Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
1982. február 13. CT'ÜÊPÜJSÀG 11 Az esztétikum - következmény Beszélgetés Fekete György belsőépítésszel Fekete György a fényes szelek építészgenerációjáhor tartozik, azok közé, akiket az ötvenes évek végén komoly feladatok vártak. 1952-ben kezdte az Iparművészeti Főiskolát, s 1957 óta szakadatlanul környezetünk jobbá, szebbé tételén munkálkodik. Munkájáért 1966-ban Munkácsy- dijat kapott, 1981-ben pedig a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetéssel jutalmazták. I- Hogyan lett belsőépítész? — A véletlen műve volt. A Kohó- és Gépipari Technikumba jártam, de már harmadéves koromban tudtam, hogy ez a szakma nem nekem való. Amikor a kezembe került egy egyetemi tájékoztató jegyzet, amelyből megtudtam, hogy Iparművészeti Főiskola is működik hazánkban, elhatároztam, hogy ott tanulok tovább. A belsőépítészetre esett a választásom. Nem is tudom, miért, hiszen fogalmam se volt róla, mivel foglalkozik a belső- építész. Azóta bebizonyosodott, hogy a belsőépítészettel való véletlen találkozásom szerencsés volt. Nekem ez nem csupán a szakmám, a hobbim is. I- Milyen feladatok várták a főiskola után? — Az Általános Épülettervező Vállalathoz kerültem. Ez az intézmény mozit, színházat, laktanyát, határállomást, kórházat épített. Nagyon kapós voltam a házban — enteriőr tervezésével előttem itt sohasem foglalkoztak. A 60-as évek közepén külföldi kiállítások tervezésébe fogtam. Ez érdekes, tanulságos feladat lett. Tanulságos, mert egy külföldi úton sokat lát az ember, lehet összehasonlítani, különbséget tenni, mind a szakmai kérdésekben, mind a kultúrában stb. Persze a kint látottakat nehéz itthon megvalósítani.- Már több mint egy éve ön a Képzőművészeti Szak- középiskola igazgatója. Hogyan tudja összeegyeztetni a tervezői munkát és a pedagógiai hivatást?- Most is azzal foglalkozom, amivel ezelőtt: emberi környezetet tervezek. Csakhogy most a társadalom és a tanulók számára egyaránt hasznos iskolát kell létrehoznom, eddig pedig üdülők, szállodák, kiállítások stb. belső terét alakítottam. I- Sokat fáradozott a hazai lakáskultúra fejlesztésén. Milyen eredmények születtek ezen a területen? — A lakáskultúra színvonala nálunk még napjainkban- is elég alacsony. Ez azonban természetes, ennek meghatározott előzményei vannak. Nézzük csak a felszabadulást követő éveket! Ekkor három esztendeig a legalapvetőbb szükségletek előteremtésével voltunk elfoglalva és minden tárgyi, fizikai igényünket veszélyhelyzetben elégítettük ki. S erről a mai napig se tudtunk teljesen „leszokni". Igaz, úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt a lakáskultúra terén is előbbre léptünk, és született is néhány bátortalan kezdeményezés. De nem ez volt az egyetlen terület, amelynek mozgásai az új gazdasági mechanizmus megtorpanásával lelassultak. Ez a mai területünkön is éreztette hatását. S ennek legkevésbé az esztétikai vonatkozásai a fájdalmasak. Mert az esztétikumot nem célnak, hanem következménynek, az okos, logikus megközelítés végeredményének vélem. Például, mint belsőépítész csalódott vagyok, amikor látom, hogyan vásárolnak Magyarországon bútort. Tegyük fel, hogy valaki szekrényt akar venni. Elmegy az áruházba, és megvásárol egy nagyon divatos, senkinél vagy éppen sokaknál látott bútort. S általában nem gondolja végig, mit akar tartani benne. Felsőruhát, edényt, fehérneműt, mosottat, vasaltat, szennyest. Még azzal' sincs tisztában, hogy mennyi holmija van! Nem tudja, mit rak alulra, mit fölülre; nem tudja, mit akar guggolva elérni, s elfelejti, hogy a fölülre tett dolgokért létrára kell állnia. A színek kiválasztásakor is csak azt mérlegeli, hogy köny- nyen piszkolódik-e az illető kárpit. Ezért még akkor is mintás fotelt vesz, ha az szintén mintás szőnyegre kerül. Döbbenetes, hogy az az ember, aki tudja magáról, hogy 39-es nyaka van és 42-es lába; aki tisztában van vele, hogy melyik inghez melyik nyakkendő illik, úgy költi el a pénzét a bútorra, hogy végig se gondolja, milyen és mire kell neki. Emiatt azonban a vásárlót hibáztathatjuk a legkevésbé. — A körülményeken kívül kit, kiket okolhatunk hát a lakáskultúra fejletlenségéért? — A lakáskultúrát már az iskolában kell tanítani. Nem belsőépítészetre gondolok, de nem is politechnikára, illetve csak rajzórára. Az emberi környezettel kellene foglalkozni, amely a magatartást, az öltözködést éppúgy jelenti, mint a függönyválasztást. A magyar üzlethálózat is sokat tehetne a lakáskultúra fejlesztésért. Legalább a kirakatokban látható bútorokat kellene úgy összeválogatniuk, hogy inspirálják a vásárlókat. Hogy belopják a tudatukba: milyen tárgy, milyen környezetben, mivel illik össze. I — A belsőépítészek milyen eszközökkel gyakorolhatnak hatást a közönség ízlésére? — Nekünk voltaképpen az lenne az elsőrendű feladatunk, hogy az üzletekben árusított berendezési tárgyakat megtervezzük. Ezt rengeteg tanulmány, rendelet, törvény, elvi állásfoglalás segíti már, de a vállalati érdekeltség még hiányzik. A nálunk folyó „hiánvtermelés" következtében a vállalatoknál egyre megy, hogy egymással társítható, vagy összeegyeztethetetlen tárgyakat gyártanak-e. De ha a hazai bútoripar jelen akar lenni a világkereskedelemben, tudomásul kell vennie, hogy ez a piac igényesebb. Az előrelépéshez szemléletváltozásra van szükség: nekünk a magunk számára legalább any- nyit kellene érnünk, mint amennyit a külföldi megrendelő ér.- Mi belsőépítészek pillanatnyilag csupán a középületekben érvényesíthetjük elképzeléseinket. Nem kis lehetőség ez, mert a mozi, a kultúrház, az étterem, a tanácsház belső terének milyensége óhatatlanul hatást gyakorol az ott megfordulók ízlésére. Attól tartok azonban, hogy ezek a közintézmények nem eléggé egyszerűek, földönállók, egyértelműek, nem az ország jelenlegi anyagi-erkölcsi állapotát tükrözik. Pazarlók vagyunk: ha egy üvegajtó és egy márványfal rosszul találkozik, letakarjuk egy eloxált alumínium profillal. Ha ez se illeszkedik jól, akkor gumitömítéssel próbálunk segíteni a hibán. Álgazdag, két-három év alatt elavuló, úgynevezett eszpresszóstílus lepi el az országot. Nem vesszük tudomásul, hogy nekünk a divatáramlatok követésében is mértéktartónak kellene lennünk, az egyszerűségre kell törekednünk. Minden fölösleges flanc rengeteg pénzébe kerül az országnak, s ráadásul az emberek se érzik jól magukat a túldíszített környezetben. MÁTRAHÁZI ZSUZSA Otthont kapott a Domanovszky-hagyat Domanovszky Endre, a kétszeres Kossuth-díjas, Munká- csy-díjas, Kiváló Művész soha nem rendezett műveiből gyűjteményes kiállítást, erre csak most, nyolc esztendővel a halála után nyílt lehetőség, amikor születésének 75. évfordulója alkalmából