Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 25. szám

io Képújság 1982. január 30. Cselényi Gábor: MAJD SZÓL majd szól a kő kristálylapokra írva majd Szól a csönd cseppkövek megfagyott zenéje majd szól a DNS alakká omló információ majd szól ütőered az élet dobpergése majd szól a villany a pólusok feleselése ha ajkaidra rádermed a szó. Gondolatok a tégláról ölök egy hivatalban, ahová behívtak (sőt behívattak). A le­vélből, amit szorongva bontogat­tam, végül is kiderült, hogy sem­miféle főbenjáró bűnt nem kö­vettem el, s nem hágtam át semmilyen szabályt. Mégis meg kell jelennem (óra, perc), mert a tanácsomat akarják „kikérni" bizonyos szakmai ügyben, illet­ve kamatoztatni óhajtják, amit az évek folyamán különböző al­só-, közép- és felsőfokú oktatás formájában az állam „belém invesztált”. (Csinos kis összeg, tudom fölemlegetése pedig szerfölött praktikus. Főnökeim főleg ingatok érveket szoktak megtámadni ilyen módon.) ülök tehát a hivatalban — melynek packázásait Hamlet- korom óta ismerem, — s várom, hogy kamatozhassak. A hivatal­nokok fésülik egymást, cipőt próbálnak, esznek, természete­sen dolgoznak is. Közlik velem például, hogy aki hivatott, momentán nincs bent. Valami dolga akadt. Nekem nincs egyéb dolgom, tehát várok, üfök, és kibámulok a nyitott ablakon, A hivatal udvarán valamit bontanak. Fiatal ember kezé­ben kőműveskalapács, kopott pufajkán térdel, és téglát pu­col. Előtte régi, nagyméretű téglák, egyiken-másikon látni készítőjének bepréselt ovális bélyegét, háta mögött halomba gyűlnek a gondosan megtisz­tított fél, negyed és háromne­gyed darabok. Mert a kőmű­ves, miután pontosan célzott kalapácsütésekkel leveri a szép egészséges téglákról a ráköve- sedett maltert, nagy ívben a háta mögé dobja, hogy csak úgy puffan. S természetesen törik is. Mióta itt ülök, még mindegyik eltört. Pedig jóízűen dolgozik a mester, komótosan, akkurátuson, takarékos mozdu­latokkal. Kopp-Kopp. Énekelni lehetne hozzá. S aztán puff, hátra. Micsoda önpusztítás. Gogol kéziratait látom lán­golni, s a meghasonlott Van Gogh vásznait hasadozni. Mert ez az ember alkot. Ilyen míves mozdulatokkal csak alkotni le­het. Térden dajkálja a téglát, kabátujjával törli, épp csak hogy rá nem lehel, s azután...' Nem, ezt nem lehet nézni. El­fordulok az ablaktól. Akit vá­rok (óra, perc) nem jön. Aki behivatott, mert bizonyára szük­sége van a véleményemre, el­felejtette, hogy élek. Lehet, hogy nem is fontos a fal, mely ezekből a téglákból épülne majd? S az ügy sem, amelyhez én lennék most a tégla? Mester Attila Deák Mór: A fiú és a lány... A fiú cingár volt, mint az al­bérlők általában: fiatal arcán már állandósultak a tanácsta­lanság ráncai, s nyugtalan te­kintete, ahogy maga körül pász­tázott, szinte sugallta az el- esettséget. Félő volt, ha meg­szólal, azt kérdezi: miért én? S miért így? ... Az a huszonnégy év, ami már most meggörnyeszti, könnyen befogható néhány elvétve jó1 sikerült napba — ezeket őrzi, s talán már jó ideje velük álmo­dik. Munkatársai kérdésére (mert eleinte még kérdezget­ték, hogy be tudják illeszteni a már kialakult érdekviszonyok­ba), van-e hozzátartozója, azt feleli: nincs — s ha valóban van az anyáknak valami föl­döntúli fogékonyságuk gyerme­kük iránt, akkor édesanyja ilyenkor görcsbe rándul. A lány húszéves, gömböly- ded, mint azok, akik idegessé­güket evésbe fojtják — óvónő, a kicsik megkövetelik rendíthe­tetlen nyugalmát, bár ereje fogytán szemhéja már remeg: menekül hazulról — eddigi éle­te egy édesszájú kislány kielé­gített vágyai közt csordogált, akit szülei reszketve óvtak az igazi születéstől, az eszmélés- től; menekül: munka után nem megy haza, ahol anyja és apja marakodva a válás részleteiben próbálnak megegyezni — beül egy presszóba, ahol már isme­rik, s büdös szájú férfiak laká­sán mímeli görcsösen a gyö­nyört — hátha a sikkantások között kézen fogja egyszer a szerelem, s elvezeti igazi ottho­nába. A fiú már - belenyugodott, hogy lakása, kocsija, nyaraló­ja soha nem lesz: vacsorára sem telik, de azzal mentegető­zik önmagának, hogy az amúgy is egészségtelen — már bán­ja, hogy tanult, hiszen tudása csak elégedetlenné teszi, s csodálkozik, hogy mennyire fal­ta a könyveket, s hitt lehetősé­geiben: a tudás hatalom, s életkörülményei jobbítására al­kalmas — pedig, ha a pénzre összpontosítok, gondolja, meg­vásárolható az eszemet igazo­ló paoír, s nem eszem magam, vacsora híján. Édesanyja néha ír neki, de a fiú ráírja a borí­tékra: A CÍMZETT ISMERETLEN, s a visszaküldött levélen az anya felismeri keze nyomát, zo­kog: s ha második férje, aki nem szíveli a fiút, s kiutálta ha­zulról, megkérdezi, mi baj, azt feleli) semmi, hagymát aprítok. A lány pillantása zavart — istenként imádott édesapja fe­neke fel-alá járt a szomszéd- asszony combjai között: anyjá­hoz menekülne, de az arra pró­bálja rábeszélni, vele marad­jon, hisz akkor övé marad a la­kás, megígérve, hogy mos és főz majd a lányra — az be­csapja az ajtót, s amikor egy névtelen férfi magáévá teszi a sötét park egyik nyirkos pad­ján, sírni kezd, mert apját kép­zeli alkalmi társa helyébe — letaszítja magáról a férfit, ru­háját húzgálva menekül, de a másik utoléri: s amikor véresen, hüppögve, .megerőszakolva ha­zamegy, bekapcsolódik szülei ordítozásába, hogy este megfo­gadja: soha többé, s a Fiúval álmodjék. A fiút félszegsége zárkózottá teszi — szája pengevékonyra keskenyedik, összeszűkült sze­mében vadság: mivel állandó­ságról ábrándozik, s kizárásos alapon már csak egyedül a szerelemben tud hinni, hogy az talán megváltja — az állandó­ság szimbólumává emeli a Nőt, a gömbölyded nőt, aki­nek jóltápláltsága eleve a ki­egyensúlyozott élet záloga: s rászokik a leselkedésre. A für­dőszoba szobája mellett van, ajtaját óvatosan kinyitva kém­leli a kulcslyukon keresztül az anyja korabeli főbérlő nőt, aki­Szikszay Károly illusztrációja nek éjszakánként áthallatszik a nyögdécselése, ha halott fér­jével álmodik: a nő észreveszi, s a kulcsot mindig úgy fordít­ja, hogy a fiú jól lásson — az ajtó felé fordulva mosakszik, törülközik, s ez mindkettőjük­nek katarzis a visszafogott iz­galom miatt: míg egyszer felté­pi az ajtót, s a vérfejű fiút kapkodó mozdulatokkal kiéhe­zett ölébe vezeti. A lány tartja a fogadalmát: álmában olyan tisztán látta a fiút, hogy sajgott bele az egész teste — az utcán körbeforogva jár, nehogy elszalassza utolsó­nak hitt lehetőségét: apja el­ment, anyjával maradt, két" ki­elégítetlen gyűlölet — egyszer odaszaladt egy fiúhoz, de az szakállas, s ettől elbizonytala­nodik: mindenhova rohan, ne­hogy elkésse a boldogságot, s utána átkozza magát, hogy ta­lán maradni kellett volna — nyitott szemmel is a fiút látja, s ráképzeli jó néhány csodál­kozó férfira — az óvodásokat saját gyerekeiként kezeli, s próbálgatja, melyikre hasonlít majd az övék. ha lesz —• any­jával megbékél: holnao bemu­tatom a vőlegényemet, anyu, mondja mindennap izqatottab- ban, s anyja újólag feltett kér­désére egyre ingerültebben váqja rá: holnao. A fiú menekül a főbérlőnő elől, aki feljogosítva érzi ma- qát holmijai átkutatására: rit­kán jár haza, mert előfordult, hogy átlátszó hálóingben, szét­vetett lábbal várta az asszony saját áqyán — tulajdonképpen nem volt ellenére a kapcsolat, de a nő továbbra is zárta szo­bája ajtaját, a telefont és a konyhát — zuhanyozni is csak szeretkezés után engedte: ezért osonva lopakodott a szobájá­ba, s gyorsan ráfordította be­lülről a kulcsot: vitáik élesedté- vel az asszony utcára tette -y, s amikor a csomaqmeqőrzőben felejtett meleg pulóverén bán­kódva elalszik a fűtött pálya­udvaron, hirtelen élességgel a főbérfőnő fiatalkori arca a lány arcaként villan eléje. Annyira hiteles a kép, hogy álmában kinyújtja a kezét — egy csavar­gó nevetve megrázza —, s ahoqy felébred, elindul megke­resni a lónvt, hiszen érzi, vadul lüktető ereiben érzi, hoqy vár­ják: hoqy véqre valaki őt várja. A FIÚ ÉS A LÄNY ... .. . sohasem találkozott. KUTYAKIÁLLÍTÁS A városi parkban lajkutya-kiállitást rendez­tek. A legkiválóbb kynológusokból álló zsűri­nek kétszáz kutya közül kellett kiválasztania a győztest — s valamennyinek olyan hosszú szár­mazási táblázata volt, akár az arisztokraták­nak. Annák ellenére, hogy a kiállítás résztve­vői között valóban rendkívüli, több ízben ér­mekkel kitüntetett kutyák is akadtak, a zsűri tagjai tanácstalanok voltak. A dolog úgy állt, hogy a kétszáz-egy néhány kutya között volt egy ... kandúr is. Mégpedig nem közönséges kandúr, hanem Petko Petkové. Vagy nem ma­gyarázták meg neki elég érthetően, hogy ez kutya-, nem pedig macskakiállítás, vagy ö nem ismerte fel a bernáthegyi és a szürke macska közti elvi különbséget, ki tudja ... Petko Pet- kov nem olyan ember, akit meg lehet kérni ar­ra, hogy magyarázza meg saját tetteit. És a tiszteletre méltó kynológusok, a kutyák szakértői most ott ülnek a zsűri szobájában, és zavartan sóhajtoznak. — Én, elvtársak, régi kynológus vagyok — kezdte el a zsűri egyik tagja —, de még so­hasem kellett macskáról szakvéleményt ad­nom. ... — Csak semmi személyeskedés — dörmög- te a zsűri elnöke. — Itt nincs hely holmi szub- jekiv célzások számára. Objektiv értékelésre van szükség! — Annál inkább, mivel Petkov elvtárs utalt ki pénzt a kiállításunk számára, és helyiséget ígért az ebtenyésztők klubja részére... — dünnyögte a helyettese. — Kiállításunk az idén rendkívül reprezen­tatív jellegű. Úgy gondolom, kollégáim vala­mennyien egyetértenek velem, ha azt mon­dom, hogy a legnagyobb pontszámot érdem­li... — a liotal, de szép reményekre jogosító kynológús a listára pillantott — ... a hetes számú francia bulldog és a tizennégyes számú bernáthegyi. Nekem személy szerint azonban mégis az a véleményem, hogy Petkov elvtárs kandúrja felülmúlja valamennyi kutyát. Ez, tudják, valami másféle... Igen, elvtársak! Va­lamennyi kutya közül fejjel kimagaslik. Én, elv­társak, tiszta lelkiismerettel a kandúrra szava­zok! — Bocsásson meg, kollégám — szakította félbe az egyik zsűritag, aki mindeddig hallga­tott —, én nem egészen értem, miről van szó. Hiszen ha egy kutyakiállitáson macskának íté­lünk oda dijat, akkor nevetség tárgyává tesz- szük magunkat! — Ugyan, mire való ilyen élesen fogalmaz­ni... — ráncolta össze a homlokát az elnök. — Az válhat nevetség tárgyává, aki makacsul ragaszkodik a dogmákhoz. Mire való a macs­ka és a kutya közti különbség efféle csökö­nyös hangsúlyozása? Mire való, kérdem önök­től? Kinek van szüksége ilyesféle formalizmus­ra, amely ellen valamennyiünknek harcolnunk kell? — Elvtársak — emelkedett fel helyéről a fiatal, de reményekre jogosító kynológus —, engedjék meg, hogy őszinte legyek. Nem fo­lyamodom mindenféle csürés-csavaráshoz, hogy igazoljam ezt a macskát. Kimondom mindazt, amit gondolok. — Diadalmasan és kihívóan tekintett végig a zsűrin. — Én, tisztelt kollégák, őszintén csodálom Petkov elvtárs kandúrját, és feltétlenül méltónak tartom az első helyre! — Szavazunk, elvtársak? — kérdezte már vi­dámabban a zsűri elnöke. A kutyakiállitáson az első dijat túlnyomó szavazattöbbséggel Petkov elvtárs kandúrjá­nak ítélték oda. És amikor Ő — a kandúr, nem pedig Petkov elvtárs — felment a dobo­góra, valamennyi kutya egyszerre hízelgőén csaholni kezdett. A francia bulldog és a ber­náthegyi pedig a második és a harmadik di­jat kapta, valamint értékes ajándékokat: macs­kadorombolást megörökítő, tetszetős kiállítású hanglemezeket... JORDAN POPOV Tandori Dezső: „Száz éve született A. A. Milne” iDe hát nem mindegy, mikor? Ez megint egy olyan idézőjeles tény. Maga Micimackó azon­ban mindenfele jelből kibújik — és jelen van. Mivel annak', aikil nem tudja, ki is ő, most sebtében hiába magyaráznám, azoknak pedig, akik tudják (vagy: akik tudni véljük! mert nagy Titokzatosról van szó ám azért itt), nem tőlem kell be- szerezniök az élményhez szük­séges töltést; hagyom a tárgyi­lagos emlékezés kellékeit, nem térék ki Milne bűnügyi regény­írói remeklésére, egyéb medvés munkáira (és o nem medvések- re, versekre főként, már amit is­merek, s bizonyára van egyéb is; mert ha valakinek a Mici­mackóját szeretjük, az olyan írótól érdeklődéssel olvasnánk azt is, mi volt a véleménye az emeletes autóbuszról, az éjsza- kai London gyorsbüfé-ellátott­ságáról, s bristoli madárpará­diósomról, vagy éppen a többi író művéről), hagyom tehát a közismert dolgok összefoglalá­sát, hagyom a fölfedező kalan­dosságot, mindazonáltal dúdo­lok egy ismert micimackós ze­nét (azért erek ai hatások hat­nak), és azokra gondolok, akik­hez Micimackó és társai révén közöm lett­'S aki ezt itt Milne miatt el­olvassa, tűrje el megadóan, hogy egy másik ürgéhez meg neki lesz köze így, s ezzel Ottli'k Gézát idézem, aki nyilván, sze­rette Milne munkáit; át se tele­fonálok neki, biztos valami más­ról beszélgetnénk aztán. Igen, az író nemcsak lidérces mesz- sze fény, -írja Ottli'k, hanem „csak úgy" egy ürge i's egy bi­zonyos korból. Csetlöbotló em­berek vagyunk azért mind, és rászorulunk (például) Micimac­kóra. Jöttem át a városon, an­tikváriumokba. néztem be, egyéb boltokba', mert izgatottan örül­tem.' Valaki, éreztem, a'-' már-már búcsúznom kellett, mégis életben marad?! Vásá­roltam; ez volt az én legna- gyóbb „fogyasztói naipom”, s ez volt az oka, ilyen öröm. És ak­kor tettem szert életem első Mi- cimíokó-példányÓTa. A régi magyar kiadásók mindig el­fogytak, mire nekem juthatott volna belőlük. De akkor, úgy 1974 őszén.,., lett egy. igaz, csak angolul, de az szent könyv volt, és a,z ma is; fontos tárgy — és „lény"; ráfirkantott aatikváriu- mi árával együtt is Maga Mici­mackó. 'Hányszor hasaltam ide­hozó a Hajdani Heverőn, a Szürke Kodkáson, és,.. Nem, nem olvastam végig a Köny­vet, hanem főleg csak a bú­csúzás Nagy Oldalait néztem, s hogyan is-.? Ha bakancs len­nék, és fűznének, azt monda­nám: elszoruló szívvel. így se mondhatok mást. Később, ami­kor már magyar példányom is lett, és nagyjából tudtam, mitől is búcsúznak o Könyv végén a búcsúzók, még szorongató b^ lett az egész. (Anyám', akiről az imént szó volt, aztán a sike­res könyvszerzés után 'pár nap­pai mégis meghalt. A Kocká­son,, persze, rég-rég-rég nem ül az a Medve, akit még, a ma­gam Micimackójaként, tőle kaptam, s aki mindössze egy évvel ifjabb nálam. Akit 'jó tíz „igazi felnőtt” évemen át, 17- tól 27 éves koromig, anyám vett a gondjaiba, óm aki aztán egy egész Medvebaljnokság Mező­nyébe tért vissza'; és ébben a bajnokságba« Micimackó is szerepel. Külön klub ott a Mi- cimOdkó Könyv.) Valahányszor a megfejthetetlen és módosítat­lan,, mókás és veszélytelenül vi­szontagságos örömet búcsúztat­tam képzeletemben a Micimac­kó utolsó oldatait fel- s fella­pozva, szenvedést Okoztam ma­gamnak. 'Boldogságom,ban. Ha­saltam ott a Kockáson, és fél­tettem mindazt, ami aíkikora bol­dogsággal vesz körül. (Persze, nem cu-kormázként, meg hát úgy se, hogy ne fenyegették volna igazi veszélyek. De a könyv akár a bÿcsújelenetével is, melyben Micimackót mint­egy vigaszul Lovaggá Otik, a könyv még itt is azt ígérte, hogy a játék múlhatatlan- Sőt, hogy ozon a helyen játfízunk örök­ké, ahol valamikor oly nagyon.) Mit féltettem, mihez ragaszkod­tam a Micimackónak még e A. A. Milne legkívánatosabb, legfurább ol­vasásakor is? Kell-e mondanom?! Van-e átfogó kifejezés rá? Azóta nemcsak mackók van­nak a Házban, itt, hanem ma­darak is, még hozzá olyanók, akiktől előbb-utóbb nekünk kell búcsúzkodnun-k (sőt! már volt is ilyen fájdalmas válás). Tehát nem az a helyzet, hogy a gye­rekkori játékhoz leszünk hűen hűtlenek (mert ha „örökké” játszunk is, azért az — más! többé nem olyan Kizárólagos, hát 'igen, az Ki Van Zárva), nem., möst .már itt nekem a tény úgy áll, hogy én leszek.itt­hagyva azök által (sorra), aki­ket™. Hagyjuk a nagy szót, nem micimadkós az. A kis tény vi­szont úgy is áll, hogy ha nincs Micimackó (akinek valódi őse egy ausztráliai koala., kit onnét elszármaztattaik, aztán — fájó balszerencsével! — meghalt, majd az Emberiség vigaszul fel­találta a játékmackót), ha nincs ez az egész ügy, talán nem úgy hallom meg egy ve­rébfióka csipogását egy porfé­nyű nyári szombat délelőtt az épp néptel'en utcán*, három emelet mélyből, ha nincs ez a Micimaokó-dolog, talán nem hozzuk haza őt, és .pár napra rá, miután mégis itthagy min­ket, nem megyek el bolyongo- ni, szerte a városban, .hogy ha­zahozzam Minden Létező Vilá­gok Nekem Legfontosabb Vere­bét, akinek a fel nevelési mód­járól most már Tudományom van— és akkor ez talán nem is történik így. Akkor most négy éve nem alakul itt egy olyan külön világ, ami egyáltalán nem külön világ,, hanem csók Vala­hogy A Világ, és még sok min­den más. Minden veréb: Mici­mackó. Minden falevél is: Mi­cimackó. És minden találkozá­sunk, ho igazi (vagyis ha nagy l-vel kezdődik, s ho az nincs kéznél, o kis i is jól nagyon egyszerű ez), minden találko­zásunk is Micimackóval hoz össze; már amennyiben o má­sik Lénytől és a Találkozástól nem akarunk egyebet, csak hogy úgy nagyjából az legyen, amit Mindig Is Akartunk, de az is, ami Ugyanakkor Teljesen Meglepő. Mi magunk sose le­hetünk Micimackók. Ezért nem élhetünk magányosan, ezért nem is alkarunk úgy élni, ezért találunk magunknak aztán. a sok zűrzavar közepén mindig (néha; talán maijd; esetleg új­ra-; ki-ki válassza a megfelelő változatot) valakit, akivel... még csak okvetlenül szóba, se hozzuk aztán Micimackót, ám az egésznek a Mélyén, meg a Színén ót ott... (Megyek, meg­nézem, .mit is csinál?!) Ö, igen, Pont azt. (Pont). Hanem a Róla szóló mondatnak sose lesz úgy­se vége.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents