Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

1981. december 13. ^fepOJSÄGH Orlaitól Nagy Lászlóig Képzőművészeti kiállítás a pápai múzeumban A kollégium 450. évfordulójá­nak eseményei már rég elcsi­tulta ki a kiállítás azonban még áll ai pápai Helytörténeti Mú­zeum termeiben. 'Szíj Bélái 'mű­vészettörténész rendezte, aki há­romszorosaim is illetékes volt er­re a feladatra,: ebben a város­ban született és nevelkedett, a kollégiumban tanult és a Ma­gyar Nemzeti Galériáiban a magyar művészettel valló foglal­kozás a munkaköre. Volt mibőt válogatnia. Az első termet három fényes csillag ra­gyogja ibe: 'Petőfi, Jókai és Or­lai Petridh 'Soma csillaga. Az egykori három pápai diáik kö­zül kettő művelte a, piktorát: Orlai nemzeti festészetünk egyik 'megalapozója/ ai múlt század­iban. Jókai pedig, akii Pápán még képírónak készült, később is szívesen nyúlt ecsethez. Or­laitól számos kép látható a ki­állításon. Szíj 'Béla eléggé nem dicsérhetően a Petőfit és szüleit ábrázoló Orlai képeket állítot­ta a középpontba, 'bevonván, ez­zel a trió harmadikját is az események áramába# Jókaitól finom rajzóikat és egy festett női portrét szemlélhetnek itt a látogatók. Az iskola rajztanárai közül — Herz Dávid, Lossonczi Jenő. Bo- dolay Jenő, A. Tóth Sándor — A, 'Tóth emelkedett ki művészi rn u nká s sá gá va,l. Él et m övén ek legerőteljesebb részéből, a har­mincas években keletkezett fest­ményeiből is többet bemutat Szíj Béltii. A Fázom, a Paraszt- ■madonnai, a Konstruktív táj, a Nagy László: Szécsi Margit (rézkarc) A. Tóth Sándor: Konstruktív táj, 1930 Labdarúgó a, korabeli festészet korszerű ágához tartozik. A. Tóth Sándor tanítványa volt Istenes-lscserekov András és Móritz Sándor festőművész, So­mogyi József szobrászművész és Somogyi József: Diana a költő (Nagy László.. Iscserekov és 'Móritz fiatalon hunyt el, de amit műveikben hátrahagytak, méltó szellemi örökség. Az előb­bi' elsősorban1 a'kvarell virág- csendéleteiben, Móritz ped,i,g fi­gurális munkáiban alkotott em­lékezeteset. .Nagy Lászlói oki Pápán még — Jókaiihoz 'hasonlóan, — festő­nek készült, élete végéig mű­velte a képi ábrázolást is. Né­hány alaposain megoldott 'réz­karca és lendületes futásé toll- rajza mutatja, hogy a rajzoló- eszköznek is magabiztos keze­lője volt. Somogyi Józseftől kisplaszti­kákat, így a 'páratlanul szép for­maritmusú Dianát is, láthatunk a tárlaton. Különlegességek, a művész érzékeny ikölfőiséggel 'komponált és erőteljes forma­adással készült plakettjei. A kiállítás gazdag és hiteles képet ad a pápai Református Kollégiumban egykor folyt mű­vészeti oktatásról és haladó művészeti szellemről. Értékes hagyomány ez, mely méltó foly­tatásra1 vár. HEULER LÁSZLÓ A magyar képzőművészet új műhelye A Hatvani Galéria A jelentős vállalkozások csak úgy születhetnek meg, ha akad­nak olyanok, akik nem szűnő szorgalommal, töretlen lelkese­déssel ügyködnek, ha kell „ha­dakoznak" megvalósításukért. Ez a megállapítás vonatkozik a kapuit 1972 első napjaiban nyitó Hatvani Galériára is, amely az elmúlt évek során a magyar képzőművészet számot­tevő műhelyévé formálódott. Eb­ben az esetben az érdem orosz­lánrésze Moldvay Győző újság­íróé. HÍVEN A HAGYOMÁNYOKHOZ A vásárhelyi művésztelep al­kotóinak bemutatkozásával raj­toltak. Ennek visszapillantó jel­lege — Tornyai János, Endre Béla és Kohón György munkái szerepeltek a tárlaton — egy­értelműen utalt arra, hogy el­sősorban a hagyományőrző, realista szemléletű alföldi mű­vészet folyamatába kapcsolód­tak, természetesen úgy, hogy el­utasították a merevséget, a csak azért is konzervativiz­must. Más szóval sok ifjúnak is teret adtak, azoknak is, akika legújabb törekvéseket képvisel­ték. Persze csak akkor, ha produkcióikat a kétségtelen te­hetség fémjelezte. Évente fóru­mot biztosítottak a Képzőművé­szeti Főiskolán frissen diplomá­zottak számára, lehetőséget ad­va arra, hogy önálló kiállítás­sal jelentkezhessenek. Ezek so­rába tartozik többek között Stefanovits Péter és Kaim Mik­lós grafikus, Trischler Ferenc és Győrfi Sándor szobrász, vala­mint Balogh István festő. A városi vezetésnek javasol­ták: kössön mindkét fél javára kamatozó egyezséget az alko­tókat képző főiskolával. Ennek értelmében esztendőnként je­lentős összeget fizetnek be a felsőoktatási intézmény ösztön- díjalapjára. A viszonzás se marad el: a diplomázó ifjak értékes művekkel ajándékozták meg a mecénás települést. így került Hatvanba Gábor Éva Balassi-, Fodor Sándor Dózsa- portréja és Győrfi Sándor Dam- janichot ábrázoló bronzszobra. KÉT BIENNALE Az idő hosszú távon az indu­lással járó bizakodást igazolta. A kulturális kormányzat, a he­lyi és a megyei szervek nem­csak felfigyeltek az eleinte „al­bérletben” a Vörösmarty Mű­velődési Központ szűkös klub­helyiségében szorongó galériá­ra, hanem támogatták is. A „Magyar tája'k" címet vi­selő tájképfestészeti seregszem­le először 1974-ben jelentkezett, az „Arcok és sorsok” nevű portrébiennálé pedig 1977-ben. Aztán egy további fordulópont: 1980. júniusa. Ekkor rangjához méltó otthonába költözhetett az intézmény. Az épületet a város adta, a működési költségeket •— mintegy félmillió forintról van szó esztendőnként — a me­gyei tanács fedezi. Ez tetemes summa, de busásan megtérül, hiszen évenként mintegy 10—12 kiállítás várja a művészetkedve- lőket. Ilyen előzmények után érthe­tő, hogy nagy érdeklődés előz­te meg az idén november vé­gén nyílt III. portrébiennálét, amelyen 116 alkotó szerepelt. Ennek méltatásaképpen fogal­mazott így Kiss István Kossuth- díjas szobrászművész, a Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, értékelve egyben az 1972 első hónapjai óta megtett utat is: „Az önálló kiállítások rendje, a biennálék szép egy­másutánisága, illetve a társ­művészetek produktumait ötvö­ző célirányos szervező munka mára oda vezetett, hogy a Hatvani Galéria egyre inkább műhelyjelleget ölt. És nem akár­milyen műhelyét! Itt az évek óta visszatérő, egyre nagyobb tábort jelölő kiállítók körében alapkövetelmény a megszólalás szándékának elkötelezett volta, a világos fogalmazás, a haayo- mónyokból eredeztetett korsze­rűség. Vagyis az a művészi, al­kotói attitűd, ami nélkül el sem képzelhető a művészetek organikus léte, folyamatossá­ga... PÉCSI ISTVÁN Asszonyi Tamás érmei A magyar érem művészet ké­sőn Indult, a 'kezdetet Boehm József 'Dániel jelenti, oki a 'múlt század első felében műkö­dött, s a Ibécsi vésnöki akadé­mia igazgatója volt. A fejlődés lassú, a csekély hazai érdeklő­dést 'jobbára, bécsi mesterek elégítik ki, maijd a modern, ma­gyar érem,m űvészet Beck ö. Fülöppel indul, oki Teles Edé­vel, Muránmyi 'Gyulával, ,Mada- rassy Walterrel és Reményi Józseffel megalapozója lesz napjaink 'művészetének. Ma# ér- •mészeink munkássága nem 'kép­zelhető el nélkülük, de legalább ugyanilyen fontos két kortárs mester is, Ferenczy Béni és Bor­sos Miklós, öklükkel új fejezet kezdődik ebben o bensőséges plasztikai 'műfajiban,. íMellettük nőtt fel az az érmésznemzedék, amelynek vitathatatlanul leg­markánsabb egyénisége Asszo­ny! Ta,más, akii érmeinek szép 'kollekcióját állította, ki Szek­szárdim. Asszonyt a, tudatosam össze­foglaló művészek közé tartozik, 's ezért keresi az érem távolab­bi gyökereit, amit nemcsak a reneszánsz mestereknél talál meg, (hanem o barbár pénzek nemes egyszerűségében is. Ugyanakkor kifejezetten mai művész, aki 'biztosan találja meg eszközeit, esetenként lágy, festői hatást ér el, 'máskor a ■rusztikus felületek keltenek drá­mai hatást az érem körülhatá­rolt világában. Album-lapozó Jó száz esztendeje jogosan kérdezhette olvasóitól Jakov lg- nyatovics: „Tudjátok-e merre van Szentendre?” Mert a város akkortájt a hanyatlás korát él­te. Pusztította tűzvész, áradás, lakói visszaszivárogtak őseik földjére. Gazdasága megtor­pant, a filoxéra pedig megadta a kegyelemdöfést. Hosszú időre csendes álomba merült az „in­dulatos Duna" mentén húzódó hajdani „menedékhely”. Mára a kérdés elveszítette ér­telmét. A festők által felfedezett szépségeiből tőkét kovácsolt a városka. Híre-neve szerteáradt a hazában, szerte a nagyvilág­ban. Akad ma, aki nem tudná, hol keresse? Elnyűhetetlen té­mává vált, ráakasztott jelzők hatására elviselhetetlen ember­invázió rohanja meg hétvége­ken, nyaranta. Habzsolja látni­valóit, rója utcáit, tolong intim múzeumaiban, zajongásával veri fel a homályos templom­belsők csendjét. A vásári for­gatag közepette meg lázasan kutat emlék után, amely ké­sőbb segíthet felidézni az él­ményeket, Szentendre meghitt hangulatait. Tahin Gyula fotó­albuma — a Corvina Kiadó gondozásában — ilyen, táská­ba rejthető, polcra helyezhető, forgatásra, ismételt lapozgatás­ra érdemes emlék szerepére született. Tárgyilagos, itt-ott lí­rával átszőtt képeken örökítet­te meg a „művészetek”, a „mú­zeumok", a „festők" városát, mutatja be ismert utcáit, meg­bújó szépségeit, nagy panorá­máit és apró részleteit. A ráció jelenléte sugárzik már az ötoldalnyi bevezető majd minden sorából is. Vuj- csics D. Sztoján tömören, érze­lemmentesen, lényeges mozza­natokra ügyelve, mégis nagy vonalakban vázolta fel „a ku­sza város” (Vas István) nem kevésbé viszontagságos törté­netét. Tények logikus rendjéből Napjainkban több kísérlet történt ez érem „határainak” kitágításárai, olyan, új elemek­kel, amelyek szakítani aikairnaik a hagyományos formával. A (kí­sérlet Asszonyi Tamástól sem idegen, azonban szíve mélyén klasszikus éremművész, oiki a kis felületen is el tudja, helyezni mondanivalóját, s a, témái így mindig eszmévé finomult 'keze alatt. 'Ezzel éri el, hogy nem kül­sőségeiben, modern, hanem a megfogalmazás biztonságával, ikors zerű ségével. Szentendrei sorozatai, a Győ­zelmi érem, a Torzó-sorozat, a Könyvtárosok érme — a felso­rolást még folytathatnánk — éremművészetünlk kiemelkedő és mindemképp maradandó alkotá­sa. Ugyanakkor a hagyományos formanyelv sem idegen tőle, a Pest-Buda egyesítésére, az 500 A Tükröződés sorozat egy darabja kerekített összefüggéseket is érintő históriai hátteret — a mai urbs mögé. Arányosan osztja a bekezdéseket és az időt, nem veszít mértéket a szerb felkelők letelepedéséről szólván sem. Kétségtelen tény, hogy Szentendre „újkori fényét” ők alapozták meg. Kereskedel­met, ipart, szőlőkultúrát hono­sítottak, templomokat emeltek, mégis hangsúlyozza a „vegyes nemzetiségű, sok nyelvet be­szélő” lakók „pezsgő életet” te­remtő közös érdemét. Módot talált a szűkre szabott keretben a városkép rövid jel­lemzésére. Hét „tornyai nyaku­kat meresztik” (Darázs E.), ka­raktert szabnak az „iderepült város" sziluettjének. A szerte­ágazó, meg terekben találkozó utcák életformát, gazdagságot, műveltséget jelző házhomlokza­tok sorából álltak össze, s egy másik megközelítésben vallanak megint csak a múltról, kínálnak termékeny talajt a mai város­élet számára. A szerkezetükben, szövevényükben megbújó ren­det, szépséget, harmóniát fel­fedező festőknek is jut pár el­ismerő szó, miként a mai lát­ványosságoknak is. A várost járó fotográfus kü­lönösebb útvonalterv nélkül dolgozott. Igyekezett elkerülni a közhely nézőpontokat, képki­vágásokat. Sajátságos ritmust ad képsorainak a félközei és panoráma felvételek, a belső terek, műtárgy-reprodukciók aránytartó váltogatása. A hul­lámzó „képívek” a hét temp­lomra támaszkodnak. Köröttük sűrűsödnek a felvételek, átkö­tésül pedig egy-egy távoli, a látványt összefogó látkép szol­gál —a Duna, a hegyek, a vi­lágtájak irányából vagy vala­melyik toronyból. Igazodik Szentendre dimbes-dombos jel­legéhez, amikor a hegyre futó utcákat, meredélyre hágó lép­csőket alulról fényképezi. Szűk­éves magyar iköniyvnyomtatás emlékére 'készített érem klasszi- 'kus egyszerűségével tűnik ki, s ikülön ki kell emelnünk Beck ö. iFülöpre emlékeztető nagyon szép, tiszta betűit, ami az ail- ■kalmi érmek esetében fontos,, jól lelhet legtöbb érmészümk er­re fektet legikiiisébb súlyt. 'Nagyon szép 'kollekció Asz- szonyi Tamásé, s örülünk, hogy gazdag művészetének becses darabjait Szakszóidon is bemu­tatta. CSÁNYI LÁSZLÓ Torzók Egy a Torzók sorozatból markúan bánt az életmű-kiállí­tásokkal, a múzeumokkal, de a művészekkel is. Alig pár ké­pen találkozunk velük. Csak Czóbel Béla kivétel, mert Varga Imre szobra révén testi valójá­ban is „megjelenik”. De alko­tásaik termékenyítő hatása fel­felvillan némely felvételen. Ä 18.37—38. számú képek Kor- niss, Deim, Barcsay festményei­vel rokonulnak, a meredek ut­cák meg Kmetty, llosvai Varga szerkezetes kompozícióit idézik. Tahin Gyula művészi erényei a kevesebbet vállaló részletfel­vételeken mutatkoznak meg. Jól bánik a vonal képalkotó tulaj­donságával, hatásosan alkal­mazza a kontrasztokat, formá­ban, megvilágításban egyaránt. Rendelkezik a lényeglátás ké­pességével. Igazi telitalálatnak értékeljük a Kapu és sikátor cí­mű felvételt, amelyen a motí­vumismétlődésből (kapuív — támasztó ívek) kifejezetten „szentendrei” képet tudott elő­állítani. Ilyen témák segítik han­gulatteremtő szándékainak ér­vényesítésében (Rokokó ház homlokzata, Futó utcai ház). Biztos kézzel szerkeszti, írja át a látványt. Az embert már rit­kábban bocsátja keresője me­zejébe, de akkor sem több a szerepe az arányjelzésnél. Ahol mégis főszereplővé lép elő (szer­táros, szinielőadás), ott tanács­talan. A kavargó tömegjelene­tekből alig hív többet elő, mint egy amatőr. A könyv technikailag sikerül­tebb, mint a Veszprém-album volt, de a nagytotálakat nem bírta el a film. Szürkévé, szem­cséssé, életlenné vált a látvány. Szerencsénkre, Szentendre va­rázsa, vonzereje bensőséges hangulataiban, apró részletei­ben bújik meg. Ezeket pedig hitelesen, művészi átéléssel tol­mácsolja a szerző. SALAMON NÁNDOR Tahin Gyula: Szentendre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents