Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

IO Képújság 1982. január 16. TÓTH MÁTÉ MIKLÓS: KALAP A tanár kora ifjúságától kezd­ve kalapot viselt. Széles kari- májút. Télen fekete velúrt, ta­vasztól őszig világosszürke, pu­ha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A kar­ján meghatározott helyen ló­gott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel vizsgálta az embere­ket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen iaazgatói rovó járna. Seriki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva. A kalap karimája alól zárt­nak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülha- tároltnak, akár az élete. Soha semmi slamposság, szabályta­lanság. A földtől a kalapkari­máig 170 cm volt a távolság, aimi azon felül létezett, körvo­nalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a há­zak Egy szeles tavaszi nap az is­kolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szél roham lesodorta és sebesen gurította egyre messzebb tőle. A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képte­lenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a lab­dáért. Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem is olyan sürgős a dolga, de az­tán mégis kénytelen volt sza­ladni, mert a kalap egyre mesz- szebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem na­gyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Másszon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap maqától visszaesik a földre? Óvatosan körülnézett. Az ut­cában nem sokan jártak. Meg­várta, amíg egy fiatal pár las­san elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz tá­masztva, felkapaszkodott a ka­lapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenye­virágot. Felnézett és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egé­szen a csúcsig, majd két qesz- tenyevirág között megpillan­totta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhőkkel. Sokáig hunyorgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Úgy érezte, minden kitágult, meg­nőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fej­tett meg. Akár egy gyerek, oki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget. Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sé­tált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézeqette a házak felső hom­lokzatát, a cirádás erkélyeket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt soha­sem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan roha­nó felhőkkel. És akkor megszédült. Védte­lennek és téhetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilágattaik a világűrbe. És bár­merre kap, sehol sincs fogód­zó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egy­szerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verde­ső gondolat. Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzva, hogy a szél újabb tréfáját el­kerülje. Megnyugodott. A ka­lap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott min­den. MIROSLAV KRLEZA:* Jeruzsálem! párbeszéd Ah úgy! Téhót ő názáreti? — Hát persze: a sarki halaskofa szegről-végről a nagynénje neki ! — En meg hallottam, hogy anyja egy esett nő, és hogy az apja utcaseprő. — Istállóban született, ennyi tény: egyáltalán: sok folt van az eredetén. Valami öreggel hál most az anyja, mondják. De ki jegyzi meg, nagysád, ezt a sok szörnyű botrányt? — No jó. És van-e iskolája? Tett érettségit? — De kérem ! Nagysád tréfál, remélem! Micsoda érettségit? Minap megcsókolt nyilvánosan egy utcalányt. Soroljam végig? Naplopókkal iszik, lógnak vele halászok, vakok, bénák, betegek, s már kezdi fertőzni a gyerekeket. Följelentések vannák ellene, egész tucat vád. Ez a fiú kereszten végzi, meglássa, nagysád. (Ács Károly fordítása) *1981. decermber 29-én, nyolcvan­nyolc éves korában elhunyt Miroslav Krleza ho-rvát regényíró, drámaíró, költő, elbeszélő, akit már életében a jugoszláv irodalom klasszikusaként tartottak számon. A magyar iroda­lom, a század eleji Magyarország ki­tűnő ismerője volf, műveinek szám­talan magyar vonatkozása van. Mű­vei nyolckötetes válogatásban nyel­vünkön is olvashatók. A beteg gyermek Györgyi Alajos festménye a Nemzeti Galéria kiállításán ÉLETFA Goór Imre rajza BERTÓK LÁSZLÓ: A tűnődés folytatása Ez lleinne az eredmény negyven évi, vagy májdnsm negyven évii megfeszült, mondhatnám', Jhainc után"? mikor ár régi mértékkel mérve minden teljesült, s