszlopba magasabb összegeket írtak, mint a tény alá. Bár a megelőző évihez képest volt növekedés, az étel'forgalomnál 600 ezer forintnyi, az üdítő italból is egymillió forint. (Engem kevésbé izgat, hogy szeszes italnál kétmillióval csökkent az árbevétel, s a tervezettől 6 millióval lemaradtak. A gigákon lefolyt alkoholért befolyt 82 milliót sokaílam is, így, bár, megértem, szinte felháborít a vállalat vezetőinek intézkedése, miszerint növelni kell a szeszforgalmat.) Ennek ellenére a szakemberek úgy vélekednek: a vállalat nem zárt rossz évet. Az áremelést követő hullámvölgyből sikerült .feivergődn'i az elfogadható szintre. Szerencsés dolog volt a diákétkeztetés kiterjesztése, ez hozott, jócskán a konyhára. Segített az idegenforgalom. De a legtöbbet a szakácsok, pincérek tették, akik igyekeztek kedvesebbek lenni, illetve, jobban főzni. A beszámolónak a feladatokat taglaló részében olvasom: szükséges az üzlethigiéniás körülmények radikális megváltoztatása. S erről a konkorrencia, az áfész egyik, kívülről igencsak impozáns üzlete, a hatos út deltája melletti Sió csárda jut eszembe. Itt bizony még mindig siralmas a helyzet. A térítők nem egyszer étlapnak is tekinthetők. A foltok árulkodnak, mit is főznek a konyhán. Mikor utoljára ott jártam, a lámpákat is vastagon belepte a kosz. S a néha-néha feltűnő pincér minden mozdulatán látszott a kényszer. Úgy tűnt, mintha büntetésből lenne ott. Pedig a csárda ideális helyen van. Két forgalmas útvonal négy irányból érkező vándorainak lehetne rövid időre pihenőhelye, s ez az időtöltés ugyancsak hozhatna a konyhára. Hogy mennyire, azt bizonyítja a többi út menti csárda, amelyikre, éppen azért, mert nem hasonlít erre, szinte állandóan kitéhetnék a telt ház táblát. A beszámoló egy másik bekezdésének tartalma: olcsóbb nyersanyagokat. Ehhez egy másik emlékem kapcsolódik. Két éve a megyei ZÖLDÉRT igazgatója elmondta, a vendéglátóipar nem vesz tőlük krumplit. Ennek ugyanis csak néhány forint lenne kilója. Veszik helyette a hűtőipartól a jéggé dermesztett hasábburgonyát. S könnyen elképzelhető, az elsődleges itt nem az volt, hogy a ZÖLDÉRT krumpliját még hámozni kellett volna —ez géppel könnyű —, s hasábokra vágni — majd minden háztartásban van ikis szerkezet, ami ezt pillanat alatt elvégzi —, hanem, hogy a mirelit burgonya drágább, s a százalék, amit az ár kalkulálásakor az alapanyag árára rátesznek, ez esetben sokszorta több forintot tesz ki. Én egyébként nagyon helytelennek, hamisnak és igazságtalannak érzem a vendéglátók árképzését, Az ételeknél ugyanis nem a készítéséhez szükséges munkát kell megfizetni, hanem a százalékot. S így a húszforintos krumpliból készült köretért sokkal nagyobb hasznot vág zsebre a vállalat, mint amit az öt forintokért kaphatóból csinálnak. Annak ellenére, hogy a munka, a vesződség az utóbbi esetben több. S mit tett a kedves vendég? Mikor a dolog már nemcsak pénztárcáját sújtotta, de a nyerészkedést látva sértette igazságérzetét is, nem kért köretet, és nem kért semmit sem. Egyszerűen nem ment oda ebédelni. Ezt viszont már megérezte a vendéglátás. És most jön a javaslat: olcsóbb nyersanyagokat! S ha már az ételeknél tartunk... Minap olvastam, hogy negyvenegy fővárosi étteremben, vendéglőben különleges étlapot, s azokban az eddigiektől eltérő ételajánlatot találhat a vendég. Olyan kímélő, diétás fogásokat kínálnák, amelyeket cukorbetegek, fogyókúrázók, vagy egyéb okból diétázni kívánók bátran fogyaszthatnak. Az ételek mellett feltüntetik a ka'lóriaértéket. Tervezik, hogy a kímélő menüket előfizetéses rendszeriben is kiszolgálják, ez esetben egy-egy töb'bfogásos ebéd nem lesz több húsz forintnál. Ez is egy új dolog. S talán könnyebb is lenne bevezetni, mint változtatni a minőségi hibákon, a mennyiségi hiányokon. Mert ezek is vannak, jócskán. A KERMI-nek tavaly, az egész országban végzett vizsgálatai ugyanis azt mutatták, hogy a meleg ételek mintáinak több mint felénél állapítottak meg minőségi hibát, vagy az adagnormákhoz képest mennyiségi hiányt. Mondom, ezek országos adatok, de nem valószínű, hogy