Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
1981. december 24. •V -H» 6 'KÉPÚJSÁG Múltunkból — A szülőkben mindig él a vágy, hogy gyermekeik többre vigyék, mint ők. Amikor megszületett ' a két gyerek, az édesanyjuk mit szeretett volna nevelni belőlük? — Biciklistát semmi esetre sem. Habár kicsi korukban már a háromkerekűvel eljártak a nagymamához. A Laci kétéves korában nagy utakat tett a környéken. — A katonaságtól 1956-ban szereltem le, a következő év tavaszán esküdtünk meg. A feleségem szállási lány, decsi. Én a várdombi gépállomáson helyezkedtem el, traktoros voltam. Innét az ismerkedés, meg a szerelem. A házasságunk után a szüleimnél laktunk. Nem voltak nagy terveink. Tudtuk, nagyon sokat kell dolgozni, szerettünk volna egy önálló fészket, erre gyűjtögettünk. — A kérdés eredetileg úgy szólt, hogy. . . — Tudom, tudom. Csak amit el szeretnék mondani, hozzátartozik a gyerekek jövőjéhez is. | — Türelmesen hallgatjuk. — Várdombról 1960-ban jöttem el Szekszárdra az akkori Béke teremlőszövetkezetbe traktorosnak. A feleségem háztartásbéli volt, mint általában akkor az asszonyok. Ez annyif jelentett, hogy a tsz-ben nem voltak tagok, de a férj, vagy valamelyik rokon jogán dolgoztak, így voltunk mi is. Sok pénz kellett — mert házat akartunk építeni. Kilenc év spórolása után itt Szekszárdon, az akkori városszélen, a mostani Martos Flóra utcában elkezdtük az építkezést. Most tudok az eredeti kérdésre visszakanyarodni. Ilyen körülmények között és akkor, a hatvanas években az embernek nem nagyon volt más igénye, mint, hogy Tó szakmát adjon a gyerekei kezébe. — Ezt értem. De többnyire a szülők álmait a gyerekeknek kellene megvalósítani. Maguknál nem volt ilyen? — örök életemben nagyon szerettem volna harmonikázni. A legtöbb férfi, ott az állomáson tudott, meg a környezetemben is. Ezért mindkét gyereket beírattuk szolfézsre, meg vettünk harmonikát is. A Varga tanár úrhoz jártak négy évig. — És az anyának milyen tervei voltak? — Mindegyikőnk ezt akarta. Szerettem volna látni őket egy zenekarban. — És mit szóltak ehhez a gyerekek? Laci? — Az elején tetszett. I — Zoli? — Én inkább gitározni akartam. Akkor azt mondták, hogy előtte meg kell tanulni hegedülni, így aztán inkább lemondtam róla. — Tehát nem teljesült az apai óhaj. — Láttuk, hogy rossz lóra tettünk. Még kedveztek is nekik a zeneiskolában, jobb jegyet kaptak, mint amit érdemeltek, de nem ment. — Az apai tekintélynek nem ártott ez? — Az apai tekintély nem ezen múlik. Itt megint vissza kell kanyarodni a múltba. Mi paraszt család vagyunk. Errefelé az volt a divat, hogy a legidősebb asz- szony a családfő. így volt ez nálunk is. A dédnagymama akarata irányította a családot. Nekünk ez nem tetszett és kétéves együttélés, közös kassza után különváltunk. Ezek után a mi családunkban nem volt divat az ilyen. Ebből következik, hogy a gyerekeket is beavattuk a családi dolgokba. Közös volt a kassza, akkor vettek belőle, amikor akartak, de meg is gondolták, hogy mikor mire költenek. Tehát az apai tekintély nem abból áll, hogy én megmondok valamit és csak az lehet. lEz most érvényesül, főleg mióta felnőttek. Tanácsot adok nekik, abból annyit fogadjanak meg, amennyi nekik szükséges. — Említették az előbb, hogy építettek. A gyerekeknek is volt munkájuk? __— A parasztcsaládban a gyerekeknek is van feladatuk. Lehet, hogy most nem így van; de akkor és nálunk így volt. Dolgoztak. Kijártak velünk a földekre kicsi koruktól kezdve. A házépítésnél is segítettek. I — Szerettek dolgozni? — A Zoli jobban. Még a konyhában is segített nekem. A Laci már csintalanabb volt. Az iskolában is vele volt a több baj. | — Rosszul tanultak? — Olyan közepes tanulók voltak. Amikor elkezdődött a kerékpározás, akkor a Lacinál nagyon romlottak a jegyek. Ketteseket és hármasokat hozott. Akkor az apu a kezükbe nyomta az ellenőrzőt és elküldte a biciklikkel együtt az edzőnek. Addig nincs sport, míg ilyenek lesznek a jegyek. — A fegyelmezés miből állt? — Nem azt mondtam, hogy soha többet nem lehet kerékpározni, csak a jegyektől tettem függővé. | — És lett változás? — Megbeszéltük a tanárral. Eljött Schneider Konrád is és mondta: Halász bácsi gondolja meg, ez olyan sport, hogy nem lehet egyik napról a másikra változtatni az edzésmennyiséget, a terhelésnek egyenletesnek kell lenni. — Beszélgettünk erről sokat a férjemmel. Az edző még azt is felajánlotta, hogy a felesége, mivel tanárnő, korrepetálja őket. Aztán egyik napról a másikra megváltozott minden. A Lacinak megszűntek a beírások, javultak a jegyei. I — Hogy volt ez Laci? — Gyerekként csöppentem a felnőttek közé. Akkor még voltak az induló osztályban harmincévesek is. Ők megfegyelmeztek bennünket. Meg valahogy felnéztünk rájuk, tizenkét-tizenhá- rom évesen éltünk a felnőttek között, bácsiztuk őket. Megkomolyodtam, és szerettem volna tovább biciklizni. Akkor már országos versenyekre jártunk, ami nagyon tetszett. — Maradjunk még mindig az álmoknál. A gyerekek befejezték az általános iskolát, milyen tervek voltak továbbtanulás ügyben? — Én azt mondtam nekik, hogy próbáljanak leérettségizni. Traktoros szakmám van, meg szerelői, de a gyerekeknek mást akartam. Meg tudom azt is, hogy manapság már követelmény az érettségi. Ezt erőltettem. — Én már akkor az iskolában dolgoztam a konyhán. Sokat beszélgettem a tanárnővel, ő valamilyen szakmát javasolt. — Azt akartam, hogy ha leérettségiznek, akkor döntsenek, felnőtt fejjel. Nem akartam őket sem egyetemre, sem máshova erőszakolni, legyen egy tisztességes szakmájuk. De ezt el is vártam tőlük. — Milyen álmokkal indult Zoli? — A Zolinak hiába javasoltam az érettségi felé az utat, mindenáron szakmát akart tanulni. | — A Zoli válaszát várnám. — Festő. Szobafestő és mázoló akartam lenni. De azt mondták, hogy abban az évben nem indul. így aztán lakatos lettem, vasszerkezeti-lakatos. | — És Laci? — A Rózsa Ferenc szakközép- iskolába szerettem volna menni finomműszerész tagozatra, de hát a rossz matematikajegyek miatt nem is jelentkeztem. Beiratkoztam Palánkra a mezőgazdasági szakközépiskolába. — Akart mezőgazdász lenni? — Az érettségi volt a fontos.-— A Lacinak meglett az érettségi, Zoli szakmunkásbizonyítványt szerzett. Sőt sikeresen „érettségiztek" a kerékpárból is mindketten. Országos bajnokok, ott voltak az olimpián is. De most ne erről beszéljünk, hanem a családi jövedelemmel folytassuk. Mennyi a jövedelme a Halász családnak? — A gyerekek négy-négyezer forintot keresnek. Az apu fizetése 3800, az enyém 2700 forint. — Nem okoz gondot az apának, hogy a gyerekek többet keresnek? — Nem. I — Laci, magának mi a véleménye? — Közös a kassza, ki mennyit tesz bele, nem lényeges. — Úgy tudom, hogy kevesebb pénzért ment el az egyesülethez szerelőnek. A pénz nem játszik szerepel maguknál? — Nagyon számított mindig a pénz, de nem mindenáron. Ezt mondtam mindig a gyerekeknek. Sőt én szóltam, mikor kezdők voltak, hogy annyi fizetést adjanak nekik, amit egy kezdő érdemel. így az eredeti 3500 forint helyett 2500-ra csökkentették a fizetésüket. | — Ez hihetetlen! — Ha mindjárt nagy pénzzel kezdenek, akkor az szerintem rossz. Nekem, az apának erre is kell gondolnom. Most négyezer a fizetésük, szépen lassan tornázták fel magukat erre a szintre. Nem kaptak egyetlen olyan fillért sem, amiért nem dolgoztak meg. —A „pénzügyminiszternek" is ez a véleménye? — Megtanultak spórolni. | — Laci? — Először jónak láttuk az apu véleményét, de most már más a véleményem. ■ — Anyagias lett? — Szó sincs róla. Csak tudom, hogy nálamnál rosszabb versenyzők sokkal többet keresnek, pedig nem dolgoznak any- nyit, mint én. — A sportolók dolgoznak vagy nem, mert a Zoli az előbb egy félmondattal mintha azt mondta volna, hogy a biciklizés nem munka? — Nem veszik munkának, úgy mint én annakidején a traktoro- zóst, pedig van olyan nehéz. Van mindkét gyereknek munkahelye, de — ezt azt hiszem tudja mindenki — többször kérik el versenyre őket, meg edzésre, vagy táborba, mint amennyi időt a munkahelyen kellene tölteni. — A három „fiú" — az apa is — biciklista. Ebből következik, hogy az anya sokszor van egyedül. — Sokszor vagyok egyedül. Mert van amikor három hétre is elmennek. De így nyugodtabb vagyok, ha az apu is velük van. — Ezek szerint kevés az ünnep a családban? — Az ünnep az megvan. Mert ha nyernek, akkor ünnepelünk. De nekem nincs olyan lehetőségem, hogy vasárnap délelőtt főzök valami finomat és akkor délben leülünk az ünnepi ászaihoz. Most karácsonykor együtt lesz a család. Nekem ezzel meg kell elégedni. — Most ismét váltanunk kéne: nem féltek sohasem, hogy a gyerekek egészségének a rovására megy a versenysport? — Emlékszem, egyszer valamilyen kerékpárosverseny volt a városban. Én is lementem a többi asszonnyal az útra és néztük a versenyzőket. Elszörnyülköd- tem, láttam, hogy mennyire fáradtak, izzadtak, elgyötört az arcuk. Akkor mondtam, hogy az enyémek nem lesznek biciklisták. Hát itt van, ők is így néznek ki egy-egy versenyen. Féltem őket, nagyon. Az orvosok megnyugtattak bennünket, hogy egészségesek a gyerekek, én meg hiszek nekik. — Laci, megfogalmazódott már a jövő? Mi lesz a versenyzés után? — A jó példa előttem Takács András, a BKV Előre versenyzője, 37 éves és még aktív versenyző. — De mégis, mi lesz a jövő? — Szeretnék edző lenni. Ha ez nem sikerül, akkor majd eldöntőm. | — Zoli? — Edzőnek semmi esetre sem mennék. Az még nagyobb strapa mint a versenyzés. Inkább az apu nyomába lépek, szerelő leszek. — Ha már az edző szónál tartunk, mi a szerepe a család életében? — Én vagyok az anyjuk, de mióta sporolnak a gyerekek, a Schneider (Konrád nevelte őket.’ Hogy jutottak valamire, neki is köszönhetik. — Van titok a családban? Valamit el kell hallgatni a szülők előtt, Zoli? — Nem. | — Laci? — Nem. — Mindig az mondtuk nekik, hogy a családon belül mindent meg lehet mondani. Nekem, az anyjuknak, vagy akár az apjuknak, de ne legyen titkolódzás. Ez abból is adódik, amiről beszéltünk: a kassza mindig közös volt, most is. — A férfiakra leginkább az apa tud hatni, de az anyához őszintébbek. Mi a véleménye erről az apának? — A szülőknek irányítani, korrigálni kell a gyerekek cselekedeteit. Megmondom nekik a véleményemet mindig. Hallgassák meg... de erről beszéltem. Nekem mindig az volt a célom, hogy becsületes emberként éljenek, ne kelljen nekik se, nekünk se szégyenkezni. Amit csinál az életben, azt jól csinálja. Legyen az kerékpározás, vagy bármi. — Ezt sikerült elérni. A versenysportban már bizonyítottak, de ahogy ismerem őket, nemcsak ott. HAZAFI JÓZSEF A paksiak nagyon szeretik a Dunát. Pedig nagyon sokszor okozott már gondot, katasztrófát a jeges árvíz, vagy a hosz- szan tartó zöldár. Az épületek sokaságát döntötte romba, elvitte a termést, eliszapolta a vetést. Sok ember életét követelte a vízsodrás. Nem volt ritka a tömeges szerencsétlenség, s még nagyobb az egyéni tragédiák száma. De a folyó — amely már régen nem „kék" — (tegyük hozzá, hogy sohasem volt igazán kék a Duna, mert sok hordalékot: kavicsot, iszapot sodort a hegyekből a sík vidék felé) sok embernek biztosított megélhetést. Hosszú időn át bőséges volt a halászok zsákmánya, a hajózás is jó megélhetést, jövedelmet biztosított az itt élőknek. S a hajómalmok olcsó energiával — a vízsodrással — egyenletesen őrölték a búzát, a rozsot a Duna két oldalán fekvő falvak, mezővárosok lakóinak. Messze híres volt a hajómalmokban őrölt liszt. A molnárok értették a szakmájukat. Ragaszkodtak a Dunához az emberek, s ha valaki radikálisan akart a folyam életébe beavatkozni, elveszítette az emberek előtt a népszerűségét. Pedig a XIX. század folyamszabályozása megkövetelte a folyam medrének megváltoztatását. Valamikor — mint ahogy például a Tolna megyei Levéltárban őrzött, 1791-iben készült térkép tanúsítja —, a Duna Ordastól nyugatra hirtelen északra fordult, majd hajtűkanyart leírva Dunakömlődhöz simult, onnan déli irányba fordulva a Sánchegy keleti oldalán — ott, ahol ma a vasútvonal, a 6-os út és az Imsósi erdő • van — folytatta útját, majd a téglagyár magasságától a mai medrében. A vízen tömegesen helyezkedtek el a „vízimalmok” (a városban „vízimalmoknak" nevezték a hajómalmokat). Különösen a Telelő néven ismert térségben voltak kedvező helyzetben a hajómalmok, mert itt a vízsodrás egészen közel volt a parthoz, könnyű volt a zsákokkal teli ladikokkal megközelíteni a malmokat. (Megjegyezzük: az 1791-es térképen Paks északkelet—délnyugat irányú fő útja mellett mindössze két utcát jelöltek meg — valószínűleg a későbbi Duna utcát és a hajóállomáshoz vezető utcát. Ezenkívül kisebb házcsoportot jelöltek az öreghegy utca és a mai Kossuth Lajos utca térségében). Az akkori város minden pontjáról látni lehetett a folyamot. Ezért szinte mindenki tudta, mi történik a partokon. Az erősen zajló, majd beálló Dunának, valamint a tavaszi jégzajlásnak mindig sok nézője volt, eseményszámba mentek ezek. De azt is tudták, hogy a vízsodrás mikor mekkora területet „rabolt" el, miként mosta el a part egy-egy szakaszát. A Duna miatt fordultak a mezőváros vezetői a vármegyéhez 1791-ben. Az augusztus 8-i levelükben „bepanaszolták" a Dunát. Mit sérelmeztek a paksiak? Idézzük levelüket: „Tekintetes Nemes Vármegye! Paks Mezző várossá minémű veszedelmes környül állásokban légyen az Duna miatt. Kéntelenítettük az Tekintetes Nemes Vármegyének alázatosan bé jelenteni. Ezen Duna enyihány eszten- dőtül fogva magának járását városunk felé leg alább hatvan ölinyire bellebb vette, már most kertyeinket el horgya, enyihány lakassaink házait öszve döntötte, minden órán az hajó járást is egészben meg gátollya. Komlód felé levő posta utat is hor- gyar annyira, hogy egyik felül a Duna, másik felül a hegy a szabad járást nem fogják engedni. Ami több, ha tsak az Tekintetes Nemes Vármegye ezen Dunának veszedelmes környül állásait, valamely bölts ki gondolható móddal és munkával, mely noha terhes, és mi annak nem tsak el kezdésére, de anyival is inkább annak tökélletes végben vitelére elégtelenek vagyunk meg gátolni nem méltóztatik, rövid üdő múlva nem tsak legelő mezőink, de maga városunk is utolsó romlásra és pusztulásra jutand. Mellynek is a midőn orvoslásáért alázatosan könyörgünk, vagyunk az Tekintetes Nemes Vármegyének alázatos szolgái: paksi bírák, esküdtek és közönséges lakosok." A FONÓHÁZAK A vármegyének, úgy tűnik, sok gondot okoztak a XIX. század végén a fonóházak. Ezért 1897- ben szabályrendeletet fogadott el a megyei közgyűlés. Mint azt a feljegyzésekből, szokásokból tudjuk, különösen a fiatalok kedvelték egykoron a fonóházakat, de a középkorúak és az idősek is szívesen elbotorkáltak esténként oda, már csak azért is, hogy elbeszélgessenek, véleményt cseréljenek a faluban történt eseményekről. A fiatalok pedig — a munka mellett — ismerkedni mentek a fonóházakba. Az ismerkedésből szerelem, házasság lett. De a fonóház a vidámság színhelye is volt, s nem egyszer a vidámság botrányba fulladt. . . Az ilyen esemény természetesen nemcsak a XIX. század végén fordult elő, hanem már jóval korábban is, feljegyzések, megörökítettek hasonlókat a XVI—XVII. századból is. Nyolcvannégy évvel ezelőtt határozott a megye: megregu- lázza a fonóházak látogatóit, kordába szorítja a duhajkodást. De egyáltalán mi is volt az a fonóház? A szabályrendelet szerint a megyegyűlés azt a házat tekintette fonóháznak, „amely a fonás céljából, vagy annak ürügye alatt rendszeres társas ösz- szejövetelek színhelyéül szolgál, vagy ilyen célra bérlik, s amelybe egy-egy idényen át díi fizetés ellenében, vagy anélkül is a résztvevőknek szabad belépése van". A fonóházak megnyitásához a járási főszolgabíró engedélye volt szükséges, aki csak olyannak adott engedélyt, akit a rendszer erkölcsösnek, feddhetetlennek tartott, s különösen fontos volt a megbízhatóság. Ugyanis attól tartottak a járás és a megye vezetői, hogy a fonóházakban az összejövetelt szervezkedésre használják fel a falvak szegény lakói. A rendelet este 11 órában jelölte meg a fonóházak záróráját. Ahol tovább tartott a — rendszerint hangos — összejövetel, megbüntették a ház tulajdonosát, elvették az engedélyt. Ugyancsak megtiltották, hogy 14 éven aluli fiatal belépjen ezekbe az épületekbe. Viszont beléphetett bármikor a rendőr- hatóság. Mint ahogy azt a szabályrendelet megállapította, ezeket a helyiségeket rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, nehogy a község békéjét, nyugalmát háborítsák az odalátogatók. Aki a szabályrendeletet nem tartotta be, s erre a hatóság rájött, azt az illetőt 12 órától 5 napig terjedő elzárással lehetett büntetni, vagy pedig a község szegényalapjára 2—50 forintig terjedő összeg befizetésére kötelezték." Kár, hogy a fonóházak divatja elmúlt, igaz, a fonás is egyre ritkább. Tollfosztóba sem járnak az emberek. Ez is a múlté. Jó viszont, hogy divatba jöttek a táncházak, ahol a fiatalok esténként szórakozhatnak, tanulhatnak. Ez talán — lealábbis részben — betölti a korábbiak szerepét. K. BALOG JÁNOS
