Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

1981. december 24. NÉPÚJSÁG 7 Ahol az ember, ott a világ Erdő szélén, téli délután A kerekek alól elfogyott a betonút. Szerencse, hogy a mennydörgős, villámlás decem­ber nem puhította föl egészen a földutat, mely szökkenésnyi- re a halastavak után már jár­hatatlan. A dombról lefutó erdő alján füstöt bodorít a gyulaji vadaskert erdészházának kémé­nye. Sehol egy lélek. A tavakat tápláló vízfolyás árka mellett lármás házi, meg „urbanizált” vadkacsák és hallgatag pekin­giek. Vigyázva lépegetünk lefe­lé a tövig legelt megkopott gyöpön. Kísérőim hatalmas mu­latságára megjegyzem, hogy dámnyomokat nem látok sehol, de a nyuszik ugyancsak sok „tojást" raktak. Fölvilágosítanak az erdei jártasságúak, hogy ezt nem a nyuszik dekorálták ide, hanem a lapátosok, „akik”, úgy látszik, jóban vannak az erdé­szekkel, ha ennyire meg merik közelíteni a házukat, aminek udvarán és környékén kutyák, aprájószágok zsinatolnak. Most érzékelem másodszor, hogy szép, furcsa és csak lát­szólag rideg világ ez itt, ahol akár a mesében, „boldogan él, amíg meg nem hal" Hersics István erdész és felesége, akik tavaly ünnepelték házasságuk 25. évfordulóját. Másfél hónappal ezelőtt ve­lük kapcsolatban két dál'og ra­gadott meg. Az egyik Hersics Istvánnénak az a nyilatkozata, ami úgy hangzott: „Engem in­nen csak a mentő vagy a ha­lottaskocsi vihet el." A másik egy házilagos operáció, amitől megborsozott a hátam. Hersics Istvánná főállásban feleség, anya, nagymama, a Háztáji hangyaszorgalmú és páratlan ötletességű főnöke, a család gépkocsivezetője, mellette pe­dig halőr. E hivatalában esett meg nemrég, hogy utánakapott egy horgászbotnak és a horog beleszakadt jobb kezének kö­zépső ujjába. Szisszented néhá­nyat, aztán próbálta kipiszkálni. Mikor látta, hogy nem megy, kérte szépen a pecázó vendé-, get, hogy „lenne szíves a zseb­késével kinyisszantani azt a francos horgot!” Némi szabó- dás után megesett a műtét. .. — Kutya baja a kezemnek — mondja mostani kérdezősködé- semre és csakugyan; alig látni nyomát a vágásnak. Nem tudom ki hogyan van vele, én képtelen vagyok jóné­ven venni, ha ritkán élvezhető ebéd utáni sziesztámban bárki megzavar. Hersicsék kivételes emberek ebben is. Azt mond­ják: „aludni ott van az éjsza­ka”, a vendég viszont ritka a háznál... Amint hazaterelődnek a to­csogóról a kacsák, a férfinép különvonul az erdész irodájául is szolgáló előszobába, aminek falain trófeák és kitömött ma­darak sokasága díszük, majd kiszöknek, hogy lencsevégre kapják a közeli laposon eset­leg legelésző dómokat. Mi be­telepedünk a cserépkályha mi­att is barátságos nappali szo­bába, ahol ott a televízió és két nemrég még használt vajköpü- lő között a rádió. Aztán könyv, könyv, rengeteg, meg olyan ős­öreg és ritkaszép cserépedé­nyek padlón, polcon, szekrény­tetőn, falakon, hogy láttukra a legavatottabb gyűjtők is cset- tinthetnének.- HARMÓNIA MINDEN MENNYISÉGBEN A Hersics házaspár akkor se találhattak volna jobban egy­másra huszonvalahány eszten­dővel ezelőtt, ha egyikük a má­sikat lámpával keresgéli. Hogy az akkor még karcsú, 18 eszten­dős belecskai hajadonnak ke­vés fogalma volt arról, hogy mi jár azzal, ha erdész köti be a fejét? Tény. No de: szerették egymást és az erdőt, a termé­szet csöndjét, páros magányu­kat, így föl se tűnt soha, hogy minden igen messze van, ami más emberek szíve vágya. Életük első állomása egy Pál- fához, Sióhoz közeli edészház volt, ahol csemetéket neveltek telepítéshez. Jött aztán a regö- lyi erdészet — 7 kilométerre a falutól —, aztán ez a gyulaji, szemben az óbiródi résszel, ahol ma már cigánycsaládok se élnek kint. És lett a két gyerek. Az első Marika. Már asszony és bent dolgozik Gyulajon az általános iskola gondnokaként. Neki van egy negyedik éves kis­lánya, akinek „Hersics papa" testesíti meg a legfőbb földi jót. A fiú, István, Dombóváron jár iskolába, a postaforgalmi szakközépiskola második osz­tályos tanulója és éppen most üli majd 17. születésnapját, amire gyümölcstortát rendelt. Ez a ,,legmenőbb" édessége a családnak. De a kemencében sült rétes is kedvelt, és amikor különösen nagy örömet akar szerezni Hersics Istvánná, ke­nyeret is süt és kemencés lán­gállót, mert az „a világ legfe­jedelmibb étele” fokhagymá­val, tejföllel. A karácsonyi puly­ka úgyszintén kemencéből kerül az ünnepi asztalra. A ház 44 éves asszonya tíz évvel fiatalabb az uránál. De azt gondolom, hogyha történe­tesen ő lenne az idősebb, ak­kor is ő lenne a család életé­nek a motorja. Elképesztő, hogy mi mindent győz, mi mindenhez ért ez az asszony, s mi minden­re ér rá! Korán fekszik, korán kel. Mire dolgozni indul, otthon már minden kész, még az a jámbor civódás is. amivel a ma­gányt fűszerezik. Kezdettől fog­va. Hirtelen-gyorsán összekap­nak valami csacska, egyáltalán nem fontos dolgon, aztán amint egymásra néznek, nem állják meg nevetés nélkül. „Fél óráig se tartott soha a haragunk” mondja és látni való, hogy bol­dogságuknak ez az egyik forrá­sa. A másik? Az életvidámság és az, hogy soha nem vágyód­tak elérhetetlen dolgokra. A fér­fi mellett a feleség fölfedezte, hogy a legnagyobb rengeteg közepén sincs egymagában az ember, ha kéznél van az a mun­ka, amit szeret, amivel megsze­rezhető az a megbecsülés, amely nélkül az életnek semmi íze. — Soha nem félt távol a vi­lágtól, segítségtől, orvostól? Nem ő, soha! Pedig nemegy­szer maradt magára, amikor a férj elment továbbképzésre Sop­ronba, Szegedre vagy máshova. Volt azért, hogy erősebben do­bogott a szíve. Az például Re- gölyben történt... Kicsi volt még a Pisti gyerek, s mert ketten készülődtek az éj­szakára, amint ellátta a lovat, teheneket, juhokat, disznókat, baromfiakat, korán becsukód­tak. Hát csak füttyöget odakint valaki. .. Vakfekete az éjjel, férfi sehol a picikén kívül. Né­mi tanakodás után kicsapta az ablakot megtudakolni, hoqy „ki van ott?!" Jó messziről jött a válasz: „Én!" Az erdészné akkor mór nevetett, mert kétséget ki­záróan a szőlőhegy felől érke­zett a hang, és pityókos gazdá­ja azt siránkozta bele az éjsza­kába, hoqy a sötétség miatt nem talál le a hegyről. Erre ki­tette az ablakpárkányra a pet­róleumlámpát, hogy annak irá­nyába tartva leveckelődhessen a víz mosta, bokros hegyoldalon a benyakalt férfiú. — Ha azt mondom, hogy ró­ka, mi jut eszébe? sok mindent nem szoktak meg és ezek egyik-másikában feltét­lenül igazuk van. Már most bo­csássuk előre, hogy a magát el­fogulatlannak érző kívülálló vé­leménye szerint sok mindenben viszont egyáltalán nincs. Kezdjük a csárdánál, részben azért, mert csakugyan útba esik, de részben azért is, mert ennék régi dicsősége lassan nem hogy az éji homályban ké­sik, hanem maholnap teljesen elenyészik. Az, hogy egy kis fa­lunak legyen egy kulturált kis­vendéglője, teljesen indokolt kí­vánság. A jelenlegi piszkos, el­hanyagolt, hideg, italválasztéka alig van, étel pedig semmilyen. Mellette az útkanyarban máig kínálkozik a régi kocsibeálló helye autóparkolónak, maga az épület pedig egyszerűen jó üz­let n e k , ami Diófásiék idejé­ben volt is. — Még egy féldecit is undo­rodik meginni itt az ember — mondja az egyik helybeli, majd megrázkódik, megissza és újra megrátkódik. Egy másik tömör vélemény: >— Az áfész egyáltalán nem törődik velünk! Ugyan miért nem törődik? Ez ebben az esetben egyálta­lán nem szónoki kérdés. Az em­berek, a legkülönbözőbb telepü­lések lakói, teljes joggal igény­lik, hogy törődjenek velük. Vég­tére is ezért választottak taná­csot. Végigmenve a falun, le egé­szen a völgybe, a csárda okoz­ta borús hangulat napsugara- sa’bbra fordul. Szép, tiszta, jó­módra valló házak, járda, össz­hatásában az a fajta, megelé­gedést keltő hangulat, ami a magyar falvak túlnyomó több­ségére jellemző. Az út mellett idős bácsi igazgatja lapáttal az árok partját, hogy utat en­gedjen a lefutó hólének. Köszö­nés, kézfogás, beszélgetés. Az újságírót is érheti szerencse, a / 76 éves .Pilisi Pál törzsökös hely­beli, mindent tud a falu múltjá­ról, hisz leszámítva azt a tíz esztendőt, amit „angyalbőrben" töltött, mindig itt élt és gazdál­kodott. — Milyen lett Harcon a hely­zet? — kérdez vissza az eredeti címelképzelésre. — Rosszabb lett! Ezután hosszú és nagyon ér­dekes fejtegetés következik a falu múltjáról, de jelenéről is. Jövőjéről egy szó sem. Bármi­lyen rokonszenves, friss szelle­mű idős ember Pilisi Pál, foko­zatosan kiderül, hogy szinte enyetlen panasza se állja meg a helyét. Az alapszemléletben van a hiba, melyet ő is, éppúgy, mint később mások, így össze­gez: — Nem nekünk kellett Sió- agárd, hanem mi kellettünk a sióagárdiaknak I Valószínűleg még a közigaz­gatásban kevésbé járatos is Pilisi Pali bácsi dolgozik ijljyj|lijij fenti cím helyett tulaj* donképpen az kívánkoz- na, hogy „Mi a harci helyzet?”, hiszen valójában er­ről lesz szó. Ezt a világháborús emlékeket ébresztő közhelyből táplálkozó címet azonban már sokan használták. Aztán átvet­tük néhányon, köztük én is és jobb, ha az ember még a figye­lemfelkeltés kedvéért se ismé­telgeti önmagát. Egyébként a harciak egy cseppet se tűnnek harcosaknak és a község képe is felettébb békés. Erről aoznban az úton járóknak csak tört része tud, hi­szen a gépkocsik többnyire el- száguldanak a volt Diófási csár­da mellett és a bennük ülők legfeljebb arra figyelnek fel, hogy odébb, bal kéz felől új há­zak sora épült. Ez a felfigyelés kétséges, .hiszen ugyanez látha­tó minden magyar faluban, a képet megszoktuk. A harciak, a „tényleges" falu lakói azonban — Hogy nemrég agyoncsap­tam egyet, miután a két tacsi jól kifárasztotta. Aztán az éjjel is volt itt egy szép példány lá­togatóban. Ezt is megszoron­gatták a kutyák, de elinalt a ház mögött. Pedig de szép jó­szág volt! A héják inkább ve­szedelmesek. Jönnek, lecsapnak, viszik a zsákmányt. EGYMÁSNAK, EGYMÁSÉRT 'Hersicséknél mi számít nagy örömnek? A sok kicsike öröm, ami mellett rendszerint elmen­nek a falvakban, városban la­kó emberek. Az asszonynak az is ünnep, amikor felöltözik ele­gánsan, beül az öreg Trabant után minap hozott Daciába és elmegy vásárolni. Ez már ké­nyelmes is. De rengeteget gya­logolt, kerékpározott, motoro­zott, hajtotta az egylovas csé- zát, amit emléknek azért meg­tartottak ... Amikor bement a regölyi erdészházból Tamásiba gyalog meg autóstoppal bevá­sárolni, a hátizsákban mindig két hétre elegendő olvasnivalót is szállított haza. A csézát? Ak­kor vették, amikor Pityu is isko­lás lett. Talán a gyerekeknek volt a legnehezebb. Főleg Mari­kának, amikor elvitték Nagyko­vácsiba az erdészgyerekek álta­lános iskolájába. Addig sírt, pa­naszkodott, hogy hazahozták. — Nekünk szép életünk van és volt akkor is, ha támadt ben­ne baj, szomorúság. Hát igen. Ott voltak