Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

e iÜÊPÜJSÀG 1982. január 16. — ön a legutóbbi vá­lasztások óta tagja a dom­bóvári Városi Tanácsnak, parancsnoka ugyanakkor a néphadsereg egyik építő műszaki alakulatának. Ho­gyan egyezteti össze hiva­tását a közéleti megbíza­tással? — Úgy, ahogy a többi tiszt­társam, aki tagja valamely választott testületnek. A város­sal a kapcsolatom csaknem tíz évvel ezelőtt kezdődött. Egész pontosan 1973-ban. így amikor idekerültem, helyi is­mereteimet már csak pontosíta­ni, bővíteni kellett. Nagy meg­tiszteltetés volt számomra a ta­nácstagi megbízatás. — Könnyű vagy nehéz hivatásához igazítani azo­kat a feladatokat, ame­lyeknek tanácstagként kell megfelelnie? — Ez a kérdés így soha sem foglalkoztatott még. Gondolom azért, mert egyik nem mond el­lent a másiknak. Választóim katonafiatalok, akik a katoná­vá válás közben igen fontos népgazdasági tevékenységet folytatnak vasútépítőkként. Ezek a fiatalemberek, akik itt töltik szolgálati idejüket, állampolgá­rok is, akiknek a várossal ak­kor is kialakul a kapcsolatuk, ha csak átmenetileg dombó­váriak. — Tulajdonképpen azért kerestem fel, mert hallot­tam a sikeres tanácstagi munkájáról. Arról úgyszin­tén, hogy a katonafiata­lok társadalmi munkáját a városfejlesztés már nem tudná nélkülözni. — Ugye, nem kell szembe- dicsérésnek elkönyvelni, amil most mondott? örülnék, ha nem kellene, tudniillik mi sem természetesebb, mint az, hogy meg akarok felelni a bizalom­nak. Vagy az, hogy egységem fiataljai szívesen vállalnak részt a város rendezésében, szépíté­sében. — Látok ott a falon egy Decsen kiállított oklevelet. Társadalmi munkájuk el­ismeréseképpen kapták a nagyközségi közös tanács­tól. — Ennek van egy kis szemé­lyes ízű története. A tanács el­nökével Szigetváron ismerked­tem meg, amikor ő a katonai szolgálatát töltötte ott. Még azt is elárulom, hogy szakács volt. A barátság megmaradt, s ami­kor Decsen óvodát és sport- csarnokot építettek társadalmi összefogással, tőlünk is kértek segítséget. — Úgy hallottam, hogy Dombóváron a költségve­tési üzemmel van szocia­lista szerződésük, de be­segítenek a Dalmandi Al­> lami Gazdaságnak 's a kukoricacimerezésbe, ha annak van ideje. —- Pontos az értesülése. A fiúkért nem keveset tesz a vá­ros. A viszonzás szándéka ezért olyan magától értetődő. Itt él­nek, szórakoznak, művelődnek a fiataljaink. Akad, aki itt ta­lál magának feleség nekvalót is. Szóval érdekeltek a város fejlődésében, a városkörnyék életének alakulásában. — A dombóváriakon ki­ll kevesen tudják, hogy ‘ egyebek között — a vó­tosi tanács környékének rendezettsége a katona­fiatalok munkáját dicséri. — Nem is az a cél, hagy ezt ország-világ tudja. De az el­ismerés azért nagyon jólesik. Sokat dolgoztunk — és dolgo­zunk még — az úttörővasút ki­építésén. Tán ez a legkedve­sebb vállalkozásunk. Közösen határoztunk úgy, hogy főleg azokat a feladatokat keressük, amelyek célja a gyermekintéz­mények, a gyerekeknek szánt létesítmények gyarapítása, fej­lesztése. Egyébként, nemrég tartottam meg tanácstagi be­számolómat. — Választóinak elége­dettségére? — Úgy gondolom, igen. Nem­csak a városfejlesztés 1981. évi eredményeiről volt szó ezen a beszámolón, hanem arról is, hogy az eddigiekhez hasonló minőségben és mennyiségben mit vállalunk elvégezni 1982- ben. — Mi a véleménye a városi tanácsról, mint tes­tületről? — Nagyon jó a véleményem. Eleven, vitakész a testület, s ennek csak egyik magyarázata a dombóváriakat jellemző lo­kálpatriotizmus. A másik az, hogy hibátlan az összhang a párt-, állami és társadalmi