hagyatéka állandó otthont kapott. Domanovszky Endre hagyatékát — száznál több grafikát, vázlatot, festményt, s tucatnyi nagyméretű gobelint — 1981-ben vásárolta meg a Művelődés- ügyi Minisztérium, s a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságát bízta meg azzal, hogy a művész munkáit emlékmúzeumban helyezze el, ismertesse meg a nagyközönséggel. Az emlékmúzeum létesítésére a dunaújvárosi tanács vállalkozott, s egy toronyház földszintjén, több mint hárommillió forintos költséggel két kiállíNői portré tási helyiséget alakíttatott ki. A dunaújvárosi Domanovszky- képtár első tárlata a napokban nyílt meg. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Dunaújváros adott otthont a Domanovszky-hagya- téknak. Az ötvenes években monumentális feladatokkal megbízott Domanovszky egyike volt azon keveseknek, akik a kötelező sematizmus időszakában is képesek voltak maradandó művet alkotni. Ö maga érzelmileg is kötődött ahhoz a városhoz, ahol! az ötvenes évek két legjelentősebb képzőművészeti alkotása állta ki az idő próbáját. Az egyik Domanovszky Endrének a vasmű homlokzatára készített, a munkás-paraszt szövetséget szimbolizáló ragyogó freskója, a másik Somogyi József Martinász-szobra. A Domanovszky-képtár főfalán elhelyezett nagyméretű olajfestmény is mintha a művésznek a várossal való belső Részlet a kiállításból kapcsolatáról tanúskodna, ez a „Martinász" — viliódzó fényekben fürdő alak a kékeszöld háttér előtt — már 1959- ben készült, nem megrendelésre, s egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek élete végéig közel álltak az alkotóhoz. Mert a dunaújvárosi tárlatot kizárólag azokból a grafikákból, tanulmányokból és festményekből állították össze, amelyek Domanovszky műter- mébőil valók, amelyekkel tehát ő maga vette magát körül élete utolsó éveiben. A Domanovszky-képtár első tárlata természetesen nem adhatott helyet a gazdag hagyaték egészének, de a kiállított művek illusztrálják a művész életútját, küzdelmét a húszas évektől haláiláig. Ez a kiállítás hat hónapon át fogadja a látogatókat, majd a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságán tároilit művekből felújítják a képtár anyagát. A hagyaték bemutatásának kizárólagos joga a dunaújvárosi múzeumot illeti. Sajnos, a képtár méretei nem teszik lehetővé Domanovszky nagyméretű gobelinjeinek kiállítását, de így is alkalmas arra, hogy a látogatókat egy sor Domanovszkyval kapcsolatos előítélettől megszabadítsa. ACZÉL GÁBOR A Jungferok Most, hogy Ráday Mihály televíziós operatőr tiszteletre méltó szorgoskodásának következtében önálló sorozattá nőtte ki magát az Unokáink sem fogják látni című műsor, az érdeklődés mind erőteljesebben fordul a szemeiník előtt elpusztuló iparművészeti tárgyak — a szépen csővári ntott gázlámpa- fejek, a remekbe kalapált vas- ajtók, a fémrózsákiból szőtt erkélyrácsok, miegyebek — felé. 5 joggal, mert kevés olyan városa van a világnak, mint Budapest, alhol ezer- és ezerszám látni ilyen előbb-utóbb halálra ítélendő mestermunkát. Amikor ugyanis fővárosunk belső részei a századforduló tájékán oly viharos gyorsasággal kiépültek, éppen akkor tájt virágzott a szecesszió, ez a kacskaringós növényi elemeken alapuló művészeti irányzat, amely kitűnően oldotta, díszítette a gazdagság, a jólét jelképeinek szánt ház- monstrumokat. Sorra alakultak tehát a művészi vaskovácsolással foglalkozó műhelyek, ahol elsősorban ezeket a szecessziós formációkat kalapálták ki az üllőkön, de ahol — egy-egy rangosabb, igényesebb megrendelő kívánságára — a neoreneszánsz vagy a klasszicizmus stílusjegyeinek felhasználásával is készítettek vascsodákat, E pest-budai műhelyek leg- híresebbike a Jungfereké volt: azé a dinasztiáé, amely — s ez ma már szinte hihetetlennek tetszik — nem kevesebb, mint 160 éven át szolgálta a vasmű- vességet. Hogy ez a németes nevű család honnan származik, nem tudjuk. A szakértők csak feltételezik, hogy a régi Magyarország valamely déli — bácskai, bánáti — vidékéről. Az első biztos adatok a XVIII. századból származnak, s ezek egyike azt igazolja, hogy egy bizonyos Jungfer András 1785-től Szegeden volt kovácsmester, alig egy esztendővel később pedig már a Pesti Lakatos Céh tagja lett. 1791-től a pesti polgárjogot is megkapta. Azt, hogy a klasszicizmus jegyében dolgozott, két nagyszerű munkája, a józsefvárosi és a terézvárosi templom vasrácsai igazolják. Fia, Ferenc 1810-ben született, és 1829-ben lett mester. Öröklött és jó kezekben kiművelt téhetségére mi sem jellemzőbb, mint hogy József nádor vele csináltatta meg a híres al- csuti kastélyának remekművű vas kapuit. Ferencet pedig az az 1841- ben született Jungfer Gyula követte a mesterség továbbvitelében, aki európai mércével mérve is e szakma elsőrangú kiválósága volt. Európai vándorút után 1866-tól dolgozott mesterként, és rövidesen olyan megbízásokat kapott, mint a hajdani Vámház - ma Közgazdaságtudományi Egyetem -, az Opera, a királyi palota, az egykori Weinckhemi-palota - ma a Szabó Ervin könyvtár főépülete —, valamint az Országház vasdíszeinek elkészítése. Aki ezek közül a remeklések közül csak egyet is látott el tudja képzelni, hogy egyrészt mily qazdaa fantázia serkenthette újabb és újabb indafonások, levélerezetek, oszloprendek kifundálására ezt a rajzolás dolgában is remekül képzett mestert: másrészt mea mily üqves kezű kopócsoló, hailítga- tó lehetett, hoqy mindazt a soksok avönyrűséget meg tudta teremteni. Míg a föntebb említett épületek díszeit a különböző történelmi stílusok jegyében alkotta meg, az 1800-as évek végén ő is átváltott a szecesszióra. Mégpedig annak úgynevezett magyaros változatát teremtette meg, benne a szépséges Mar- git-virággal meg a - napraforgóval. Nem csoda, hát, hogy díjat díjra halmozott, és egyebek között elnyerte „A kézműipar művésze" címet. Jungfer Gyula műhelyét - amely a megrendelések sokasága miatt mind több alkalmazottat foglalkoztatott - 1908-tól fiai vették át. Az ő vezetésük alatt működő üzemben készült el más hasonlóképpen nagyszabású munkák mellett a Kos- suth-mauzóleum bronzkapuja. Ám aztán a vasformálásnak ez a kézi módja mind drágábbnak bizonyult. A fogók nyomait magukon viselő fémdíszeket felváltották az öntvények, még később pedig ezek sem kellettek, hiszen a modern épületekhez nemigen illik a cirádás, mintát mintára halmozó fémrács. A Jungfer-műhely tehát válságba jutott. Igaz, nem zárták be, de mind kevesebb megrendelő kopogtatott be oda. A felszabadulást azonban megérte, sőt még arra is alkalmasnak bizonyult, hogy egy, úgymond, hasonló profilú vállalkozás kiinduló alapja legyen: 1949-ben ott alapították meg a mívesebb tárgyak készítésével foglalkozó Fémmunkás Vállalatot. A. L. Szecessziós vaskapu