a megyéi vendéglátásnál egy alapos vizsgálat ennél sokkal jobb eredményt hozott volna. Javulás persze van. Korábban rengeteg panasz érkezett a szerkesztőségbe is a szekszárdi önkiszolgáló étterem vendégeitől. Az utóbbi időben ezek száma jelentősen csökkent. Ennek oka, hogy időközben több új üzemi konyha is elkészült, s másutt, így például a Gemencben is, ébédelihet- nek a vállalatok, intézmények dolgozói. Ezzel megszűnt itt a túlzsúfoltság, kevesebb ebédet kell készíteni a szakácsoknak, s így érthetően jobban odafigyelhetnek. S az is számít, hogy időközben kialakult itt egy törzsgárda, a'm'i megint a minőségi javulást segítette elő. De nemcsak az önkiszolgáló esete lehet példa. Pakson van egy étterem, ahol komolyan vették a vendéglátást. S bár az utóbbi időben több új vendéglátó egység is megnyílt a közelében, itt a forgalom cseppet sem esett vissza. Mondják, a vendéglátás több mint szakma. Hivatás, amit kevés csak megtanulni. Erre születni kell. — szepesi — Szociális otthon, kis hibával „Vaságyak ki, heverők Ludas kerestetik Jankó Györgynek, a megye legnagyobb szociális otthona igazgatójának arcán az örömnek halovány jele se látható. Pedig Gyönkön — akárcsak a többi hasonló intézményben — szeretik a látogatókat. Hát még azokat, akik érdeklődnek a szociális gondoskodás intézményhálózaton belüli örömei és gondjai iránt. A hatalmas park öreg fái fürdenek a még alig melengető napsütésben. Itt is, ott is gondozottak sürgölődnek, kezükben kerti szerszámok. Jó az egészségük, s meg se lehetne kötni őket lakószobáikban, hiszen ha tesz- vesz az ember, könnyebben telik az idő. Meg aztán másként hallgatja az otthon parkját illető dicséreteket az, akinek része is van a szép megteremtésében. Jankó György szíve szerint erről beszélne inkább, mint paksi fiókintézményükről. Nem mintha nem lett volna különösen nagy szükség arra, hogy a megszüntetett szülőotthon helyét harminc idős ember befogadásara alkalmas szociális otthon foglalja el. Kellett, nagyon kellett az otthon. Arra nem volt az ég egy világon senkinek se szüksége, ami huzavonában következett 1979. július 1-től, az új otthon kapunyitásától napjainkig. Amikor panaszbejelentések után már egyre ingerültebb szóbeszéd tárgya is az a „túlzott méltányosság”, ami miatt nem végezhető el a szociális otthon felújítása, tízfős bővítése. — Arról volt szó, amikor fiókintézményként hozzánk került a paksi otthon, hogy a szülőotthon volt főorvosa 1980. januárban, vagy februárban Ebédlő, társalgó, közlekedési folyosó — együtt lakást kap Szekszárdon, ahova áthelyezték. Ez számunkra azért lett volna fontos, hogy elkezdődhessék az átalakítás munkája az egész épületre kiterjedően. A felszabadításra váró szolgálati lakás alapterülete a garázzsal együtt eléri a 140 négyzetmétert. Szükségünk van a helyre. — Kellemetlen erről beszélni, igazgató elvtárs? — Bevallom, az. Tisztelem, becsülöm dr. Csók Sándor főorvost, de most már feszélyez, hogy miatta nem lehet kezdeni a felújítást. Csak miatta? Úgy néz ki, hogy igen, ugyanis dr. Csók Sándor 1980. január 1-én visz- szatért dolgozni Paksra, a család- és nővédelmi tanácsadó orvosaként. Bírva a városi tanács vezetőinek ígéretét, mi szerint, amint lehet, megoldják lakásproblémáját. A tanács állta a szavát; 1981. június elsejével kiutajt a család- és nővédelmi tanácsadó orvosának egy kétszobás lakást a Táncsics utcában. A kiutalás címzettje ezt a megoldást nem fogadta el. Korábban, 1981. március 2- án kelt az anyaintézmény, a gyönki szociális otthon igazgatójának az a levele, amelyben felmondta a lakásszerződést. Az említett kiutalás visszautasításával fellebbezések sora következett, majd bírósági eljárás. Ennek legújabb fordulata, hogy a Megyei Bíróság — a hozzá intézett fellebbezésre — 1982. január 21-én hozott ítéletében további 5 havi halasztást adott dr. Csók Sándornak a lakás elhagyására. — Mit akar? Mindenki jogszerűen járt el — mondották többen is. De nem egy beszélgető partnerem fejtette ki később azt, hogy „úgy látszik, egyeseknek mindent szabad”. Meg azt is, hogy „egyenlőék" vagyunk, de néha vannak egyenlőbbek!" — Kíváncsi a véleményemig? Ha egy vasesztergályos akadályozná a szociális otthon végleges kialakítását, akkor már régen kipakolták volna! A járási, városi főorvos, dr. Kiss József is ilyesmire célzott, amikor arra kértem a válaszát, hogy „egyéni érdek meddig feszülhet a közösségi ellen?" A járási, városi főorvos bizakodó. Mert van most egy újabb megoldásra kilátás. Egy kertes ház, ami a szülőotthonból lett szociális otthon szomszédságában van. A kibontakozás reményét fogalmazta meg dr. Tóth Rudolf, a megyei tanács egészségügyi osztályának szoAz anyaintézet egyik épülete Gyönkön ciálpolitikai főelőadója is. Majd dr. Dallos Sándor tanácselnök, aki úgy vélte, hogy a paksi szociális otthon ez idő szerint még megyei intézmény, így talán mérvadóbb lenne, ha a megyei illetékeseket interjúvolnám meg. Szót fogadtam? Igen. De ennek előtte fölkerestem dr. Csók Sándort. — Ne is mondja. Tudom, hogy most én vagyok a fó- ludas. — Mekkora bűntudattal? — Semekkorával, de gyorsan megnyugtatom, amint lehet, fölszabadítom a lakásomat. — Erre eddig is lett volna lehetősége. — Téved. Úgy érzem, hogy kényszermegoldás elfogadására nem vagyok kötelezhető. Tolna megyében 1955 óta dolgozom, Pakson, csaknem húsz évet töltöttem el. Ismerem a nálam frissebb jövevények lakáskörülményeit, példáim vannak arra, hogy méltányosság címén mi valósítható meg és mi nem. . . — Szóval? — Szóval nem visszapacká- zásból nem tudtam elfogadni az eddiq ajánlott megoldásokat. Pillanatig se higgye, hogy nem érint nagyon érzékenyen a kialakult helyzet. — Akar változtatni rajta? — Amint lehet, azonnal. * Dr. Váraljai Károlyné gondnok, Réti Ferencné főnővér és Rohn Fülöpné élelmezésvezető kis 'híján elnyelnek, amikor a szociális otthon emeleti részének meglátogatása után az udvari pavilonok egyikének irodájában letelepszünk. Nagy vigyázatlanul kiszaladt a számon, hogy ispotály jellege van az intézménynek. Mind úgy értették, hogy az ő munkájukat, annak a 21 dolgozónak a tevékenységét minősítem íqy le. Pedig hát szó sincs erről. A jelző az intézmény szakszerű működési feltételeinek hiánya miatt hangzott el. S meg merem kockáztatni, hoqv e feltételeket csak azért nélkülözhetjük szigorúan ideiglenes iél- leggel, mert a megyében átlaq 180—200 idős ember várakozik szociális otthoni elhelyezésre! A volt szülőotthon földszinti la- kottsága miatt — mint ezt a nővérek mondták —, csaknem annyiból állt 1979 nyarán az „átalakítás”, hogv a vaságyak ki-, a heverők bekerültek a szobákba. Ebédlő, társalgó nincs, szükségképpen a folyosó funkcionál az emeleten élőknek étkezésre, időtöltésre. A mosdókban tálcás zuhanyoNapozás a lépcsőfordulóban zók. A konyha és előkészítő tőszomszédságában — az udvari részen — két szoba, gondozottaknak. A másik udvari pavilonban vannak a dolgozók szociális helyiségei, orvosi szoba és egy négy fő elhelyezésére alkalmas szoba. A főépületben nincs mód a koedukáció megszüntetésére. A harminc lakó közül 9 férfi. Megrögzött férfiszokásokkal, ami elég so'k súrlódásra szolgáltat okot. Száz szónak is egy a vége: jogos a háborgás, hogy még mindig nem történhetett meg a felújítás, az otthon végleges kialakítása és ezzel együtt átadása Paks városának. De... szabad-e figyelmen kívül hagyni a bizonytalansági tényezőket, okos dolog volt-e az a kompromisszum, amit az intézmény életre hívói 1979-ben kötöttek azzal, hogy majd kimegy a lakó? Egyébként a fölszabadításra váró lakás átalakításának felújítási terve 1981. januárjában elkészült. Nem valószínű, hogy 1982. második felében fedezni tudja majd a tervezett 162 511 forint a költségeket. S minél később látnak az erősen leromlott állagú épület szintén szükséges felújításához, annál biztosabb, hogy az induló kompromisszumot a leírtakon kívül követniök kell újabbaknak. Ezért, a ludast keresve ne mutogassunk csak egy személyre. Már csak azért sem, mert igaznak tűnik, hogy „mindenki jogszerűen járt el”. Vagy mégsem? De akkor tegyünk róla! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Czakó Sándor A paksi fiókintézmény főbejárata
