Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
io Képújság 1982. február 13. Eduard Medvedkin: Szoba kiadó... — Jöjjön be! — irányítja a flutomobilárium Az autók (latinul automobi- lae) rendjébe több alrend tartozik: a teherautó, az autóbusz, a dömper, a dzsip stb., de számtalan alrendje közül a közönséges vagy személyautó a legelterjedtebb. A teherautót olajáért, az autóbuszt kerekéért, a dömpert erős, teknő alakú páncéljáért vadásszák. Valamennyinek közös jellemzője, hogy egy ember nevű élősdi tapad rá mellső úszójából alakult tenyerével, de érdekes módon nem kívülről, a hasi tájon, hanem a mellsőbelső részbe furakodva, az úgynevezett volánra, amely tulajdonképpen, noha tudományosan még nincs bizonyítva, afféle irányító szerepet tölt be. Élős- dije csak akkor válik le róla, amikor a halál megszünteti a tenyér meg a kör alakú irányító- szerv közti vákuumot. Valamennyi autó közül a közönséges vagy személyautó életmódja, természete a legérdekesebb. Akár a többi, óriási tálkákban vándorol a szárazulatokon. Olykor eléri az óránkénti öt kilométeres sebességet is. Valamennyi földrészen előfordul, de például az Antarktiszon és a Ferenc József-földön csak eltévedt példányai kóborolnak. Különösen gyakori az Amerikai Egyesült Szárazföldön, valamint a Nagy- vagy Csendes-Európa térségein. A dömpereket meg a teherautókat, talán ijesztő külsejük miatt sokkal vérengzőbbnek tartja a közvélemény, holott rendjéből — szelid, kecses, pá- l'ázó külleme ellenére — a közönséges vagy személyautó a legvérszomjasabb. A más csordából való autókat vagy a hátsó úszójukon ügyetlenkedő embereket nagy gyorsan megrohanja, s rést vág orrukon- szájukon-oldalukon. Az olaj-, s vérszagra a többiek is odacső- dülnek és pillanatok alatt fölfalják a szerencsétleneket. Egyébként rendkívül játékosak: Iára másznak, egyetlen erős kerékcsapással képesek a szakadékokba röpülni (ilyenkor húsz-harminc méteren át szállnak a levegőben): nekiiramodnak, aztán fantasztikus gyorsasággal, gyönyörű akrobatikával visszafordulnak, pörögnek, im- bolygáznak, táncikálnak, bolondoznak. Agyvelejük hihetetlenül fejlett: rengeteg tekervény van rajta, külön szerveik alakultak a sebesség, az éhség, a szomjúság szintjének a mérésére. A legintelligensebb valameny- nyi autó közül. Hamar megszelídül; tanulékony, könnyen idomítható. Karikákon ugrál át, labdát egyensúlyoz orra hegyén, sőt kosarazni is tud. Úgyszólván mindenre vállalkozik: fogácskázásra, a földről való fölemelkedésre, játékos mozgásra, kutyák, macskák, madarak, emberek kergetésére. Kiváltképp szivesen lökdös a föld felszínén kődarabkákat, vödröket, műanyag flakonokat. Annyira rászokik a föld felszínén heverő tárgyak taszigálására, hogy még akkor is azt csinálja, amikor idomitója mást parancsol. Idős delfinek mesélik, hogy már a század hajnalán elelfogtak belőlük egy-egy példányt. S kis szigeteken szórakoztatták velük a delfinek ap- raját-nagyját. Ma nagy részvénytársaságok foglalkoznak befogásukkal. Az automobilá- rium egyetlen tengerrészről sem hiányzik. Mi, delfinek, valóban szegényebbek lennénk derűs jelenlétük nélkül. Nagyon szépen búcsúztatták a nyugdíjba vonuló kollégát. Az osztályvezető beszédet mondott a tiszteletére, evőeszköz-készletet kapott ajándékba; a dobozra ezt írták: „A mi drága Szpiridon Apollono- vics Kiskónknak, nyugdíjba vonulása alkalmából". Válaszbeszédében az ünnepelt célzott rá, hogy szívesen maradna a baráti kollektívában, ám a kollektíva tagjai eleresztették a célzást a fülük mellett. Egyhangúan peregtek a nyugdíjas napok. Szpiridon Apollonovics nagyszerű egészségnek örvendett; az étvágya kitűnő volt, az álma mély; egyszóval unalmas volt orvoshoz járni. Kiülni a parkba — hát bizony, ebben sincs valami nagy öröm. A lakás meg üres. A félesége harminc éve világgá ment előle. A gyerekei nagyritkán írnak. Még a macskája is áttelepült a padlásra. Egyszóval, nem volt kinek utasításokat adni. Egyik fiatalabb szomszédjának próbált „lelkére beszélni", akinek piszkos volt a lábtörlője, de amit válaszul kapott, azt nem rakhatta ki az ablakba. Ajánlottak neki különböző, ahogy mondani szokás — sorállománnyal járó munkát, de nem, ő irányítani akart. Végül aztán unalmában úgy határozott, hogy albérlőt vesz a lakásba. Hajdani munkahelyén gé- peltetett egy tucat hirdetést, és kirajzszögezte őket a buszmegállókban. És a jelentkezők nem is várattak magukra. Még aznap este beállított egy sovány, elkínzott arcú, kopott bársonynadrágot viselő egyetemista. Nem sok jót ígért az ilyen lakó. „Biztosan majd egész éjjel szipogni fog ez itt nekem” — gondolta Szpiridon Apollonovics, de beszélni udvariasan beszélt, általánosságokban fogalmazott. Az egyetemista után egy mérnök jelentkezett, aztán egy könyvelő, ekszkavátor-kezelő, aztán... Kisko mindegyikőjükkel elbeszélgetett, űrlapot töltetett ki, kérvényt Íratott velük. Kérte, hogy telefonáljanak, érdeklődjenek, addig ő majd egyeztet, iktat... Most már túlzsúfoltak voltak a napjai, semmiben sem különböztek a régi munkás hétköznapoktól. A kiadó szobába beállított egy íróasztalt, dosz- sziékat, gyorsfűzőket vett magának, kartotékokat állított össze a jelentkezőkről. — Magát nyolcadikán tizenegy harmincra kértük ide, és ma még csak hatodika van! Tegye le a telefont! — kiabált a kagylóba —, csak mástól rabolja az időt. — Halló! Ki az? Butilkin? Azonnal utánanézek! Igen, igen a kérvényből hiányoznak a felesége rokonságának az adatai. — Halló, Szinyinl? Értem! Határozat született! Sajnos semmi jóval sem tudom megörvendeztetni. Azt mondja, hogy fúrják? Lehet. soros „ügyfelet" —, tessék helyet foglalni! E-gen, e-gen, csak szép sorban! Szóval pályaudvaron éjszakázik, a szállodában nincs hely, diákszállóba nem mehet! Nagyon helyes, hogy hozzánk fordult. Segíteni fogunk. Napfényes, világos szoba, fürdőszoba, WC. Nagyon szép minden. Kérem a munkakönyvét! Hogyhogy miért! Csak tudnom kell, hogy kit engedek a lakásomba; holmi csavargót-e vagy egy kiváló dolgozót? Hozzon jellemzést a munkahelyéről, két vagy három ajánlólevelet, és írja alá a kötelezvényt, ahun ni, ott van az asztalon: nem tarthat kutyát, nem horkolhat, nem dohányozhat, nem trappolhat, nem szemetelhet, nem nyöghet, nem használhat rezsót... — Halló — veszi fel a telefont — Szmirnov? Az iktatási számot mondja! Nyalcharminchét? E-gen. A szemésztől hozzon leletet. Van, van, persze, hogy van, de az régi, érvényét vesztette. .. Csak késő este áll fel a mi emberünk az asztaltól. Ilyenkor kiteszi ajtajára a „Zárva” táblát. Átmegy a másik szobába, bekapcsolja a televíziót, s teát szürcsölve üres szemmel a képernyőre mered. — Ilyen hajtás mellett még annak is örül az ember, ha kifújhatja magát — gondolja magában, ahogy elárad benne a jóii végzett munka okozta fáradtság —, de ezek még azt is elvárnák tőlem, hogy idevegyem őket albérlőnek! (Fordította: Bratka László) jj I — öregem, adj nekem tanácsot — kapott el a múltkor Jenő, gyerekkori cimborám —, el vagyok keseredve a srácom miatt. — Mit csinált? — kérdeztem ijedten. — Hiszen, ha csinálna valamit — sóhajt Jenő —, de épp az, hogy nem csinál semmit. Úgy kezdi a napot, hogy beül a kocsiba, elterpeszkedik a hátsó ülésen, mint akit odakentek. Tizenhat éves nagy lak- li, és olyan, mint a lekvár. Hiába beszélek, magyarázok neki, ő csak forgatja a szájában a rágógumit. .. — Apropó! Van még abból, amit velem hozattál Párizsból? — Van, de most azt csámcsogja, amit a feleségem hozott Londonból. No, szóval csak rág, rág, és én beszélhetek, akár a falnak. Rendszerint még a zsebrádióját is odaszorítja a füléhez. — Még él a kis Philipse? — Ugyan! Azóta már hoztam neki Münchenből egy valódi japán Toya-Moyát. — Tehát hallgatja a Toya- Moyát, miközben te prédikálsz neki? — Nem prédikálok, csak elmesélem neki, hogy én az ő korában esőben, szélben, hóban, sárban gyalog jártam az iskolába. — Pedig az jó félóra volt. .. — Ha szedtük a lábunkat. — Hagyd, hogy a srác is szedje a lábát, nem ártana neki! — Mondd, öregem, te már nem emlékszel azokra a borzasztó szorongásainkra, hogy jaj, csak odaérjünk a csöngetésre? Ettől akarom én megkímélni a fiamat. — Lehet, hogy nálunk is vannak következményei, csak nem vesszük észre? — Nem, öregem, nálunk nincsenek következményei, mert minket más fából faragtak, de — sajnos — az én kölyköm egy lekvár. — Nem is sportol semmit? — Dehogynem. Vívni jár egy maszekhoz havi háromszázért. — Miért nem küldöd valamelyik egyesületbe? — Jókat kérdezel. Nincs tehetsége, meg nem is akar vívni, hiába hoztam neki Stockholmból kétszáz dollárért extra szerelést. Azt mondja, ő szívesebben focizna a haverjaival. — Emlékszel, milyen jókat feccöltünk mi a Pamut mögött a prérin? — Rongylasztival, mert nekünk csak arra telt. Ezt magyarázom én a drágalátos fiacskámnak, de ő ahelyett, hogy hálás lenne a svéd vívó- cuccért, gúnyosan azt mondja, hogy ő is szívesebben rúgná a lasztit. .. — Csak nem a Virágosnyeregben, ahol mi annak idején? — Mi azért jártunk oda, mert nem volt más, de nekem van egy egész tűrhető kis bungalóm Balatonszuperen. — Az se rossz. Biztos van körülötte néhány négyszögöl, amelyet föl kell ásni, meg kell kapálni. — Hát igen! Kétszáz forint napszámért csinálják. — Hagyd, hogy a srác csinálja ! — Az ő két bal kezével? Még mit nem! — Úgy értsem, hogy lemegy veletek, és... — És egész nap hallgatja azt az átkozott magnót. Mire hazajövünk, zúg a fejem, mert a könyökömön jön már ki az a tíz tekercs. — Szegény barátom! Majd gondolkodom, mit tehetnék? — Megmondom. Említetted, hogy a nyáron mész Nyugatra. Hozzál két-hórom új tekercset! SÓLYOM LÁSZLÓ HORVATH VERA: Visszaszámlálás... Phönix, te tűzbő! támadó, jeget parázzsá álmodó, tengert köddé varázsoló, folyót medréből indító ... szivárványszínű életem, ébren is mindig álmodom, a rontást magamra hozom, röptöddel szólj: mi lesz velem? kézzel tapasztom házamat, lakattal őrzöm álmomat, tenyeremen a világ ... a szélbe szórom életem, fantáziám, a végtelen arcomba csapja ostorát... Bálint Endre kiállításáról Bálint Endre fotómontázsaiból nyitottak kiállítást a Vigadó Galériában. Képeink a kiállításon készültek: Variációk egy témára 1. Variációk egy témára 3. Szodoma és Gomora GYŐRI LÁSZLÓ Variációk egy témára 2.