szer­vek között. A tanácsi és nem tanácsi szervek együttműködé­se szintén zavartalan. — ön mennyire lett dombóvári? — Nyilván arra céloz, hogy fiamék kivételével a család, fe­leségem és asszony lányom Ta­polcán laknak, így oda járok haza, amikor beosztásom enge­di... Dombóvári annyira vagyok, amennyire tapolcai. Ez semmi minőségi különbséget nem je­lent. Az egység fiataljai már Tapolcán is kiérdemelték város- fejlesztő munkájukkal az el­ismerést. — Megenged további személyes kérdéseket? — Természetesen, hiszen azért ültünk le, hogy beszél­gessünk. — Ha nem egyenruhát visel, civilben én tanár­embernek néztem volna. — Ez azért meglepő, mert volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor pedagógus akartam lenni. Miért történt másként? Ennek családi oka is van. Édesapám 1945 előtt pályamunkás volt, a földosztás­tól paraszt, majd tsz-tag, mi pedig nyolcán gyerekek. Egy testvérem meghalt, a legidő­sebb én vagyok. íay aztán, amikor elkezdték toborozni a munkás—paraszt fiatalokat tisz­ti iskolára 1948-ban, tizenkilenc évesen jelentkeztem sorkatonai szolgálatra. Ennek leteltével vé­geztem el a tiszti iskolát, majd kissé később, 1956-ban — már családapaként — a Zrínyi Mik­lós Katonai Akadémiát. — Nem sajnálja, hogy hivatásos katona lett és nem pedagógus? — Mór régóta nem, s ez azért van, mert a néphadsereg — amelynek sok közül csak egy parancsnoka vagyok — nem­csak a haza szolgálatára, vé­delmére neveli a fiatalokat, hanem mint mondtam már, a társadalomnak is. — Dunántúli születésű? — Balmazújvároson szület­tem, az elemi után Debrecen­ben jártam polgári iskolába. Ugye, nem kell mondanom, hogy ez akkoriban igen nagy áldozatot követelt az én szü­leimtől? — Veres Pétert ismerte? — Azt hiszem, nincs olyan idős, vagy velem egyidős bal­mazújvárosi, aki ne ismerte vol­na őt, meg Juliska nénit. A sze- retetben, tiszteletben sem volt hiány, ami személyüket illeti, mert megmaradtak közvetlen, kedves, egyszerű embereknek. Azokban az években is, ami­kor Péter bácsi előbb újjáépí­tési, majd honvédelmi minisz­ter lett. Meg jóval később is. Veres Péternek — és az ő éle­te példájának — igen nagy volt a szerepe abban, hogy a szülőfalumból — ami azóta vá­rossá fejlődött — igen sok •munkás-, meg parasztfiatal in­dult el továbbtanulni, diplomát szerezni. — Élnek a szülei? Jár még haza, Balmazújváros­ba? — Édesapám meghalt, sze­gény. Édesanyám Debrecenben él. A testvéreim hajdúságiak maradtak. Egyébként inkább a mama jön mihozzánk, mint mi őhozzá, főként a dédunokák miatt jön, amikor utazásra szán­ja magát. — Most elárulta, hogy már nagypapa ! — De még milyen büszke nagypapa! Nézze meg az uno­káimat. Mindig magamnál hor­dom a képüket. A fiam, aki gépésztechnikus, itt él Dombó­váron. Ök lónyunokával aján­dékoztak meg bennünket. A lá- nyoméknál kisfiú volt az első­szülött. Nem azért mondom, de szépek is, strammok is a gye­rekek. — így igaz, gratulálok. Meg kötekszem egy pici­két. Hova tűnt a beszédé­ből az utánozhatatlan haj­dúsági iz? — Nézze, katona vagyok. Már a hivatásomra készülve is sok helyen fordultam meg. A Dunántúlon 1963 óta élek, te­hát maholnap 20 éve. Hazulról pedig több mint 34 éve jöt­tem el. — Megkérdezhetem, hány éves? — Jövő év január 20-án töl­töm be az 55. évemet. Nem lát­szik rajtam? — Arcvonásain, testtar­tásán egyáltalán nem. Legfeljebb a sok ősz haj­szál „gyanús". Jövőre ezek szerint nyugdíjba megy? — Mehetek, de nem szeret­nék. Persze, nem rajtam múlik a dolog. — Nem haragszik egy megjegyzésért? Kicsit se irigylem az ön feleségét. Szolgálata miatt biztosan sokat kellett a családtól távol lennie. Azt hiszem, katonafeleségnek lenni nem könnyű dolog. — Nemcsak az én felesé­gem nem irigylésre méltó. Egy asszony élete sem könnyű, ha férje a fegyveres testületek va­lamelyikében szolgál. De ép­pen ezért tiszteletre, megbecsü­lésre méltóak a mi asszo­nyaink. Az ő segítségüket, a biztos családi hátteret egyet­len egyenruhát viselő ember se tudja nélkülözni a szolgálatban. — Mit gondol, félnek öntől a beosztottai? — Szigorúnak ismernek, de emberségesnek tartanak. Itt ez a természetes. — Sokan kopogtak, s léptek be a szobájába mióta beszélgetünk. Min­dig ilyen nagy a „forga­lom" a parancsnoknál? — Ami azt illeti, a hozzám tartozó alegységek egyikénél sem kell attól félnem, hogy hatalmába kerít az unalom. — Mikor szabad? — Ha semmi se jön közbe, szombat-vasárnaponként csak férj, családapa és nagyapa va­gyok. — S mi az, amit ilyen­kor a legszívesebben csi­nál? — Van egy 260 négyszögöles szőlőm Bece'hegyen, közel a Szépkilátóhoz. Társul még egy kis konyhakerti rész is a birtok­hoz. Ott kint töltjük többnyire az időnket kora tavasztól késő őszig. Tudja, mindig szerettem a természetet és valószínű, hogy sokunk szőlészkedő, kertészke­dő kedvteléséből köszönnek ki a földművelő ősök. Nem is hi­szi, mekkora öröm saját sze- mezésű gyümölcsfa termésébe harapni, vagy azzal kínálni a családot, vendéget. Van olyan orgonabokrom, amit szintén én szemeztem. S boldoq vagyok, ha megcsodálják, hogy egy bokron lila és fehér orgona vi­rágzik egyszerre. — Mondja alezredes elvtárs, ha az egység élé­ről áthelyeznék az ország másik tájára, nem sajnál­ná itthagyni Dombóvárt? — Sajnálnám, de teljesíte­ném a parancsot, mint eddigi pályafutásom során már any- nyiszor. Azért azt jó érzés tud­ni, hogyha ilyesmire sor kerül, itt marad pár téglaként a vá­ros fejlődésében az, amit tár­sadalmi munkában végeztünk. — Ha még egyszer vá­laszthatna pályát, akkor is a katonait választaná? — Igen. S megelőzve az esetleges miértet, mondom, hogy parancsnokként, fiatalem­berekkel foglalkozva igen nagy szükség van pedagógiai kész­ségekre is. — Hogy lehet az, hogy a fia a civil életet válasz­totta? — A fiam tartalékos alhad­nagy. Nem akartam erőszakkal katonai pályára irányítani, mert ilyesminek nincs értelme. Bol­dog, kiegyensúlyozott embert akartam nevelni a fiamból, és azt hiszem, ez sikerült. Ez a lá­nyom pályaválasztására is áll. 0 például fodrász akart lenni. Az lett. 1 — A felesége? — Kereskedőként dolgozik, 1954-ben állt a pult másik ol­dalára. A gyerekek születése miatt volt mind a kétszer rövid kiesése, így mondhatom, hogy ő is szép időt leszolgált már a vásárlókért. — És ha jól számolom, 30 éve katonafeleség. — így van. Hozzátenném, hogy saját lakásunkba először 1957-ben költözhettünk be. Ak­kor én Gyöngyösön teljesítettem szolgálatot. Talán ezért nem ér­tem, miért vannak úgy kétség­beesve a mai fiatalok, ha nem mindjárt, egyszerre tudnak meg­szerezni lakást, kocsit, egye­beket. — Kissé messze kanya­rodtunk a tanácstagi mun­kától. — Arról azt hiszem nem is tudtunk volna ilyen hosszan be­szélgetni, hiszen amit tanács­tagként végzek, bizalmon ala­puló megbízás. Csinálni kell. És nem szavakkal! — Egyetértek. Mellette örülök, hogy bemutathat­tam olvasóinknak. — Erőt, egészséget kívánok nekik! — Én is önnek, család­jának és egysége minden tagjának! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Magyarszéki Endre Múltunkból A megye történetéhez hozzá­tartozik a megyeszékhelyen mű­ködő kórház históriája is. Sok gondot, nehézséget ért meg, számos tudományos eredmény született a,z orvosok tevékenysé­ge nyomán. De munkájuknak oz a leginkább dicséretes része, ha a beteg gyógyultam távozhat a kórházi teremből. A múlt század első felében híres, neves főorvosa volt a me­gyének: Babits Mihály, aki kénytelen volt minden év végén összefoglaló jelentést írni a te­kintetes és nemes vármegyének, így tett 1822 decemberében is. Jelentése elején megállapította', hogy 1822-ben összesen felvet­tek „44 beteget, közülük 34 bel­ső és 10 külső nyavalákkal" volt terhelt. Közülük 23 gyógyultan távozott, és volt akit, mint gyó­gyíthatatlant hazaküldtek, má­sokat Pécsre irányítottak, ahol magasabb volt az orvosi tudo­mány szintje, s voltak, akik ott fejezték be életüket. Az orvosi jelentés azonban arra. is kitért, hogy milyen kö­rülmények között dolgozott a kórház. Mindenekelőtt az anyai- gi gondokra panaszkodott Ba­bits Mihály. A többi között eze­ket irta: „Meg kell elég fájdalmassan vallanom, ezeknek gyógyittása alkalmatosságával sokkal többet kelletett minekünk orvosoknak a’ gyógyításnak gazdálkodásával küszködnünk, mint magával a nyavalával. Azt is sajnossan megvallom., hogy az Ispotályban kéredzak közül, esztendő által igen sokat kéntelenittetünk min­den segedelem nyújtás nélkül el botsájtani, mert a‘ pénznek le- szállittása által az Ispotály ins­titut u mának Tőkepénze igen megkissebbedett az hátramara­dott tsekélységnek 'Kamattyához nem mindenkor, midőn szüksé­günk lett volna, s aikkor iis tsdk nagybajjal és többnyire törvé­nyes utakon juthattunk a’ pénz­nek nagy szüksége miatt, és ugyan aizért az ájtatos adako­zás is igen meg tsökkent, de el­lenben a’ szegényeknek száma annál inkább meg szaporodott és ugyan azért annál többen az Ispotálynak segítségére, kivált a téli hónapokban, leginkább a' vándorló mesterlegények szorul­tak.” •Babits Mihály jelentésében megteszi a1 javaslatot is — ma úgy mondanánk, az ügykezelés egyszerűsítésére. Hat pontba foglalta össze javaslatát. Java­solta, hogy a céhlegények bé­réből hetente 1 krajcárt vonja­nak le, a céhmesterek pedig 3 krajcárt adjanak saját jövedel­mükből, s ezt a pénzt, helyez­zék el a céhládába. A bírság­pénzeket .is, vagy annak egy ré­szét ugyancsak ide kellene he­lyezni azzal a céllal, hogy az így összegyűlt pénzt az év vé­gén az Ispotály cu rá torának át­adják,, s ebből fedeznék a gyó­gyítás költségeit. Az a céh, amelyik ezt nem tenné, annak legényeit a kórház nem fogadná be. Nem érdektelen — s tán nem is volt hatástalan - a követke­ző javaslata'. E szerint: „Az Helységeknek Elöljárói a’ Testamentomok tételénél, a' lelkipásztorok pedig a’ sullyos betegjeik látogatásánál a.z Is­potálynak nagy hasznárul ájta­tos emlittést tennének." A kegyes adakozást is fel kí­vánta használni a. megyei főor­vos, hogy némileg enyhítsenek a kórház anyagi gondjain. Azt javasolta, hogy a plébánosok és a prédikátorok minden újhold vasárnapon és minden búcsú alkalmával a templomban a kóiház részére perselyezzenek. Arra is javaslatot tett, hogy a vásártartási joggal rendelkező községek a vásárok alkalmával „az Ispotályaink számára ala­mizsnát kéregetni biztos embe­reket pörsöllyel kiküldenének. Minden nyomtatás, kukoricasze­déskor, bab és lentse bétakari- táshoz és szüret után az Ispotá- lyosok gyámolitására alamizsnát szednének”. Nem hagyta ki a számításból a földbirtokosokat sem Babits Mihály. Azt indítványozta., hogy a megye kezdeményezze a föld- birtokosoknál az adakozást, amely lehet pénz, de lehet ter­mény, és termék is. Úgy vélte, semmi ellenkezést nem fog ki­váltani, a birtokosok örömmel adnak, hogy cselédjeik gyógyí­tását lehetővé tegyék. S végezetül azt javasolja, hogy a koldulórendek gyűjtse­nek élelmiszert (zsírt, vajat, bá­rányokat, gabonát stb.) o kór­ház részére. A szekszárdi kórház felett — történelme során — nem egyszer „meghúzták a. lélekharangot” — — olykor csak napok kérdése volt, hogy bezárják-e vagy sem. Valahogyan czonban mindig si­került annyi pénzt összegyűjte­ni, vagy a megyei költségvetés­ben biztosítani, hogy végül is folyamatosan dolgozhatott, gyó­gyíthatták a. betegeket. A BÁBÁKRÓL Ha már az egészségüggyel kezdtük a mai rovatot, folytas­suk is azzal A fentebb emlí­tett Babits Mihály nagy gondot fordított arra is, hogy-a közsé­gekben szakképzett bábák se­gédkezzenek a szüléseknél. Ugyancsak 1822-ben írta — mint a fentieket — a bábák munkájáról szóló értékelését, és leírta egy-egy község — sok­szor szomorú — helyzetét. Az elsők között leírt egy Grábócon történt esetet. Szülő asszonyhoz hívták a bábát, aki azonban nem sokat törődött a vajúdó asszonnyal, elment Szekszárdra a vásárra. S mert a községben nem találtak több bábát, hát segített, ki mit tudott, asszo­nyok és férfiak sürgölődtek az anya körül, de segíteni nem tudtak. Végül megszületett az elhatóiozás, a szomszédos köz­ségekből hívnak bábát. Alsó- nánáról érkezett meg, de segí­teni nem tudott, mert szakkép­zetlen volt. Viszont javasolta, ha akarják, hogy az anya és a gyermeke egészséges legyen, életüket meg akarják menteni, hívják el Bonyhádról a szak­képzett bábát. Ismét sok-sok óra telt el, sok-sok kínlódással, amíg végre megérkezvén a szakképzett bába, a rendellenes szülést sikeresen levezette. Ezt az esetet emeli ki, mint jellemzőt, elrettentőt, amely ar­ra kell hogy serkentse az ille­tékeseket, hogy jobban pártfo­golják a bábaképzést, és a bábatartást. A KONTÁROK ELLEN A szakcsi fazekas céh meste­rei 1812-ben panasszal fordul­tak a tekintetes és nemes vár­megyéhez, hogy zabolázza meg a kontárokat, amint ők akkor írták, a „fuserokat". Idézzük beadványukat, amely érdekes képet fest az egykori kézműve­sek élet- és munkakörülmé­nyeiről is: „A mindennapi tapasztalás, miszerint bennünket panaszunk­kal a Tekintetes Nemes Várme­gyéhez folyamodni, melly ab­ban áll: hogy mesterségünkre nézve a külső fuserok nagyon kint szaporodnak (azaz a céhen kívül lévők) és nyereségre vett edényeiket nem tsak a vásá­rokon (ahol sokszor heleinket el foglalják), hanem rakott szekerekkel Helységrül Helység­re járván árulgattyák és jobbá­ra eleségért tserélgetik, ahon- nand az származik, hogy a Céhbéli Mester Emberek mun­kája meg Csüggedvén nem kél, és a mester emberek szántóföl­deket nem kaphatván nem él­hetnek, az említett fuserok so­kasága miatt. Esedezünk ezen okokból a Tekintetes Nemes Vármegye előtt, hogy nékünk szegény céhbéli mestereknek pártunkat fogván, az illyetén káros fuserokat élelmünknek könnyebbségire és a közjónak hasznára rendelése által a megyéből kitiltani kegyeskedni méltóztatnék." BOTÜTÉST A HÁZASSÁGTORÖ ASSZONYNAK 1839-ben Egyed Antal apát­plébános egy „Bíró Uram!" megszólítású levélben arról számol be, hogy Kiszli Antal Palkovics János feleségével mór több időtől fogva „fajtalan életet élt. Most is őt Palkovics János a feleségével találta. Én a bűnöst hivattam, és el se jött. Mivel a bizonyosságok után rossz tette világos, aka­rom, hogy 12 botot kapjon nyil­ván a piaczon. És mivel Palko­vics János feleségével, mint há­zasságtörővei, élni nem akar, neki megengedem, hogy fele­ségétől elmehessen, szerszá­mait és egy südöt, úgy ami övé, elvihesse”. Az eset Dunaföldvárott tör­tént 1839 áprilisában. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents