Tolna Megyei Népújság, 1982. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
a Képújság 1982. január 16. Barátok között Tambovban Emlékek egy jegyzetfüzet lapozgatása közben Moszkvából egy éjszaka alatt ér Tambo\/ba a vonat. Mi tagadás, túlterhelt gyomorral, a friss élmények tömegétől fejbe- csapottan úgy száll be az ember a kényelmes hálókocsiba, hogy na, most egy nagyot alszom. Am ez csak keveseknek adatik meg. Először is bosszút áll a gyomor. Mert ugye — biztos, ami biztos — a felszállás előtt még szinte hajnalban, Ferihegyen megreggelizik a nagy útra készülő. A gép alig ér fel pár ezer méterre, hozzák a szegényesnek éppen nem mondható, gusztusos harapni- valót. Moszkvában a kedves kollégák alighanem azt hiszik, hogy emberbaráti küldetésük azonnal megébédeltetni a frissen érkezettet, mert ugye ott már jócskán ebédidő van, lévén két órával több, mint amit a magyar óra mutat. Az orosz ebédnek szertartása van. Csak az a kínos benne, hogy amikor azt hisszük, hogy már befejeztük, akkor kezdődik; ugyanis amivel addig teletömtük magunkat, csupán egy kis előétel volt. Tehát jön a leves, a második fogás, a desszert, a sajt, a gyümölcs és a tea. Óriási előny viszont, hogy senki sem sietteti az asztalnál ülőket, sőt szellemes, kedves pohárköszöntőkkél körítve, igazi élmény az étkezéssel töltött idő. Ebéd után egy kis — egészségügyi sétának is kinevezett — városnézés, a mindig érdekes, mindig újat is nyújtó Vörös téren. A séta egy kissé felgyorsul a végére, mert „hátha meg- szamjaztunk". Persze, micsoda dolog lenne úgy inni, hogy nem harapunk hozzá. Aztán tessék pihenni, mert nemsokára vacsora lesz — hiszen a vonathoz időben ki kell érni. Nos, a vacsora: lásd az ebédet — leves nélküli kivitelben. Ne szaporítsuk a szót. A vonat elindulásakor előkerül az úticsomag. Együnk, messze van még a reggel. A hálókocsi kalauza illatos teát kínál, s miután az idegenről kiderül, hogy a magyar testvérmegyéből érkezett, a tambovi illetőségű kalauz személyes sértésnek venné, ha az ő teáját visszautasítaná. Az ágyban azután arra is rádöbben a gyanútlan utas, hogy a tiszteletre méltó sebességgel száguldó vonaton nem egyszerű dolog aludni. Mire sikerül hozzászoknia az ütemes csattogáshoz, sikerül elaludnia, felriad: megszűnt a riogatás, megszűnt a monoton zörej, állomásra értünk. Aztán újra elindul a vonat, alvás, állomás, ébredés... és ez így megy reggelig^ Gyűrötten, kialvatlanul zuhan a tambovi pályaudvaron a tiszteletére kivonult kollégák ölelő karjaiba. Aztán pillanatokon belül elindulnak a Tambov- szálló éttermébe — egy bőséges reggelire — a hosszú éjszaka után. A kellő tapintattal városnézésre szánt első tambovi nap számos meglepetést tartogat. Túl azon, hogy a mi — lényegesen kisebb méretekhez szokott — szemeink alig tudják befogni még az egy-egy sugárút nyújtotta távolságot is, meglepőek az építkezési méretek, de leginkább megragadja az embert az építkezések stílusa. Nem annyira az, hogy valóságos daruerdők húzzák fel az öt-, tíz-, sőt, több emeletes épületeket, amelyek — ne szépítsük — pont olyan jellegtelenek, mint az agyonmázolgatva is csak betondoboz szekszárdi házak, vagy a budapestiek, kölniek, brüsszeliek, hanem az ősi orosz építészet Tambovban nem ritka gyöngyszemeinek helyre- állítása. Vagy úgy, hogy az évek során toldozgatással, átalakítással, néha egyszerűen csak vakolással, festéssel eltakart részeiről lehámozzák az oda nem illőket, vagy a város történelmi központjába visszavarázsolják a faházakat, és ezzel a belőlük sugárzó, mintegy mesebeli hangulatot. Különösen megkapó a most felújítás alatt álló, hatalmas sugárút, amely a városközpont monumentális Lenin-szoborral ékesített terét a vasútállomással köti össze. Őszinte tisztelgés ez a múlt értékei előtt, még akkor is, ha nem önzetlen, hiszen egy kéllemes hangulatú városban, az ott élők hangulata is kellemes. Szemet, szívet gyönyörködtetőek például a fából készült, hovatovább művészi kivitelű autóbusz-megállók, vagy a mesebeli mézeskalácsházikók képét idéző parányi boltocskák a bazársoron. Nosztalgia? Lehet. Soha haszontalanabbal ne nyilvánuljon meg ! A múltat idézik,^de a jelen céljait szolgálják a lakásokban és hivatalokban fő helyet elfoglaló szamovárok is. Á teázás komoly dolog. A szamováron készített tea utánozhatatlan. Teljes nézetazonossággal állapítjuk meg A. A. Kocsetkov elvtárssal, a megyei pártbizottság egyik titkárával, hogy az oroszok a tea-, a magyarok a kávékészítés specialistái. Az orosz ember utolérhetetlen sajátossága a történelmi múlt, az abból származó tanulságok és az abban gyökerező barátságok őszinte, teljes szívű ápolása. Példa lehet erre a kis falu kolhozmúzeumában őrzött számos ereklye. A háborúban szerzett kitüntetések bemutatása, vagy a fiatal, jóképű fiú fényképe és mellette az értesítés: hősi halált halt. Számukra a barátság is szent. A Lunacsarszkij Színház társalgójában van — az új épület elkészültéig ideiglenesen — a magyar—szovjet, illetve egészen pontosan a Tolna—Tambov barátság szobája. Felbecsülhetetlen értékű, régi faragott tölgyfa vitrinben őrzik a látogatások tárgyi emlékeit. Egy-egy könyvet, népművészeti tárgyat, népviseletbe öltöztetett babát, kötegnyi névjegykártyát. A vitrin felett festmény Szek- szárd központjáról. Az, hogy a magyarhonból érkezett vendégnek megmutatják, ürügy az emlékek, a látogatók és a velük kapcsolatos történetek felidézésére. Megható szeretettel elevenítik fel a Tolna megyeiekkel töltött órákat és az éppen ott járóra erősen rábízzák: adja át üdvözletüket az ismerősöknek, barátoknak. S náluk ez nem frázis, alkalomadtán ellenőrzik is, hogy megkapta-e a szóban küldött jókívánságokat a címzett. Egyszóval: itt nincs helye a magyaros felületességnek, miszerint odavetjük, hogy jó, majd megmondom és azzal le is van zárva az ügy. Aki elvállalja, hogy továbbítja akár az egy-két szavas köszöntést is, annak legyen becsületbeli ügye teljesíteni, mert szégyenben maradhat. Néhány megyénkbeli alighanem alaposan meglepődött mór Tambov, vagy mondjuk Kirsza- nov múzeumában, amikor a leqújabbkori gyűjteményben előkelő helyen mutatták be neki a testvérmegyei kapcsolatokat és a jókora fényképeken az ismerős magyarokat, a munkatársakat, netán saját maqát látta viszont. Termelési eredményeikre, gyarapodásukra éppen úgy büszkék, mint arra, hogy ha az orosz történelem során valamiért rájuk terelődött a figyelem. Nem mulasztják el annak hangsúlyozását, ha például Lenin valamelyik művében szerepel a városuk, vagy üzemük. L. F. Vorozsejkina, a raszkazo- vói járás és város pártbizottságának titkára is azzal kezdte a több mint kétszázötven éves város bemutatását, hogy idézte Lenin „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban" című írásának azt a részét, alhol utal az akkor nyolcezer lakosú településen élők nehéz helyzetére. Ma negyvenháromezer lakosa, fejlett textilipara, elektrotechnikai gyára, élelmiszeripari üzeme van: összesen tizennégy gyár. Hagyományos a gyapjú-, a bőr- és szőrmefeldolgozás. Olyannyira hagyományos, hogy az Arzsenkai Vörös Hadsereg Textilkombinátból 1813-ban került ki az első vég posztó. Azóta is a katonai köpenyposztó a fő termékük, de csinálnak gyermekruházati és kabátszöveteket, tiszta gyapjú, sőt teveszőr takarókat. Ez utóbbiról nem kis pajzánsággal mondta a gyár igazgatója, hogy egyedül használva mínusz 60, „kettesben" mínusz 96 fokig garantált a hőszigetelő-képessége. Százféle gyapjúból mintegy 30- fajta szövetet készítenek. Megközelítőleg 10 millió métert évente. A gyár 607 szövőgépéből 350 a ma ismert legújabb típusú. Ez az ország legnagyobb posztógyára. Nyersanyagraktárában a szomszéd kolhoztól Ozbegisztánig, sőt Új-Zéland- tól Argentínáig termelt gyapjúk bálái sorakoznak. A közel ötezer-háromszáz dolgozóból hatszáz mérnök vagy technikus, de a fizikai dolgozók 70 százaléka is szakmunkás. A képzés, továbbképzés folyamatos. A beszélgetés időpontjában 130-an tanultak a munkásfiatalok szakiskolájában, 140-en készültek a gyári technikumban az érettségire, tizennyolcán felsőfokú tanintézetek hallgatói voltak. A szakmunkásokat is a saját ipari iskolájukban képezik. A dolgozókkal való közvetett és közvetlen törődés sok más — számunkra olykor szokatlan, de lehet, hogy némelyik követésre érdemes — példáját sorolta fel V. K. Szvesnyikov igazgató. — A legutóbbi öt évben húszezer négyzetméternyi lakást építettünk, ezzel 300 családot juttattunk új otthonihoz. Most kezdtünk egy 176 családos lakótelephez. Van négy óvodánk, 500 férőhelyes kultúrházunk, nyári-téli stadionunk (kitűnő a hokicsapatunk), kétszáz személyes úttörőtáborunk, saját orvosi rendelőnk, új fizikoterápiás részleggel a régi röntgen, fogászati és nőgyógyászati szakrendelők mellett. Tervezzük egy bolt és egy bisztró üzembe helyezését. Tíz-tizenkét hektáron hétvégi házakat állítunk fel egy közeli folyó partián. A folyót egyébként öntözésre is használjuk. — Mit öntöznek? — Az üzem háztáji kertészetét. — Nem értem pontosan. Tessék erről többet mondani. Az igazgató viszont azt nem érti, hogy ezen mi az érthetetlen. Aztán tanítóbácsisan lassúbbra fogva a beszéd ütemét, magyarázatba kezd: — A szovjet államnak alapvető célja az életkörülmények javítása. A párt legutóbbi, XXVI. kongresszusán is külön hangsúlyt kapott a közszükségleti és közellátási cikkek termelésének fokozása. Nos, ennek jegyében mi az üzemben kifejlesztettünk egy új kabát- szövet-csáládot és nagy gondot fordítunk a közvetlen lakossági felhasználásra készülő cikkek minőségére. Sikerrel, hiszen Brüsszelben a dupla posztónk, Plovdivban a teveszőr plédünk, Moszkvában az egyik nőikabát- szövetünk nyert kiállítási aranyérmet. A több ezüst- és bronzérem mellett az eredményes kísérletekért állami díjat kaptunk. Ez a kongresszusi határozatokból ránk jutó feladatok végrehajtásának egyik része. A másik, hogy részt akarunk venni az élelmiszer-ellátás javításában is. Ezért — kísérletképpen — kértünk az állami tartalékból négyszáz hektár földet és ott, mintha ez a közös háztájink lenne, káposztát, uborkát és paradicsomot termeltünk. Mit mondjak róla? Az egész szezonban volt friss zöldségünk, sőt, az üzemi konyha téli szükséglete is a tárolóban várja a felhasználást. Aztán, hogy a gyermekintézményeink, üdülőink, üzemi konyhánk mindig friss tejet, vajat kapjanak — szintén az üzemi háztáji gazdaságaként — tehenészetet is létesítettünk. Száz tehenünk van. Nos, evés közben jön meg az étvágy: felmértük és megbeszéltük a dolgozókkal, hogy mihez lenne még erőnk, mivel tudnánk a közellátást segíteni. Az eredmény: jövőre újabb 800 hektárt kérünk; veszünk még száz tehenet, sőt sertéshizlalással is megpróbálkozunk. V. K. Szvesnyikov magyarázata jó útravaló a későbbiek során, hiszen így semmi meglepő nem volt már óbban, hogy az elektronikai gyár munkatársainak egy csoportja — amikor a magasabb értékű gyártmányok készítése során szünetük keletkezik — szánkókat csinál a megye sportboltjai részére; a műanyagüzemük szabad kapacitását lakásdíszítő tárgyak: térelválasztók, virágtartók előállításával töltik ki. Kir- szanovban például a nagy múltú textilipari gépgyár a közellátás segítésére zománcozott edényt gyártó részleget alakított ki. Am Kirszanov főleg más emlékek sorát idézi. Mindenekelőtt J. M. Szeliverov elvtárs alakját, aki annak idején az első delegáció tagjaként, éppen tíz éve már járt Tolna megyében. Most, a havas esőt hordó, csípős szélben levett kalappal várta a járás határán a vendégeket, és hogy a találkozás szűkreszabott óráiból egy perc se teljen üresen, a csontropogtató baráti ölelés után nyomban a járás bemutatására tér. Mire a Lenin kolhoz félórányira lévő központjába étünk, a járás minden lényeges adatát, történelmi mozzanatát, fejlesztési elgondolását felsorolja, olyan utolérhetetlen hévvel, hogy Pókos Pistának, az oroszt is, magyart is anyanyelvi szinten beszélő tolmácsnak, lélegzetvételre is alig marad ideije. Az első utunk a kolhozalapító aimerikás orosz és más nemzetiségűek tiszteletére létesített múzeumba vezetett. Ennek a kolhoznak a története nem mindennapi. Még kommunának született, amikor Leóin szavára útra kelt egy csapat emigráns, hogy visszatérjen az óhazába, az új élet útjára lépett Oroszországba. Velük tartott néhány más nemzetiségű család is, olyanok, okik szimpatizáltak a forradalommal. Hozták kis vagyonkájukat és az úttörők mérhetetlen lelkesedését, azt az elhatározást, hogy minden erejükkel segítik a kommunisták megálmodta új világ megteremtését. Lenin kísérőt adott melléjük, hogy keressenek letelepedésre alkalmas helyet, akár elhagyott földesúri birtokon, akár máshol. A kirszanovi föld tetszett meg nekik. Most, félévszázadon túlról is elismeréssel" állapíthatjuk meg: értettek a helyválasztáshoz. Jól termő a föld, de alkalmas téglaégetésre is, sőt, a közeli erdők máig üzemelő fűrészüzem lehetőségét is kínálták. A kolhoz mai gazdái már csak a hűségesen őrzött emlékekből ismerik nagyszüleik esetenként heroikus erőfeszítéseit, azt a munkát, amivel a leg- csupaszabb földön teremtettek életet. A fiatalok, akik gyakori vendégei, hallgatói a múzeumot vezető nyugalmazott történelem-tanárnőnek, itt pontos magyarázatot kapnak arra, hogy miért van a környéken oly sok idegen csengésű családi név. Ami azt illeti, a kommunaalapítók kései utódai számára az elmúlt év nem volt könnyű. Erről a kolhozirodában beszélgettünk. Az ablakból az épület előtti téren álló Lenin-szoborra látni. A beszélgetést bevezető megfontolt mondatok közben az alig több mint fél éve megválasztott kolhozelnök minduntalan oda-odatekint a szövetkezet névadójára. Szinte vele együtt várjuk, hogy szavaira a szobor bátorítólag, helyeslőén rábólint. — Nehéz esztendőnk volt. Három és fél hónapig egy csepp eső sem esett. A tervet minden részletében teljesíteni kell így is. A tejtermelési tervünket már szeptember 24-én teljesítettük. Tudjuk, arra az élelmiszerre aminek a megtermelését mi a tervben vállaltuk, máshol számítanak. A téli felkészülés legfontosabb feladata a takarmányüzem gazdaságos, jó munkájának megszervezése, a racionális takarmány-felhasználás biztosítása, az istállók optimális hőtartásának elérése volt, ugyanis a kellő hőfokú ólban kevesebb takarmányt igényelnek az állatok. A gondok megoldására kidolgozott intézkedések végrehajtásának felsorolása nyomán bontakozik ki előttünk azapar- hanti tsz partnergazdasága, ez a több profilú, szántóföldi kultúrákkal, állatokkal, gyümölcsössel, erdészettel, sőt ipari tevékenységgel foglalkozó kolhoz, az 510 tag élete. Megtudjuk, hogy a kolhozok téglagyárainak versenyében elért első helyezésért egy exkavátort kaptak, hogy a múlt évben négy család telepedett hozzájuk és öt leszerelt katona is visszajött, a hadseregben megtanulták a gépkocsivezetést, hogy a sportolók készülnek a téli sífutó-bajnokságra, hogy a kommuna korából fennmaradt néhány épületből skanzen lesz. És talán még órák hosszat beszéltek volna az életükről, ha a járási pártbizottság első titkára közbe nem vág: menni kell. Nagy a járás és szeretné egy részét megmutatni. Az újságírók megőrzik a Jegyzetfüzeteiket. Magom is így vagyok vele. Ha később előveszem, egy-egy szó felidézi a régi beszélgetések helyszínét, légkörét, de ami a legfőbb: résztvevőit. Most, alig néhány hét telt el a jegyzet készítése — a tambovi út — és aközött, hogy valami miatt kézbe került a kis füzet. Megörültem neki, hiszen alkalmat adott arra, hogy felidézzem kedves ismerőseimet, kollégáimat, barátaimat. Azokat, akikkel az idén együtt ünnepeljük megyéink testvéri kapcsolatainak tíz évét. FEJES ISTVÁN Múlt századi a hangulata, pedig új autóbusz-megálló Nem Patyomkin-falu, bazársor.
