Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
1982. január 16. Képújság il Nénikék a múzeumban Fejkendős öreg nénikék csoportja a főtéren, patinás műemlékházak gyűrűjében. Ballagnak a múzeumépület felé. Csöndesek, szótlanok. Megnyomta őket egy kicsit a város nyüzsgése, zaja; idegenek nekik az ódon épületek. De csak egy ideig. Amikor kijönnek a világhírű kerámiák múzeumából, tele vannak élménnyel, egymás szájából kapják el a szót. Láttak és felszívtak magukba valamit a körülöttük levő világ értékeiből, szépségéből. Valamit, amiről eddig jó esetben csak halvány sejtésük lehetett. De ugyanez a jelenség észlelhető a keszthelyi Festetich-kastélyban, a siklósi várban, a gyöngyösi Mátra Múzeumban, vagy a Dunakanyar lebilincselő panorámája láttán. Vagy szerte az országban bárhol, ahová az utazási irodák két-három- napos programjában ablak nyílik egy eddig nem láthatott világra — a falu vagy a megye határain kívül. Vannak a csoportokban középkorúak is, de elsősorban az idősebbekre, a nyugdíjas tsz-tagokra figyeltem fel. Akiket — egyre több helyen — ma már évente legalább egyszer a szövetkezet vezetősége országjáró kiránduláson lát vendégül, a kulturális alap terhére. S van ennek a jelenségnek több, nagyon fontos tanulsága is. Az egyik engem a kulturális forradalom kezdeteire emlékeztet, amikor „felszámoltuk a művelődés korábbi monopóliumát”. Azaz történelmi adósságot törlesztettünk, amikor például a tanulás összes zsilipjét megnyitottuk azok számára, akik osztályhelyzetük révén — ritka kivétellel — meg sem kísérelhették birtokba venni a tudást. Hasonló történik manapság a falusi öregekkel. Ez a korosztály a háború előtt és alatt volt fiatal. Korán meggyötörte őket a nincs. A doni tragédia. A hadifogság. A földosztás örömében a „megművelni, de mivel?” nyomasztó gondja; az ötvenes évek ember- tipró agrárpolitikája; a tsz-szervezés nagy lelki válsága, s az első tíz-tizenöt év, amikor ők szilárdították meg tétova lépések, kudarcok, hibák közepette a mezőgazdaság szocialista üzemeit. S amikor kezdett egyenesbe jönni az ügy, amikor megjelentek a hatalmas gépek, a termelés kvalifikált módszerei és szakembergárdái; amikor a fizikai munka is könnyebb és kevesebb lett — ők akkor léptek, vagy dőltek ki a sorból, elérve a nyugdíjkorhatárt. Most csöndben, sokan kiáltó magányban, olykor talán egy kis (jogos) irigységgel szemlélik a mai terméshozamokat, a fiatalok gyors gyarapodását, a fóliákat, a virágzó háztáji gazdaságokat. Aki bírja még erővel, dolgozgat benne. S lassan természetessé válik előttünk is, ami nem is olyan „természetes”. Az, hogy a fiatalabb generációk alig-alig veszik észre: mindezt ők, az öregek alapozták meg. Életükkel, két kezükkel, megrokkant egészségükkel. Jobb érzésű tsz-vezetőknek újabban eszébe jut mindez, s nemcsak évente egyszer, a karácsony előtti „öregek napja" megszokott frázisai jegyében. Hanem azzal, hogy elviszik nyugdíjasaikat kirándulni. Országot látni. Gondos, kimunkált program szerint ismeretlen tájakra; történelmi várromokhoz, múzeumokba, képtárakba. Allatkertbe. Színházba. Szép és kulturált éttermekbe. Termálfürdőkbe. Szegedre, Gyulára, Pécsre, Kőszegre, Sopronba, Hortobágyra és Pusztaszerre. Romokat néznek, emlékműveket és szobrokat; festményeket és templomokat. Visszeres lábukkal végigsétálják a szegedi Dóm-tér panteonját; isszák magukba a szót a gótika eredeti és új formáiról; Ozorai Pipáról és Kodályról, s tekintetükben ott a döbbent felsmerés: atyaisten, mi erről eddig nem is hallottunk!... De tudok egy kis baranyai község 40—50 asszonyáról (egy díszítő-művészeti szakkör közösségét alkotják immár jó másfél évtizede), akik minden évben körbe járnak, megismernek egy-egy népművészetéről híres tájegységet. Sorra mindazt, aminek a mintáit a párnákba, térítőkbe, futókba már behímezték. A városi ember megszokta, közönyösen reagál a látványra: tsz-tagok a múzeumokban. Hogy magában mit gondol egy részük, az más kérdés. Mert egy-egy elejtett utalás, rosszízű kabaré- gag ma is akad a „nyáron nyaraló” termelőszövetkezetiekre. Elárulván és terjesztvén sok-sok városi ember elképesztő tájékozatlanságát arról, ami a városon (fővároson) kívül van. Nem vicc: sokan nem tudnak arról, hogy a „nagy nyári munkát”, az aratást ma már négy-öt szakember és néhány kisegítő elvégzi pár hét alatt, s hogy a „munkák dandárja” már régóta áttolódott az őszi hónapokra. De nem is fontos. A lényeges az, hogy ma már aligha akad idegenforgalmi nevezetességű hely az országban, amit rendszeresen föl ne keresnének mezőgazdasági termelőüzemekből szervezett kirándulócsoportok, főleg nyugdíjasok, öregek. És ez nagyon jó jelenség, ösztönös mozgalomnak tűnik, hisz senki nem adott ki rá „jelszót”, mégis a kultúra befogadásának új formáit észlelhetjük, amikor a falu társadalmának számottevő rétegei a múzeumok és műemlékek értékeivel ismerkednek. S hál' istennek, telik — vagy telhetne — is rá a tsz-ek zsebéből. És nyilvánvaló, hogy manapság az emberi jóérzés, az öregek iránti adósságtörlesztés, a fölébredő lelkiismeret is táplálja ezt a spontán mozgalmat. Wallinger Endre A magyar fotográfia Tény-kép címimel a magyar fotográfia 140 éves történetéből nyílt kiállítás a Műcsarnokban. (Nyitva január 31-ig.) Munkácsi Márton: Karikatúra fénykép Haár Ferenc: Papírgyártó gép Lengyel Lajos: Uvegkorsó Tóth István: Nehéz út volt Benkő Imre: Lakodalom A hatalmas anyag 1200 alkotással reprezentálja a fotóművészet hazai megszületésének, kibontakozó sá nak, si ke rei nek és kudarcának krónikáját. A válogatás szempontja volt, hogy semmilyen jelentős műalkotás, fotográfiai irányzat ne maradjon ki. A nagy alkotó egyéniségek, az eqyes irányzatok, fotográfiai iskolák, egyaránt jelen vannak e tárlaton, amelyet hosszú évek kutató, gyűjtő munkája előzött meg. Az 1839'—1944-ig terjedő időszak anyagát például tíz éve gyűjtötték a fotótörténet kutatói. 80 ezer kép közül válogatták ki végül is azt az 533 fotót, amely a (hazai fotózás első száz esztendejét illusztrálja. Nemcsak a Magyar Fotóművészek Szövetsége, hanem számos más intézmény, múzeumok és magángyűjtők bocsátották a kiálllításra rendelkezésre fotóikat. A pesti közönség először 1840-ben láthatta a fotográfia ősét, a dagerrotfpiát a Műegylet tárlatán. A technika fejlődésével a fotografálás jól jövedelmező vállalkozássá vált. 1859-ben Pest-Budán 18, 1860- ban 24 fényképészről tesz említést a Pester Lloyd Kalender. A sikeres arcképfestők — Barabás Miklós, Borsos József, Doctor Albert, — sorra fényképész-műtermet nyitnak. Az ő felvételük őrzi Jókai Mór, Thaly Kálmán, Zichy Mihály és mások arcképét. Az 1860-as években Magyarországon imár 281 hivatásos fényképész és amatőr működik. A fényképezés első néhány évtizedében főleg arcképek, páros- és csoportképek készülték. „A napnak bármely szakában haladunk el a Sárkányféle műkereskedés előtt — mesélte a krónikás —, mindig nagy tömeg ötlik szemünkbe, amely az ott látható fényképkirakat előtt tolong. Alig van Budapesten kirakat, amely több érdékkel vonzaná magáihoz a nézőket, mint ez. Budapest legjobb fényképészei vetekednek itt, a csinos képek kiállításában. (...) Itt láthatjuk Koller, Strelisky legújabb képeit, Munkácsy első nagyságú legújabb arcképét Eliingertől.” Először az 1872-es kecskeméti iparműtárlaton vonulnak fel a fényképészek munkáikkal, közülük kettő aranyérmet is szerez. Az 1879-es székesfehérvári (kiállításon már 25 mester munkáját mutatják be, közülük alig egynéhány marad díjazat- lan. A fényképészet már kiterjed a tudomány minden ágára, a tájképek és képzőművészeti tárgyak sokszorosítására egyaránt. A jelszó: ki a szabadba! Klösz György egy ekhós szekéren rendezi be sötétkamráját és a régi Pest utcáit, tereit fo- tografálja. (Díváid Károly nyáron, a tátrai nyaralóhelyeket. Bécsből és Párizsból indult a múlt század 90-es éveiben dia- dalútjára a fotóművészet történetének legnagyobb hatású áramlata, a piktoralizmus — a festészetet utánzó fényképezés —, amely évtizedekig megszabta a fotóművészet irányát. Technikai eljárások sora segítette a fényképészt, hogy a festményhez hasonló, azzal egyenrangú képet „teremtsen". 1914-gyel lezárul a művészi fotográfia fejlődéstörténetének első, eredményekben gazdag korszaka. A kiállításokon ezrek története és ezrek ismerkedhettek meg a fotoművészettel. 1914-től körülbelül 1930-ig a behozatali (korlátozások, az emelkedő beszerzési költségek, a ház- és helyiségbérek válságba sodorták a fényképész szakimét. Századunk elején a magyar fényképezést is a piktoralizmus uralja. Mindaddig, amíg ki nem szorítja egy, a harmincas évek elején kezdődő irányzat, amely történetében először és utoljára világhírt szerzett fotográfiánknak: a magyar, vagy magyaros stílus. „A magyar stílus? A csillogó fénykép, ragyogó fényjátékkar' — fogalmazzák meg a szakértők. A külföldi szakirodalom a magyar fényképezési módot magyar stil-nek nevezte el... Tárgya leginkább a magyar nép életéből való. A képeken a napsugár ömlik szét és a fényhatások csillogása uralkodik. „A magyar stílus — írta Szilágyi Gábor fotótörténész — legkiválóbb képviselői Balogh Rudolf, Vadas Ernő, Ramhab Gyula, Csörgeő Tibor, Haller Frigyes, Kerny István, Rehák Tibor, Hollón Lajos, Aszmann Ferenc, Kunszt János, Sztály János voltak —, bár szándékában és nyíltan nem hordozott társadalmi szemléletet, politikumot, egy osztály, egy réteg világ- szemléletét, látásmódját fejezte ki. Művelői, bár tudatosan nem keresték, mégis az élet napos oldalát ábrázolták, így természetszerű, hogy kivívták azok ellenérzését és bírálatát, akik tudták, hogy az életnek árnyoldala is van." A Kassák Lajos körül szerveződő Munka-csoport fotósai — az úgynevezett szociofotó irányzatnak művelői, mint Haár Ferenc, Tabók Lajos, Gönci (Frühof) Sándor, Bass Tibor, illetve Kálmán Kata, Sugár Kata, Révai 'Dezső — társadalmi elkötelezettségüket, társadalomkritikájukat a fénykép eszközével szándékoztak kifejezni. Műveikben egy másik Magyar- ország képe tárul fel: a csillogás után a ragyogó felszín mögött a nyomor riasztó képe. A felszabadulás utáni évek fotói elsősorban a fotográfia fejlődéstörténetét helyezik előtérbe. A kiállítás rendezői a fejlődés vonulatát különböző műfaji keretekben kívánják bemutatni. Mindazt, ami érték az utolsó 35 év fotótörténetében — kiállították. A kiállítás utolsó fejezete a kísérletezésnek ad teret. A 60-as évektől napjainkig terjedően sókféle ötlettel, trükkel tűzdelt fotográfiai — vagy művészeti? — kísérletnek lehetünk szemlélői. A tanulságos és értékes kiállítás láttán felmerül a kívánság: vajha a fotóművészetnek is lenne állandó bemutatkozási tere, netalán tán múzeuma. K. M. Escher Károly: Razzia után, reggel 5-kor Szilágyi István: Fényképezőgép-ember Török László: Család 1971.