nem 'követtem el körben semmi bűnt szándékosan, bár folyton vezékelini 'kellett va'lalm'iérf, ez az idült bűntudat? vagy ez a 'látványos semmi körbe-'körbe? ahonnan kirepülni nincsen esély? aihói münden Ibedült fdl 'mögött ott egy másik? ez ö Ihallmi serkentő cél tollon sá g ? ez a hűlt forgás egy álon) körüli? vagy a talmi öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült"? Csehov doktor rendelője Csehov ma is az egyik legolvasottabb orosz író. Regényeit, elbeszéléseit csaknem valamennyi nyelvre lefordították, darabjait világszerte megújuló sikerrel játsszák a színházak. Cséhovot. az orvost viszont talán kevésbé ismeri a világ, pe­dig annak éppolyan kiváló volt, mint írónak. Praxisát 1884-ben kezdte meg, miután diplomát szerzett a moszkvai egyetem orvosi fakultásán. Az író orvosi munkájának állítottak most emléket a Szovjet­unióban azzal, hogy a Moszkva környéki Krjukovo faluban „Cse­hov rendelője" elnevezéssel emlékszobát avattak. Csehov 1892- ben vásárolt egy kis birtdkot Melihovában, nem messze Moszkvá­tól. Szüleivel és húgával 1899-ig élt itt és folytatott a birtokon és a környező falvakban, így Krjukovóban is, orvosi tevékenységet. Testvére, Marija Cséhova írja visszaemlékezéseiben erről az időszakról: „Anton Pavlovics azelőtt inkább nyáron, pihenésünk idején gyakorolta orvosi hivatását, most Melihovában egesz év­ben lekötötte az orvosi gyakorlat. Már említettem, hogy a cári Oroszországban kevés orvosi segélyhelyet létesítettek a parasztok részére. így amikorMeliknovában meg a környező falvakban híre kelt, hogy a melihovói tanya új birtokosa orvos, a parasztok — igaz, eleinte bátortalanul — be-besomfordáitok a tanyánkra, hogy betegségükkel Anton Pavlovicshoz forduljanak. Mihelyt azon­ban megtudták, hogy a meliknovói doktor mindenkit fogad, sőt or­vosságot is ad, ráadásul teljesen ingyen, a szomszédos falvakból és községekből is özönlöttek hozzá a betegek. ...A Melihovótól húsz-huszonöt kilométerre fekvő községekből is eljöttek hozzá.” Az 1892-es és az 1893-as év igen sok bajt hozott Oroszország központi kormányzóságaira. Alighogy átvészelték az 1891-es éhín­séget, felütötte fejét a kolera. Csehov ekkor elvállalta a zemsztvo (a helyi közigazgatási szervhez tartozó terület) orvos-egészségügyi ellátásának tisztét. Huszonöt falu, a Davidov remetekolostor férfi­részlege, továbbá Krjukovo és Ugrjumovo két gyári ambulanciája tartozott hozzá. Mindéhhez olyan csekély anyagi támogatást ka­pott, hogy végül a saját költségén kellett létesítenie rendelőt és elkülönítő helyiségeket. A gondokról így ír: „Segítőtársaim nin­csenek, az ember orvos és ápoló egy személyben... Valamennyi orvos közül én vagyok a legszánalmasabb. Lovam és kocsim nyo­morúságos, az utakat nem ismerem, esténként semmit sem látok, pénzem nincs, igen hamar elfáradok...” Ennek ellenére Cséhov 1892 nyarán több mint ezer embert részesített orvosi ellátásban. Természetesen ilyen körülmények kö­zött írásra egyáltalán nem maradt ideje. Ebből az időből szár­mazó élményeit és benyomásait — különösen a Krjukovóban és Ugrjumovában szerzett tapasztalatokat — későbbi műveiben a Parasztok és a Szakadékban című kisregényeiben dolgozta föl. A kolerajárvány óta csaknem 90 év telt el. Csehov volt be­tegei közül már csak a 95 éves Anna Pcselova él, aki alig 6 éves volt, amikor náluk járt a „szigorú arcú, elgondolkodó tekintetű, babos nya'kkendős” Csehov doktor. Csehov doktor rendelőjében mindent az eredeti állapotában állítottak helyre. A szoba közepén nagy asztal áll, rajta az író könyvei, kéziratos receptjei, írókészlete. A széken fekete orvosi kö­penye, különböző használati tárgyai, a falakon életének doku­mentumai, fényképek róla és barátairól, műveinek illusztrációi lát­hatók. Az értékes Csehov-emlékek összegyűjtésében nemcsak a krju- kovóiak segítették. Amikor a leendő múzeum alapítói felhívást tet­tek közzé a Vecsernaja Moszkva című napilapban, számos moszk­vai orvos, tanár és irodalombarát küldte el a birtokában levő ereklyéket a rendelő részére. T anárnő: — Mai osztály- I főnöki óránk feladata ■ In; osztály magatartásá­nak es tanulmányi munkájának kiértékelése. Az osztálytitkár számoljon be az elmúlt két hét­ről. Az osztólytitkár nyurga ka­maszfiú. Ebbe az osztályba egyébként csak fiúk járnak. Szarvasmarha-tenyésztő első osztály. — Nem történt semmi. — Róznerről sincs jelenteni- valód?. — Ja... A Rózner egy kicsit elkésett, ezért a Rákos tanár úr pikkelt rá. — Mi az, hogy pikkelt? — Szóval szúrta. — De hát, ha joggal, akkor az nem pikkelés. — Igen. Nem pikkelt, hanem szúrta. — Tovább. — Az osztályban leszakítot­tunk egy fogast, és egy plakát hiányzik. — A virágok? — Nem öntöztük a virágo­kat. A tanárnő fölemeli a hang­ját. — Miféle állatgondozó lesz belőletek? Ha a virágnak két hétig nem adtok vizet, még él. De ha egy állatnak, az elpusz­tul! Addig nem mehettek le ebédelni, amíg meg nem ön­töztétek a virágokat. — Folytathatom? — Folytasd. — Szemeteltünk. — Látom. Nézzétek meg, mi van Temesvári alatt. Holnap Tamást és Temesvárit elültetjük egymás mellől. Tehát más nincs?. . . Akkor a mai órán kiértékeljük az iskolai, a kol­légiumi és a gyakorlati maga­Osztályfőnöki óra az l/B-ben tartást. Én olvasom a névsort, az osztálytitkár elmondja az osztály véleményét. — Briják. Állj föl. Osztó lytitkár: — Magatartás változó. Szorgalom közepes. Tanárnő: — Az egyik leg­problematikusabb gyerek. A tanács elé viszem. ... Demeter. Osztólytitkár: — Szorgalom négyes, magatartás négyes. Tanárnő: — Neked mi a vé­leményed magadról? Demeter: — Én úgy gondo­lom, a magatartásom inkább közepes. Nem érdemiem meg a négyest. (Nagy nevetés.) Tanárnő: — Miért harag­szom rád? Gyerekek (súgják): — A szemüveg. Demeter: — Nem használom a szemüvegemet. Tanárnő: — Azért is. És még?... A morgásért. Meg sem hallgatod, mit mondok. (Az osztályban óriási neve­tés. Ketten nem nevetünk csak, a tanárnő, és én, a vendég. Aztán mi is nevetünk, de nem tudjuk min.) — Mit nevettek? (Gyerekek, egymást nézik, és dőlnek a röhögéstől.) — Jancsi... Mi ez az óriási derültség? (A nevetés kissé alábbhagy, de senki sem szól.) Tanárnő (fegyelmezetten): — Jó... Letelt a két perc, abba­hagyhatjátok. .. Hársing... ö a legszorgalmasabb gyerek... Krizsán, állj föl! Mi van a szád­ban? — Semmi. — Mi van a szádban?! (A gyerekek röhögnek, Kri­zsán eltátja a száját.) — A nyelvem. — Akkor jó. ülj le. .. Kis. .. (Az osztálytitkár már régóta nem nyilatkozik. A tanárnő és a felszólítottak beszélnek.) — Kiss, mi a véleményed magadról? — Mi? — Mi az, hogy mi?! — Nem értem. — Akkor mondd, hogy tes­sék. Szorgalomból egyket- ted. Miért?... Megmondjam? Azért... Az óra felénél tarthatunk. A hangulat derűs, a tanárnő, ha teheti, együtt nevet a gyere­kekkel, de szinte pillanatonként változik a hangulat. A gyerekek dicséretét vagy dorgálását szi­dás, a komikus helyzeteket ko­molyak váltják föl. Nekem, gyerekekkel való foglalkozás­ban járatlannak, alig elviselhe­tő ennyi hullámzás. Érzem ma­gamban a tiltakozást: miért sérhetetlenek a 'gyerekek, mitől olyan fölényesen kívülállók? Miért cíak a tanárt viseli meg az óra? — Hetesi... Ö a legszorgal­masabb. Magatartás ötös, szor­galom. .. A gyerekek zúgnak. — Magológép. — Nem jó volna mindegyi­kötöknek, ha ekkora szorga­lommal tanulna? — Nem is érti, mit tanul. — De ha nem tanulna eny- nyit, talán meg is bukna. — Az biztos — zúgják a gyerekek. — Kovács. Szorgalom jó, ma­gatartás jó. — Kivételezés! Kivételezés! — kiabálja az osztály. — Kovács... Szerinted jó vagy rossz ez az osztályzat? Kovács hallgat. Valaki az osztályból: — Kapsz egy tízest, ha azt mon­dod, rossz. — Lázár. Magatartás né­gyes, szorgalom ötös. Meg va­gyok veled elégedve. Az álta­lános iskolához képest sokat javítottál. Osztály: — Mi is. Mi is meg vagyunk elégedve. Egy nyugalmas perc követ­kezik. A gyerekek békésen hallgatnak, a tanárnő egy kis lélegzetet vesz. Én a fejeket nézem. Kitűnően vágott frizu­rák, szép fényes hajak. Vajon maguk vágják? Valamennyien ápoltak, az utolsó divatot kö­vetik. — Sörös. Változó magatar­tás. Volt egy osztályfőnöki fi­gyelmeztetésed a kollégiumi verekedés miatt. Emlékszel? Amikor széttépted valakinek az ingét. Még gondolkozom raj­tad. .. Szvoboda. Megérdem- led magatartásból a jelest? — Meg. — Milyen véleménnyel vagy magadról? — Remek. — Ne bohóckodj. Miért ér­demied meg? — Mert aktív vagyok. És nagyszerű. Csöngetnek. Négy gyerek maradt a névsor végéről, hol­nap, az osztályfőnök szaktár­gyán, bonctanórán kerülnek sorra Búcsúzáskor a tanárnő vi- gyázzba állítja az osztályt. A gyerekek kirobbanó jókedvűek, a tanárnő kicsit megviselt. — Gyerekek. Ez kötetlen óra. De ennél sokkal jobb maga­tartást és fegyelmet várok. Vi­szontlátásra. Huszonegy kamasz kiáltja huszonegyféle hangon. — A-viszont-látásra ! VATHY ZSUZSA

Next

/
Thumbnails
Contents