Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
^-NÉPÚJSÁG 1981. december 20. Misa keret e fradella — A kerel az cigányul azt jelenti, hogy csinálja, e fradel- la — a fúrót, a Misa az meg én vagyok. Tudja a cigányoknál szokás az, hogy mindenkinek adnak másik nevet. A rendes nevem az Raffael János. — Egy effel vagy kettővel írjam? Misa fúrót csinál — Mindegy, ha kiírja azt is, hogy Misa, akkor mindenki tudja majd, hogy én vagyok. — A Misa név hogy ragadt magára? — 'Én két ember vagyok. Volt egy gyerek előttem, testvérem, de meghalt. Anyám nagyon szerette őtet és ezáltal nekem adta annak a nevét is. Bennem támasztotta föl őtet. — Akkor lehet, hogy maga nem is Raffael János, hanem Misa? — Nem. A Misa az meghalt. Én két ember vagyok, Raffael János a Misa. — A mesterséget hol tanulta? ' — Apám mellett. Ferencvárosban. Pesterzsébeten laktunk — én ott is születtem —, édesapám — ő István volt —, mindig hívott, gyere fiam fújtassál nekem. Én szívesen mentem. Aztán amikor lehetett, fölvettem a vasat, tüzesítettem, kalapáltam és egyszeresük tudtam fúrót csinálni. A vasútnak dolgoztunk. Csak úgy maszek alapon. Ezért nincsenek meg az éveim. Pedig a háború után sok időt lenyomtunk ott. Odaveszett. Veszett más is, meg másnak is. Nem igaz? A mester szorgalmasan pedáloz, a tábori fújtatón sebesen pörög a fakerék, a nedves szénnel borított parázshalom, minta mesebeli sárkány orrlikai, hányja a tüzet, meg a füstöt. A szekszárdi vasútállomás legkülönb helyeiről meglóduló szél, mintha játszana velünk, úgy vesz irányt, hogy a füstöt, bárhogy is állunk, gondosan ránk legyezi, kénes, nagy büdös lepedőivel az orrunkat facsargatja. — Ha rólam akar írni, jó lenne, ha előbb leírná, hogy én hol dolgozok. Először megkérdezné, milyen a műhelyem. Én erre azt mondanám, hogy énnekem igen szép, nagy világos műhelyem van, különösen ha süt a nap. Erre maga azt kérdezné, hogy hol van. Én meg azt mondanám, hogy itt a vasúton. Akkor így körbemutatnák. A falai ezek a szép városi látképek, a Tüzép, a teteje meg az ég — hogy szakadna le! Nincs egy helyiségem, ver az eső, átjár a szél, itt a tél, megfagyok. Tudja mit mondok? Azt mondom, hogy én pontosan ugyanúgy dolgozok, mint a régiek az erdőszélen. A nagyon régiek, mert az apán» is már műhelyben dolgozott. — Vigyázzon! — kapja ki dühösen a tűzből a vasat és arrébb tessékel a síndarabtól, ami most az üllő tisztében szolgálja a mestert. Az izzó vasrúd az alkalmi üllőre kerül, gyors célirányos kalapácsütések pörölye alatt lapul, formálódik, mígnem olyan lesz mint a lándzsa hegye. Aztán újabb tűzfürdő, újabb hevítés. Újra pörög a fakerék. Újra száll a füst. — Tavesz vitu! — rikolt oda hozzánk vagy tiz lépésről egy pufajkás férfi. — Tavesz bakhtaló! — pillant rá Misa félszemmel. Avasra van most a gondja. — Amit az előbb mondtunk az köszönés. — Gyors szóváltás következik közöttük — cigányul. Bár nem értem, de az idegen vi- gyorra terülő arcán látom, olyasvalamit magyarázott Misa, hogy nem kell tőlem félni. — Gyere ide, most írják össze a cigányokat, úgyse tudsz elmenekülni. Jobb ha most túlesel rajta. — Nevetnek. Az idegen a tűzhöz merészkedik. — A tévétől tetszett jönni? — A tévétől? A Népújságtól. — Én is úgy gondoltam. — Néz rám sunyin. — Most nézzen oda! — riasztja figyelmemet a bóklászó idegen. — Ez ám a művészet. Ezt nem lehet csak úgy megtanulni. Misa kiveszi a parázsból az ellapított végű vasat. Az üllőre teszi, forgatja, vizsgálja, a kalapács csengve táncol, toporzé- kol a síndarabon. Aztán bumm! összecsap a lándzsaheggyel. Az izzó hegy visszagörbül, olyan kajlán áll, mint a nyúl megtört füle. Újabb csapások. Riadtan ugranak szanaszét a cigánybolhák, a vas szikrái. Finoman kó- colódik a kalapács éles vége. Forog, tekereg az izzó vas, de hiába minden ellenkezése. Még meg sem feketedett és már kész a fúró. Az idegen diadalmasan néz rám. Misa még egyszer körbenézi az új művet, kicsit igazgatja, aztán a földön fekvő társak közé dobja. Neki nem mondom, csak az olvasónak idézem főnökei véleményét: Boszorkányos ügyességgel tudja alakítani <r vasat. A MÁV-nál 15 és 18 milliméteres fúrókat rendszeresítették, János bácsinak annyira a vérében van a mestersége, hogy külön méricskélés nélkül, csak úgy szemre kialakítja a kívánt méretet. — Most szépen kihűlnek, aztán jön a, Ibaro rin, a nagyre- szelő, azzal átdolgozom őket. Ha ezzel1 megvagyok, akkor a cino rinneI, a kisreszelővel megcsinálom oiZ éleket. Nyelet rakok rájuk és kész a cigányfúró. Az országiban már senki nem tud ilyent csinálni. Dolgoztam már Kiskunhalasra., Hódmezévé sá rhel y.re, Dunaújvárosiba!. — Azért az nem íigaz, hogy más nem tud cigányfúrót csinálni. — Hát lehet, hogy tud, de nem. ilyen jót. Ez viszont igaz. Gyárilag is készül cigányfúró, meg van mat szék készítő is, de Rafíaél mester fúróinak minőségével egyik sem versenyezhet. Ez a főnökség Véleménye. — Hiába vannak akármilyen modern gépeink, hiába évszázados ez a szerszám, a. pályaForog a fakerék fenntartás ma még nem lehet meg nélküle. Kisebb munkáknál, ahova nem érdemes elvinni a gépeket, a cigányfúróé a főszerep. Vele végzik az emberek a csaipailjfúirásókat. Forog, hát a tábori fújtató fakereke. Misa kerel e fradella. Kalapácsa a latt zeng-bong a síndarab, belőle régvolt vándorcigányok sátoros kocsijainak zörejét hallani. Jó évezrede, valahol Indiában keltek útra, Misa veri a vasat az isten szabad ege alatt. A szekszárdi állomásra zúgva, sivítva befut az áramvonalas gyorsvonat. Köröskörül autók, buszok moraja. Micsoda hangzavar! — Melyik nap leszek 'benne az újság'ban? — Azt nem tudhatom, ha megjelenik, majd hozok belőle egy példányt. — Az lesz a legjobb. Majd valakivel fölölvastatom, hogy mit írt, mert olvasni azt nem tudok. CZAKÓ SÁNDOR A z eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz. Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett. Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében, ernyő alatt — egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke, nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel leltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszer csak csodálkozva és kissé rendreutasitón villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Timárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk. A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Timár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni. Tímár előre engedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzé- kenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, amikor Timár is felugrott. A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kiváncsion leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet. Tímár a lány mögé ült. Szakonyi Károly írása a Központi Sajtószolgálat 1981. évi elbeszélés- pályázatán III. díjat nyert. A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tiz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásSzakonyi Károly utó iu női többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban .anrlyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos, lejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Timár beszippantotta az erős, édeskés parfüm illatát. Nem ismerte ezt a parfümöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna — átfűtöttebb, rekedtes lett. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszáll- nak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Tímár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk Így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorban fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet. Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli találkákra, levelezésekre, szeretgetésre, gondokra — hónapokig vagy évekig. Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon most velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott. Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Újra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfüm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt, Timár hiába leste féltékenyen, hogy bevárja őt; nem Így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket. Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsiros étkektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímár az állomás órájára nézett — negyedóra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste, egyre keserűbben, egyre kedvetlenebbül. Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Timár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távoztak, mintha egyszer csak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Timár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a maszatos üvegen keresztül nézték egymást. Kitartóan álltak az ablakoknál; a helyzet már kissé feszélyezett volt, s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsögtek odalenn a peronon, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyög- tek, a büfés kávét kínált, újságos rikoltotta a ,szenzációs elmeket. Egyikük sem mozdult el a helyéről. Timár állta a lány árnyékos, sötét szemének a tekintetét. De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, már semmivé foszlott. Szeretett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, ha van bátorsága elfordulni az ablaktól. Nem lehetett érezni a vonat indulását. Timár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el, vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot, amikor.,. Amikor? Véletlen is lehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Tímár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a tekintetét. De ha nem? K ésőbb, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Úgy bánt vele, mint egy Idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve.
