Tolna Megyei Népújság, 1982. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
10 KÉPÚJSÁG 1982. február 27. IRODALOM KERESZTÚRI DEZSŐ: Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön, s elönt valami halk öröm: sérelmeden túljutottál, több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, híved derűje van: gyümölcsfa, bőven termő maradj! Veled az erdő! Ungvári Tamás: Rút szibarita váz A dél-olaszországi Barit kellett elérnem a minap meghatározott időre — de a tűző nap úgy átmelegitette a kocsit) hogy bizony le-leszaladt a gázpedálról a lábam. Bariba érve pedig a város helyett a Tarantói- öbölnek vettem az utamat, s akkor jutott eszembe, hogy magyaráztam én már ezt a Taran- tói-öblöt hajdanán, a középiskolai katedráról növendékeimnek, akik mindenáron tudni akarták, hogy ki volt a rút szibarita váz. jgen, amerre a gépkocsim most halad, ott virágzott hajdan, az időszámításunk előtti nyolcadik században alapított görög város Itáliában: Syubaris. Kedvező helyzete volt mint kikötővárosnak: akik nem akarták megkerülni Szicíliát hajóval, s elkerülték volna mindig szívesen a ma is veszedelmes Messinai-szorost — itt rakták ki értékes portékájukat. Nem kellett dolgozniuk a szibarita előkelőknek: kereskedtek hát szépen, abból a kincsből, melyért szinte házhoz (vámházhoz, raktárházhoz) jöttek a szomszédos népek. A szibarita előkelő Így csak este kelt lel Atheneus hiteles beszámolójában, ám elébb az ágyához hozták az ezüst bilit. Sybarisban találták lel (minden egyéb híreszteléssel szemben) a szaunát, s ugyancsak az estebédhez kötelezően hordott parókát is. A rabszolgák ércsúlyokat húztak a lábukon, hogy gyors mozgásukkal ne zavarhassák a gazdáikat, s még a lovakat is zenére tanították mozogni. Végül is ez lett a vesztük. Croton városával keveredtek vitába, ám amikor a< döntő csatára került a sor, a szomszéd város hadvezetése egy káprázatos hadicsellel veszeitette el a szibari- tákat. Az ellenség kitudta azt a dallamot, amire a szibarita lovak táncba kezdenek, és az elpuhult támadók lovas seregét ez a zene fogadta. Táncba kezdtek a lovak, és halálra taposták a gyalogosokat — így szól a hajdani feljegyzés, és én iav tanítottam ezt egykor a tanítványaimnak. Svubaris nyomát különben hiába keresi a mai utas. Nyomtalanul tűnt el a föld színéről. Az elpuhult Sybarisnak nem volt egyetlen filozólusa, költőié, s bár rendeztek benne olimpiai játékokat, nem volt egyetlen kiemelkedő sportolóia sem. A győztes Crotonnak azonban épp a haditervek elkészítésénél eav filozófus, bizonyos Pütha- gorasz seaített. Amiből persze nem következik semmi kézenfekvő tanulsáa — mert hiszen időközben Püthagorasz városa, Craton is eltűnt a föld szinéről. Naavon egyszerű lenne az emberi történelem, ha minden szibarita néoet elpusztítana tüstént, és minden filozófust meaiutalmazna. Annvi azonban mégis bizonyos, hogy a lovakat táncolni tanitani nem érdemes. Bolya Péter: fi pincében Ä 'i vonat beállt, leszálltam. Az apró állomás kezet rázot velem, a vasutas mosolygott, mintha a fia lennék: - Vége, katona bácsi? Vége. Három nap szabadság, ma telt le, azaz most van négy óra, este nyolcra kell fent lennem a dombon, az alakulatnál.- Nem arra, katona bácsi! - kiáltott rám az állomásfőnök, amikor elindultam a falu felé. — Hova megy?- Még van időm... - fordultam vissza. — Nyolcig szól a papír... - az utolsó szót már kiabáltam, mert szél támadt, és felettem zajosan susogni kezdtek a jegenyék levelei. Négy órám van. Sok. Itt, falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta, egy pohár sör, egy telefonbeszélgetés - és már el is múlt. De itt — hova menjek? A kocsma nem nekem való, amúgy is kinézik onnan a katonákat. Hova, merre? Még négy órám van. Fordul az út, már itt a temető, még néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája. Még nem értem a kocsma elé - „hát mégiscsak oda jutok?” -, amikor hirtelen eszembe villant Kárádi tanácsa: — „Ha jó bort akar inni, alhadnagy elvtárs, csak az öreg Mártont keresse. Világhírű bora van, csodabor, majd meglátja, alhadnagy elvtárs, még érmei is vannak az öregnek". Hogy üs magyarázta? Az iskolánál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is, magas, zöld kapu... — Ki az? — zörrent meg a hang a kapu mögött.- Innen a dombról... az alakulattól jöttem. Egy fél liter bort szeretnék. Nyílt a kapu, ősz hajú, fekete kalapot viselő öregember nézett ki rajta.- Jó napot - köszöntem.- Adj’ isten. Na, jöjjön beljebb... - mormogja az öreg, és befelé indul. Aztán hirtelen megáll fordultában. Az arcomat nézi. Mit nézhet? Megigazítom a sapkám. Az öregek néha jobban vigyáznak a katonaregulára, mint mi. Márton gazda néz, néz, — aztán újra elindul. A konyhába vezet. Kemence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta; barnapokrócos heverő, a polcon dünnyögő rádió.- üljön csak le, mindjárt hozok... Levetettem a mikádómat, felakasztottam a fali fogasra. Ahogy fordultam, megakadt a szemem a falon. „Mi a fene... Hogy kerültem én oda?” Egy régi fénykép. Rajzolt. A száj, a szemek színesre festve. Fiatal férfit ábrázol. A férfi mosolyog — és én magamra ismerek benne. „Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?...” Nyíliik a konyhaajtaó, párás üveggel a kezében lép be a gazda. Megáll, beteszi az ajtót. Megint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok.- A fiam - mondja. - A fiam volt..- Meghalt?- Meg. A gazda az asztalra állítja az üveget, poharakat vesz elő a konyhaszekrényből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre nézek, és a szájamhoz emelem a poharat. Mintha a halottat köszönteném.- Hány éves maga? - kérdezi hirtelen a gazda.- Huszonnyolc. Az öreg előehajol, újra tölt.- Nagyon hasonlít, nagyon hasonlít — dünnyögi, aztán felemeli szemét a pohárról, megint az arcomat nézi.- És hol született?- Én?- Maga.- Pesten. Negyvennégyben. Az öreg megcsóválja a fejét, a pohár után nyúl.- Tudja... — mondja halkan — azt hittem, őt látom, amikor maga bejött... ő is így jött be, egyenruhában, no, nem ilyenben, még a régi bakaruhában, negyvennégyben. Azt mondta: én vagyok, édesapám, engedjen be, de gyorsan... Megszökött. Katonaszökevény volt, tudja.- Megszökött? - Az órámra nézek. Fél öt. Niincs negyvennégy, nincs háború, nincsenek katonaszökevények. Nyolcra a dombon kell lennem.- És... miben halt meg? — kérdeztem, hadd mgljon az idő.- Itt halt meg, egy hónap múlva. Lent lakott a pincében, a borok között, hiába mondtam neki, nem akart feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egyszer, ő nem akar a puskák elé kerülni. Aztán... megbetegedett. Tüdőgyulladást kapott. Elhivtam az orvost, ő is azt mondta, hogy fel kell hozni a gyereket, de az meg nem jött az ‘istennek sem. Rúgott, harapott, kiabált, nem bírtunk vele sehogy. Szóval ott maradt, aztán néhány napra rá meg is halt. Most is ott van.- Ott van? - A pohár fele- úton megállt a kezemben.- Ott temettem el, a pincében. Máshol nem lehetett, nekünk is bajunk lett volna, ha kitudódik... Ott temettem el, a sarokban. A háború után átvitethettük volna a temetőbe, de azt mondta az asszony, minek az most már, így legalább mindig itt van. A képre néztem, Hasonlít rám, nagyon hasonlít. Kedvesen, pihenten mosolyog, az arcán nyoma sincs a láznak, a félelemnek, a pincebeli nemespenésznek.- Lemennénk? - kérdeztem. A pince hideget lehel, Márton gazda gyertyát gyújt a lépcső alján. Sorban a hordók: egyik oldalon hat, a másikon csak öt. A hatodik helyén, a sarokban : a sír. Fekete salakhalom, a tetején - üres konzervdobozban — fonnyadt, elvizesedett virágcsokor. Oldalt fakereszt, a falnak támasztva, rajta a név. Durván égetett betűk: ÉLT 26 ÉVET. A gazda kezében remegve ég a gyertya. Meghajlott háttal állunk: alacsony a pince teteje.- Menjünk akkor.. - mondta a gazda, és kezével védve a gyertyalángot, a lépcső felé fordult. Felmentünk a konyhába. Megittam a maradék bort, és elbúcsúztam.- Most már menni kell — mondtam, az órámat nézve. Márton gazda sokáig fogta a kezem a kapu előtt.- Itt van fenn, a dombon? - kérdezte.- Itt.- Hát... Aztán jöjjön el máskor is.- Eljövök. Viszontlátásra.- Isten áldjon, fiam. Elindultam a főutca felé. Már sötétedett, meg-meglódult a szél. Négy kilométer a dombig. V isszanézek. Az öreg a kapuban áll. Még min__J dig néz. Talán azt hiszi... U gyan. Nem lehetek a rokona, sem az unokája, senkije, semmije. Semmi közöm a fényképéhez. Az a másik meghalt. Meghalt, még negyvennégyben, most ott fekszik a borospincében, a hatodik hordó helyén, és én... én pedig felgyűröm a gallérom, fürgébben, egyesebben lépkedek, hiszen élek, élek. Harsonás Schéner Mihály rajza RÓZSA ENDRE: Míg a vaskályha parazsa kihűl Késő éjszaka. Váróterem csöndje. Ősz férfi horkol. Gyökérből kifordult odvas törzse a rácsfogsorú, orv pult árnyában nyugszik. Foszló posztumusz lomb: kék cigarettafüst bóklász fölötte. Mellette kérges, mohos öreg néne feszeng, bóbiskol, neszez földre nézve: lába tövén két batyú-gomba kuksol. Anyja ölén egy hánykolódó kislány holdas tükrű tavat szunnyad magából, mely széttörik, álmát kettéhasítván. S légyszenny-tejutas mennyezet... A lámpa fénybuborékja esdeklőn világot : szeretne csillag lenni, égre szállna. Németh Miklós metszete Borisz Rjabenszkij : Egy ismerős arc Akárhányszor Vojevodin benézett az autósok boltjába, és porlasztó után érdeklődött, az eladótól a megszokott választ hallotta: „Nincs, és nem tudom, mikor lesz”, Vojevodinnak végül is elfogyott a türelme, és a szolgálati út betartásával fölkereste az igazgatót. De egy bőrkabátos férfi megelőzte. A férfi bement az' irodába, és Vojevodin a félig nyitva hagyott ajtón keresztül hallgatta: — 'pót, Szergej Andrejevics! Rikov küldött. — Jó napot, jó napot! Miben állhatok szolgálatára? Iván Szpiridonovics barátainak mindent megteszek, ami erőmből telik. Másnap reggelre Vojevodin is bejutott az igazgatóhoz. — Jó napot, Szergej Andrejevics! Rikov küldött. — Á, kérem. Mire van szüksége? — érdeklődött melegen az igazgató. Vojevodin izgatott volt, és zavarában egészen elfeledte a porlasztót. — Nekem sebességváltó kellene, kardántengely, gyertya, kipufogócső — kezdte sorolni a leginkább keresett autóalkatrészeket. A megrendelt tárgyak öt perc múlva már megérkeztek egy nagy kartondobozban, és Vojevodin idegesen rázta meg a barátságosan mosolygó igazgató kezét. — Jöjjön be máskor is, mindig szívesen állunk a szolgálatára — mondta búcsúzóul az igazgató. Vojevodin rendszeresen beugrott az autósok boltjába. Egy hónap múlva az igazgató már ismerte az arcát, és Vojevodinnak nem kellett emlékeztetnie, ki ő, és ki küldte. Vojevodin most nem csupán magának tudta megszerezni a szükséges alkatrészeket, és így a munkahelyén és a baráti körében jelentős személyiséggé vált. Az élet ragyogónak és tartalmasnak tűnt a számára. Ezen még a felesége állandó kérése, hogy szerezzen egy fogast az előszobába, se rontott sokat. Azonban a bútorboltban nem rendelkezett személyes kapcsolattal. Egyszer a tradicionális „nem” után a felmérgesedett Vojevodin az igazgatóhoz indult. Behatolt az irodába, és már-már az asztalra csapott, de hirtelen meggondolta magát. Az igazgató arca valahonnan ismerősnek tűnt. — Mi már találkoztunk valahol — mosolyodon el Vojevodin saját maga számára is váratlanul. — Igen, igen, de hol? — erőltette meg az emlékezetét az igazgató. — Várjon csak, nem Szergej Andrejevicsnél, az autóüzletben? — Pontosan! — örvendezett Vojevodin. — Ismerkedjünk meg. Rikov vagyok — nyújtotta a kezét az igazgató. — Mi a baj? — Meg kell valamit mondanom... — Ne izguljon. Közénk tartozik. Magától értetődik, hogy Szergej Andrejevics barátjának mindent megteszek. Vojevodinnak még a lélegzete is elakadt, és a pulzusa izgatottan emelkedett. — Nekem egy szép garnitúra kellene... a vendégszobába........XIV. Lajos" — nyögte ki i zgatottan. — Sajnos „XIV. Lajos” tegnapelőtt fogyott el, de „XV. Lajossal” szolgálhatok — ajánlotta szívélyesen az igazgató. — Gyönyörű — fogadta el Vojevodin, és kezével letörölte izzadt homlokát. A minap valahogy betévedt az „Előjegyzé- ses Áruk" boltjába. Az igazgató arca rendkívül ismerősnek tűnt... (Migray Ernőd fordítása)
