Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
' TOLNA ^ ‘népújság 1982. január 9. Tábla a falu szélén MILLIÓK ÉS EZREK Györköny Az út tovább ... Viszonylag ritkán kapom azt a feladatot, hogy megyénkben sosem járt vendégeknek — többnyire külföldieknek — mutassam meg, tegyem érzékelhetővé az utóbbi évek, évtizedek fejlődését, eredményeit a tolnai tájakon. Ez részben szerencse is, mert az ilyesfajta vendégkísérés eléggé fárasztó. Részben azonban sajnálatos, mert az ember esendő és szeret büszkélkedni, ha van mivel. Én például legszívesebben Györkönnyel szeretek büszkélkedni, ami a legteljesebb mértékben igazságtalan, mert a szép község fejlődéséért soha két szalmaszálat sem tettem odébb, így legfeljebb csak szépen fejlődő megyebeli lokálpatriotizmusommal menthető ez a jóakaratú felvágás. További mentségem talán még, hogy ez nemcsak rám jellemző. .. Egész pontos adatokat nem ismerek, de valószínű, hogy Györköny (Jörging) a nemzetiségek lélekszámarányát tekintve előkelő helyet foglal el egy valahol netán létező ilyen listán. Hessen környékéről 1725- ben érkeztek ide az első telepesek. Azóta egy, s más történt ebben az országban, de Lückl János tanácselnök nyilvántartása szerint a tisztán németajkú családok aránya ma is 64 százalékos, ha pedig a német—magyar vegyes házasságokat is kalkuláljuk, úgy eléri az 1360 lelkes összlakosság háromnegyedét. Ha valahol van értelme a magyar és német szövegű táblák elhelyezésének, itt igazán van. TÁJHÁZ Az előbb említett idegen- vezetésre már két éve nem került sor, így majdnem az újonnan jött kíváncsiságával kérdezhetem a tanácselnököt, hogy: — Mi újság Györkönyben? Amire enyhe vállvonás a válasz, azt kívánva jelezni, hogy Györkönyben az égvilágon semmi újság nincs. Szerencsére, mert szenzációt általában ugyabár a rossz jelent, a jóról pedig nem szokás beszélni. Nagyjából ugyanez a helyzet Brunn Jánosnál, a termelőszövetkezet elnökénél. Az ilyesmit persze nem szabad készpénznek venni, annál kévést, mert nem is az. Kiderül például, hogy: — Vettünk egy tájhóznak valót... A tájháznak „valót”, pompás, szép, régi épületet, 15 ezer forintért vette a tanács, ami igazán nem pénz. Aztán megcsináltatták a tetejét, egy fiatal tanár lelkes irányítása mellett közadakozásból elkezdték gyűjteni a belevalót, régi bútorokat, bölcsőket, berendezési tárgyakat. Jövőre, ha minden jól megy, elkészül mögéje a félszer, a régi gépek, mező- gazdasági eszközök bemutatására. Ottjártunkkor, 1982. január 4-én délután már foglalkozást tartottak a helytörténeti szakkör diákjainak a régi falak között. — Valami nagy hírverést éppenséggel nem csaptak a tájház körül. .. — Csakugyan nem. De hát nem hírverésre volt szükségünk, hanem tájházra... EGYEBEK Nemcsak múltjából él az ember, bár múltja ismerete nélkül nem élhet. Tavaly a Szabadság Termelőszövetkezet sertéstenyésztésében felépült egy battériás előnevelő, egy kocaszállás, szociális épület. Az új szőlőtelepítés jóvoltából a termelőszövetkezet szőlőterülete már elérte a 100 hektárt. — A parasztkongresszuson — mondja Brunn János és közben mosolyog, hogy ők már csak így nevezik a legutóbbi kongresszusukat — hallottam egy érdekes aránypárról. Arról, hogy a 4—5 aranykoronás homokon mennyivel többet hoz a szőlő, mint a 20 koronáson a búza. Nos. homokunk van éppen elég, meg hát munka- lehetőséget is kell adni a tagoknak. .. Munkalehetőség éppenséggel van. A napi 9 buszjárat, no meg a 140 személygépkocsi mindössze 110 eljárót hord el, hoz vissza naponta Györköny- ből, ami nem túlságosan sok. Az ittmaradási kedv általános, az elmúlt évben is 4 új ház épült. — A termelőszövetkezet valamennyi vezetője, középvezetője, de a pedagógusok többsége is helybeli. Már évek óta igyekszünk magunk gondoskodni a falu irányítóinak utánpótlásáról. A legújabb „utánpótlás" Lukács Istvánné könyvtáros, aki tavaly végezte el a tanítóképzőt Szekszárdon. Mire mun: kába állt, kicserélték a művelődési ház régi tetőszerkezetét. Tavaly 3 millió 212 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a györkönyiek. Lückl János szemlátomást megvidámodik, amikor ezekkel a számokkal (végre) előrukkol. — Tavaly megépítettünk 826 folyóméter utat. Az idei építkezéshez már kifizettünk 600 köbméter sódert, 800 köbméter cementet. Még 800 folyómétert tervezünk. A faluban 6 kilométer szilárd burkolatú út van... Mindehhez a 6 tagú tanácsi építőbrigád csak a szakipari munkát adja, a zömét maga a falu. így aztán megdöbbentő számokhoz lehet eljutni, de a tanácsnál tudnak számolni. — Állami költségvetésből egy folyóméter belekerülne 1000 forintba. Mi kihoztuk 180, nem tévedés, egyszáznyolcvan forintból. Az útépítés fontos, az a sok személyautó esős időben se állhat a portákon. Hogy mást ne mondjak, egész sereg családnak van színház- bérlete Pakson. Miért ne járjanak színházba? Csakugyan, miért ne? Györkönyből csak Nagydo- rogra vezet kövesút. A faluban azonban tovább épülnek az utak. ORDAS IVÁN Fotó: Cz. S. szter nem bánta az elléle kötetlenebb munkaértekezleteket. Most azonban Jóska a szokásosnál is később vetődött haza. Az asszony nem faggatta Egyfelől, mert modern gondolkodású volt, másfelől, mert már korábban bevett egy altatót. Mire felébredt, a férfi a garázs előtt hajlongott. Az ezerhatos ragyogott, de a csutakolásnak csak nem akart vége lenni... — Legalább a kávédat... — jelent meg pongyolában. Körbejárta a kocsit. Semmi sérülés a karosszérián, de azért nem egészen jó ez igy...l Konyakozni mindegyik szeret, de csak Jóska mer a végén volánhoz ülni... Tagadhatalanul benne van a kompániában. Jóska még délben is a Zsigával bíbelődött. Apró kátránypöttyöket fedezett fel a szélvédőn. Hát még, ha nekilát azoknak az alig látható kis ragyáknak, amiket a nagyobb jármüvek nyomán felverődő zúzalék üt a zománcon...! És nekilát....I Hétfőn reggel a férfi jókor bevágta maga után a kertkaput. Gyalog lódult a buszmegálló felé. Néhány lépés után becsúszott Gazsó rókaképe. Mintha csak itt lihegne a nyomában, olyan tisztán hallja. Mikor mosódik ki az ilyesmi az idegrendszerünkből?... „Én azért ezt nem hagytam volna, hallod..." Éppen Gazsó!? Úgy lenyelte volna, mint a vizet! Szemrebbenés nélkül:!... Legjobb esetben annyit mondott volna: „Csak te- utánad, Karcsikám! Te már mégiscsak ismered a járást!"... Igen, ezt kellett volna mondani, vagy valami hasonlót! De hát ki tud ilyen gyorsan kapcsolni? Legföljebb Gazsó, aki, ha leköpik, az esernyőjét kezdi keresni... Kölyökkoromban szét- lapitottam az agyát, ha valaki ilyet mond nekem. Mucsi is fakereszt lenne ma a szentgyörgyi temetőben, ha már akkor ilyen szája van... Most úgy nézzek a szemébe, mintha mi sem történt volna?... Végül is mi történt? Tulajdonképpen semmi. De egy életen át nyomna, ha szó nélkül hagynám... Mucsi egész nap nem mutatkozott. Ez nem is lett volna baj. Hadd gondolkodjék! Neki kell valamit kitalálnia, ha csak nem annyira tökhülye, hogy éppen most akarjon súgó nélkül boldogulni...! Sokkal kínosabb, hogy mindenki — mint amikor betör a melegfront — akár ha ólomcipöbe bújt volna, olyan kelletlenül mozdul. Még a gépírónő is ingerülten fordítja másfelé a térdét. Az elintézendő ügyek ellentmondásaik mögé rejtőznek, soha ennyi dünnyögés nem hangzott, délutánra az íróasztaloknál már csak bábok ülnek, akik mögött minden kérésre és utasításra egy-egy objektív nehézség tárta szét a karját. Tudjuk, mikor ritkul így meg a levegő. De hát Mucsi bent se volt egész nap! És nem is úgy főnöke, hogy egyetlen szóval, vagy intéssel elintézhetné. A nagyfőnökök meg le se látnak idáig... De akkor miféle maffia ez?!... Harmadnap már-már ott tartott, elorditja magát, ahol a legtöbben vannak: „Mondjátok meg végre, mi az úristen van veletek?!..." összeszoritotta a fogát. Akár féllábon is kiböjtöli, amíg valami újabb csuda megmozdítja a levegőt. Negyednap már úgy járhatott-kelhetett és tehette a dolgát, mint a tisztviselők többsége, akiket nem is utál, nem is kedvel, talán nem is ismer a főnökük. Ennek az állapotnak is voltak előnyei. Kevesebb viccet kellett mesélnie, és ugyanazt kevesebbszer végighallgatnia. Lazulnak egy kicsit a nevetőizmai... Aztán az ötödik napon összefutott Mucsival. Többször felidézte a jelenetet. Vajon a másik is rajtakapta-e, hogy egy pillanatra megtorpant, mint aki szót vár. Ez a pillanat talán még jobban megviselte, mint a szombati nagyjelenet. Mint amikor az ember azt hiszi, kezet nyújtanak neki, de csak a kilincset keresték... Ha szombat éjjel nem uralkodik magán, és azon nyomban orrba veri, rosszabb akkor sem lehetne!... De ki az a pihent agyú, aki egy váratlan és oktalan sértés pillanatában készen rántja elő a szankciókat?!... Napokba telt, míg törvények és szabályok közt kacskaringózó agytekervényeit oda-vissza megjárta a gondolat: „Sose azt nézzük, ki mondja, hanem igenis azt, hogy mit mond!" Szájában forgatta a nagy igazságot, és azon tűnődött: most megsüsse vagy megfőzze?... Ólomtalpakon araszolt ez a hét. És ráadásul nem is volt szabad szombat. Nem bírta tovább, valakivel szót kellett váltania. Vág Bandit örvényként tartották számon a gyorsabban vagy lassabban hömpölygő karrierek sodrában. Az igazság bajnoka volt. Néhány éve így imádkoztak az igyekvőbbek a vállalatnál: „Ments meg uram minket minden konfliktustól, de legfőképpen attól, hogy Vág Bandi mellénk álljon!" Az évek során sokat higgadt a fickó, de azért legjobb csak elkerülni az ilyent... — Nálad mennyi van? — szólalt meg Jóska kissé rekedten, szándéka szerint azonban a legkollegiálisabb hangján. — Nyilván arra vagy kiváncsi — mosolyodon el fanyarul az egykori bajnok —, mit beszélnek rólad a hátad mögött...? — Te, neeem... — csavargatta az óráját elmélyülten a szerencse kitagadott fia. Aztán megemberelve magát, mégiscsak szembenézett az örvénnyel: — Miért? Mit beszélnek? — üsse kő — bólintot Vág Bandi. — Soha sem kedveltelek annyira, most mit játsszam a kíméletest?... — Ez nyílt beszéd! — Mondom tovább. Szerencsétlen, betoji alaknak tartanak, már megbocsáss... A többit te tudod. Mi csak találgatjuk... — És azt az állatot?!... Őt minek tartják?! — Azt majd talán egyszer neki, személyesen... — Szerinted mi a bátorság? — Ebben meg neked van igazod. Marhaság... Nézd, nem tudom, pontosak-e az információim. De ahogy összerakom magamnak, nem volt sok választásod... a régi világban, ha valakit megsértettek, küldte a segédeit. Lehet, hogy levágták a fülét, lehet, hogy ö vágta le a másikét, de a becsület oké volt... Ma mit tehetsz? Vagy fordulásból bevágsz neki, akkor viseled a jogi következményeket... Vagy felülemelkedsz, és láthatod, mi van... Nem kell mellre szívni. Gyakorlatilag nincs az embernek választása. Megkaptad, használd egészséggel. Legközelebb majd te adod az elsőt, akkor töprengjen ő! Ez van, öregem... Most már te mondj valamit!... Vasárnap délig minden fellelhető keresztrejtvényt megfejtett. Ebéd után is nyugodtan viselkedett, csak éppen nem beszélt. Ha Eszter megszólította, mosolyra húzta a száját, bólintott, és egy-egy pillanatra megemberelte magát. Határozottan és rugalmasan felpattant a bőrfotelből, kikapcsolta a televíziót, bekapcsolta a rádiót — vagy éppen fordítva, variálva a dolgot a lemezjátszóval és a két magnetofonnal. Amikor a gyerekek mentek hozzá, levegőbe dobálta és bokszolni tanitotta őket... Az asszony már-már reménykedni kezdett, hogy újra minden egyenesbe jön... Egy ködös, őszi reggelen aztán a legrosszabb is megesett. Nem utasították ugyan nyíltan vissza kinyújtott kezét, de az már legszorongatóbb rémálmait is megcsúfolta, hogy épp egy ilyen tejfölösszájú fogja kezdeni. Az új kollégát bemutatkozásra hordozták körbe, s a hosszú csontú, pattanásos fiú tenyérbemászáan kelletlenül adta a csülkét. Talán egyre inkább elhatalmasodó fejfájása miatt nem tudta felmérni Jóska, hogy a kölyök saját tenyerének nyirkossága miatt vág olyan keserves képet... Másnap délben Esztert telefonon hívták, hogy mi van a férjével. Ész nélkül rohant haza. Se kocsi, se Jóska!... Valakit elő kell keríteni azok közül, akikkel akkor, szombaton éjjel együtt ivott! De hát kik lehettek ott?!... Egy bizonyos, hogy Mucsi Karcsi nélkül nincsen kompánia... És végtére is most Karcsi a legközelebbi haverja Jóskának... Nem most, hisz egy faluból valók. Jóska ugyan azt mondja, Karcsi mindent az anyja tyúkjainak, apja demizsonjainak meg az ő súgásainak köszönhet, de azért családostul is össze-összejöttek régebben, míg Sári el nem költözött... — Én nem tudom, mi baja Jóskának — dörmögte Mucsi a kagyló mellé. — Valahogy olyan magának való lett az utóbbi időkben... — Pontosan egy bizonyos szombat éjjel óta! Úgy tudom, Karcsi, együtt voltatok...! Néhány pillanatig csak szuszogás hallatszott, aztán öngyújtókattanás. — A...! Tudod, hogy van ilyenkor... Hülyülünk egymással összevissza... Nincs jelentősége... De bocsáss meg, a másik vonalon keresnek... Jóska sötétedés után vetődött haza. — Hol jártál, te... — nézett végig rajta elgyötört tekintettel az asszony. — Megnéztem anyámékat... Rosszat álmodtam... — Megmondanád végre, mi bajod? — Nőm van és őrült vagyok! — Ilyet senki nem mondott!... De a haverod is észrevette... — Milyen haverom? — Hát a nagy haverod! A főbarátod! Akivel sülve-főve együtt vagytok! Mucsi!... Pofon szökkent a férfi markába, de nagy erővel visszagyűrte. — Te szerencsétlen! — kapott a halántékához. — Tudod, kivel tárgyalsz, te... énrólam?! Azzal, aki egy perc alatt kétszer küldött el az anyámba!... Most mit bámulsz?!... — Mucsi? — Mucsi! Mucsi! Hát mit vártál tőle!?... — És te...? — Köszönöm, jól vagyok... De az úristenit, várj, ilyenkor ne legyen más dolgod, hadd mondom most már el!... Kártya- trükköket csinált. Tátottuk a szánkat. Ezt érti, nincs mese. Aztán egyszer csak billegetni kezdi magát: „No, koraszülöttek, kiscsoportosok! Aki ezt utánam csinálja, annak kinyalom...!" Nem mintha erre nagyon pályáztam volna, de átláttam a szitán. Én is jártam az apámmal vásárba. Nyúlok a zsugáért, mondom, adja ide, megpróbálom. Tudta, hogy én nem beszélek habra, el.öki a kezem: „Te menj..." Már ahová küldeni szokták az embert. „Karcsi — mondom neki, bennem is volt már valamennyi —, az anyámat hagyd ki. Tudod, hogy mifelénk ezért mi járt. Nyilván másképp akartad magad kifejezni." Erre kifejezte magát még egyszer, ugyanúgy. Akkor legyintettem, és hagytam, hadd hőbörögjön a többieknek... Azok akkor csak lapítottak, meg még némelyik engem csitított, csak Gazsó... Okos akartam lenni, rosszul számoltam. Nem tudtam, hogy az emberek ilyen önérzetesek— a más kontójára...! Sokáig hallgattak. Eszter sóhajtott nagysokára: — Hát nem tudom... — Mit nem tudsz?! — csattant fel a férfi. — Végiggondoltam azóta százszor! Bármi más megoldást választok, csak még rosszabb... — Lehetséges... — sóhajtott újra az asszony. Egyik válla magasabbra emelkedett a másiknál, és tekintete a szoba sarkán túl kezdődő semmiben kalandozott... A készülő tájház Kesztyű a zsebben, avagy a becsület