egymás­nak, egymásért, a gyerekekért. Bálok, szórakozás, színház, mo­zi? Amióta van tévé, rádió, van színiház is, mozi is ... A majá­lisozást sohase szerették, aztán dolog se kevés van ám! És az olvasásról sem szabad leszok­ni... Semmi másban annyira biztos nem vagyok, mint az utóbbiak­ban. De azon se csodálkozom, hogy ennek a kedves emberpár­nak a tavasz a kedvenc évsza­ka, mert „akkor szólalnak meg a kakukkok”, öltözik virágba a természet. A tél? Jöhet, de kevés hóval! A hó bezárja az embert. Olyan­kor az erdő gyönyörű, de benne mégis szürkébb az ember élete, pedig „ahhoz, ami jó, nem il­lik a szürkeség!” * LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: CZAKÓ SÁNDOR sejti ebből, hogy a fő sérelem (ezt a szót tessék idézőjelben elképzelni) a .helyi tanács meg­szűnte. Továbbá nincs orvos, nincs iskola. A patak menti jó földek pedig immár — érzi ő — nemcsak harciak. Teljesen reménytelen lenne most azt ki­fejteni, hogy a termelőszövetke­zet nem egyéni gazda korból származó érzelmek, hanem üzemterv szerint gazdálkodik. Ugyanígy azt is, hogy egy bi­zonyos határon alul semmilyen település nem tudja eltartani önmagát, ami persze nem egy- értékű azzal, hogy nem alkal­mas jó és emberi életre. — Mert nézze csőik! A régi, jó téglajárdát felszedték és le­rakták ezt a betont. A talajvíz meg a fagy, .persze repesztgeti, rongálja, nem győzzük igazgat­ni... — Van tanácstagjuk? — Van. A Karácsonyi György, az valamiféle tényező a ta­nácsnál. A „tényező” a kirendeltség tiszteletdíjas vezetője. — Az ember csak fizeti a sok odót és nem tudni, mi lesz be­lőle! — mondja egy másik meg. kérdezett. iNas, ha csakugyan nem tud­ni, akkor baj. Az igazság azon­ban., hogy meg léhet tudni és ehhez nem újságírói igazolvány kelll, hanem némi kíváncsiság. Alább néhány szómmal taták, kozik az olvasó, szeretném re­mélni, hogy elsősorban a har­ciak. 1975 és 1981 közt a 677 lel­kes település lakóinak lközségw fejlesztési hozzájórullása össze­sen nem érte el a félmillió fo­rintot. Egész pontosan 490 ezer volt. A községiben megvalósult fel­adatok költsége 2 millió 219 ezer forintra rúgott. Néhány részlet: 1975: 656 méter új járda, 181 ezer forintért. 1976: 300 méter járdafelújí­tás, buszváró az óvodánál a körzetesítés miatt utazni ikén.y- telen gyerekeknek, 108 ezer fo­rint. 1977: a művelődési otthon ta­tarozása, 110 ezer forint 1978: útépítés az Alkotmány utcában. 360 ezer forint 1979: 10 házhely az építke­zőknek, mivel volt csereingat­lan, a kisajátítási költség csak 18 ezer forint. 1980: óvodakorszerűsítés. El­készült az 1978 óta épülő mély furata kút 1 millió 182 ezer fo­rintért. 1981: járda o Kossuth utcá­iban., szolgálati lakás felújítása., buszváró festése, összesen 230 ezer forint. Ennyit a múltról. Szálljunk kissé a jövőbe: 1984—85-iben megkezdik a vízmű építését Negyedmilliót szánnak az orvosi rendelő, fél­milliót a Béke út félújítására Teljesen igazat adok minden­kinek, aki azt .mondja!, hogy az ember életét nemcsak számok és forintok irányítják, önmaga is. Beszélgetés második látoga­tásomkor, estefeléi az autóbusz­nál, mély utcára öntötte gyom­rából a Szekiszórdra ingázókat. — Fárasztó az utazás? A kérdés annyira erőltetett, hogy kedves, aki válaszra ér­demesíti. — Naná! Próbálja ki! — Miért nem költözik be Szekszárdra? — Ha bolond volnék! Egy ilyen szép falúból? A válasz cseppet s^m harci - ás. Valószínűleg van benne lo­kálpatriotizmus is, de valami­lyen más. Újszerű. ORDAS IVÁN „Sehol se olyan jó, mint itt!” Harcos harciak ?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents