Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
io Képújság 1981. december 13. Bizonyítás Szovjet szcenikai művészet 1917-1980 Feliksz Krivin Mese a Favágóról Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, ahol az emberek elfelejtettek nevetni... Senki sem tudta, hogy honnét származik ez a titokzatos kór, pedig a tudományos élet helyi kiválóságai mind mélyebbre ásták bele magukat a problémába. — Úgy néz ki, hogy a gyomorral van összefüggésben a dolog — nyilatkoztatta ki doktor Hashajtó. — Nem, nem, megfázás lehet a dolog mögött — bizonykodott doktor Kalmopyrin. — Marhaság! — hangzott el a megfellebbezhetetlen ítélet Penicillin professzor szájából. Közben a betegség egyre jobban elharapózott a városban. Az emberek elfelejtkeztek a tavaszról, a napról, a családjukról, a barátaikról; köszönés és barátságos szavak helyett egyre csak ezt lehetett hallani: — Semmi közöd hozzá! Minek ütöd bele az orrod! A magad dolgával törődj! A betegség már kivétel nélkül mindenkit a hatalmába kerített, amikor a fiatal Favágó a hegyekből lejött a városba. A város határában, a folyónál látta, hogy egy ember fuldoklik a vízben. — Tartsd magad, máris megyek! — kiáltott oda neki. — A magad dolgával törődj! — bugyborékolta a fuldokló, és azzal már el is merült. A Favágó pillanatnyi habozás nélkül beleugrott a vízbe, kihúzta a félholt embert a partra, ott aztán megkérdezte tőle: — Hát te miért utasítod visz- sza a segítséget? — Ki gondolta volna, hogy valóban ki akarsz menteni, és nemcsak csúfolódsz. Megvonta erre a Favágó a vállát, és ment tovább. Az egyik utcán összeverődött tömeg állta el az útját. A tömeg formálta kör közepén egy kis öregember kínlódott egy felborult taligával, de sehogy sem tudta felállítani. — Na gyerünk, kisöreg, csináljuk együtt — mondta a Favágó. — Gyenge vagy te ehhez egyedül. — Minek ütöd bele az orrod más dolgába! — förmedt rá az öreg. — Ej, de büszke valaki! — nevetett fel a Favágó. — Ketten csak többre megyünk, mint te egyedül, s ha mi sem tudjuk fölállítani a taligát, majd segítenek az emberek. Nicsak, hányán vannak itt... Hamarosan mindenki a Favágóról beszélt a városban. Beszélték, hogy mindenbe beleavatkozik, semmit sem hagy annyiban, magára veszi akárki baját. Eleinte kinevették, de aztán sokan keresték a társaságát, mert vidám fickó, jó cimbora volt. Egyik reggel Penicillin professzor kinézett az ablakon, és amit látott, attól torkán akadt a szó, az aznapi első „Marhaság!" —, mert nevető, mosolygó emberek lepték el az utcát. Ám mivel a titokzatos kór elleni harc alkotta a Tudományos Intézet az évi és jöivő évi munkájának gerincét, a professzor úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Már-már kinyitotta a száját, hogy azt mondja: „Minek ütik ezek bele az orrukat az én tudományomba!", amikor megszólalt a Favágó, aki éppen arra járt: — Az istenért, ki ne mondja, professzor úr, hiszen ez a mondat minden bajnak az oka! Hát így ért véget ez a titokzatos kór. Ahogy a város lakói elfelejtették a „Semmi közöd hozzá"- féle mondatokat, egyből nevetni kezdtek, boldog, elégedett emberekké váltak. A mester ott állt az ünneplők között. Megilletődötten hallgatta a megnyitó beszédet. Első gyűjteményes kiállítását rendezték meg a Műcsarnokban. Sokan jöttek el a kiállítás megnyitására. Látni akarták a nagy öreget, dedikáltatni a katalógusokat, vagy — ami már szinte vágyálomnak tűnt — Kezet is fogni vele. A megnyitó beszédet Vehe- mei, az ismert műtörténész mondta. Szépen, hatásosan. Az ünnepség után odafordult hozzá a mester. — Hol van Készéi? Nem látom itt. — Bizony nem, kedves mester, hiszen három éve már hogy eltemettük. — Igazán? Sajnálom... Gyurgyeki? Talán már ő is. . . ? — Fájdalom, de ő is... Másfél éve. A mester homlokán összefutottak a ráncok. Fáradtan jár- tatta körül a szemét. Legszívesebben azonnal elment volna. — Kérdezhetek valamit, Mester? — Csak tessék, kedves... — Vehemei. — Igen, hát hogyne. Kérdezzen csak. — Barátai voltak az elhunyt művészek? — No nem. Többek annál. Ellenségeim. Vehemei bámult. Megbánta a kérdést. A mester mosolygott zavarán, kicsit élvezte is. Aztán jónak látta, ha még valamivel kiegészíti az elmondottakat. — Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy vittem valamire. Annak idején miattuk távoztam külföldre. Mindent elkövetLehet, hogy önök is észrevették azt az üzemet, amelyik három hónappal ezelőtt még ott állt a városba vezető út kanyarulatában. Teljesen mindennapi látvány — kémény, a vállalások teljesítésére mozgósító jelszavak, portással ellátott főkapu és általában minden olyan, ahogy megszoktuk. .. Az üzem most — ahogy a nekrológokban mondani szokták — elmúlt. A helyén kiégett gerendák Ihafmaii, füstös, bedűlt falak, széthajigált gépalkatrészek és késztermékek meredeznek, meg mindenféle olyan holmi, amiről meg sem lehet állapítani, mi célt szolgálhatott a végzetes júliusi éjszaka előtt... A városba vezető út kanyarulatában álló üzem egy júliusi éjszakán leégett. Az éjszaka nagyon kellemes volt — meleg, ciripeltek a tücskök és sejtelmek töltötték be... De inkább nem sietek, engedjék meg, hogy elmondjak mindent, egész az elejétől. A takarékosság önmagában is fontos és ösztönző dolog, de a szóban forgó vállalatnál c takarékosság hús volt a kicsi, de összeforrott kollektíva húsából, és vér- a véréből. Az üzem igazgatója még ma is azokban a rövid zakókban jár, amelyeket tíz évvel ezelőtt is hordott. — A rövid zakó takarékoskodás a szövettel — szokta mondani. — A gazdaság takarékosságot kíván, és nekünk gazdálkodnunk kell... Az én feleségem nem hordhat hosz- szú ruhát, csak mini-holmit! Ezt követeli a takarékosság. Egyik nap szóba került, hogy egy speciális víztároló tartályt kellene építeni. Az üzem köny- nyen gyúló anyagokkal dolgozott, és a vízre az esetleges tek itthoni érvényesülésem ellen. A legkevesebb, hogy egyszerűen dilettánsnak mondtak. — Lehetetlen... ! — Pedig így volt — bólogatott a mester —, és látja, éppen azért sajnálom, hogy ezt az ünneplést nem érhették meg, nem lehetnek már itt... Tudja, barátom, az ember legszívesebben az ellenségeinek szeretne bizonyítani! — De kedves mester — mondta kicsit felháborodva Vehemei —, ön már az egész világnak bizonyított! És ha ez megnyugtatja, biztos vagyok abban, hogy erről jócskán tudomást szerezhettek ők is... — Nem kétlem. De most nincsenek itt, hogy a szemembe nézzenek, és én az övékébe. Sajnos, erről örökre lekéstünk. Ők is, én is. Hol nyugszanak? Vehemei megmondta, a mester megköszönte, és másnap délelőtt kilátogatott a temetőbe. Virágot is vitt. Készeinek szegfűt, Gyurgyekinek rózsát. — No igen — tűnődött a mester —, még mindig jobb, mintha ez fordítva történik. De azért kár, várhattatok volna még... A temetőből nem a szállodába hajtott o 'kocsijával, hanem elment a kiállítására. Alig fért be, annyian voltak. Ődöngött a termekben, próbálta elfogulatlanul, idegenül szemlélni a műveit. Mintha csak egy lenne a látogatók közül. Megállt az egyik kép előtt. Mellette két borzas, szakállas ifjú, a beszélgetésükből hamar kiderítette, hogy szakmabeliek. Növendékek még, vagy éppen csak pályakezdők, önkéntelenül is odafigyelt, miket mondanak. tűzvész elhárításához volt szükség. Az igazgató sokáig ellenkezett. — Dehogyis ásunk most medencét — bosszankodott. — Takarékosságra van szükség, nem pedig medencére. Azt a törvény mondja ki. És a medence helyett csak egy gödröt ástak, egy egész mini-gödröt, amelyben meg lehetett volna fürdetni egy csecsemőt, talán még egy felnőttet is, de annyi víz nem gyűlt benne össze, amennyi egy tűz oltásához szükséges. A takarékosságért való küzdelem pedig folytatódott. Neno apó, a bizalmi, azzal állt elő, hogy a gépeket és a tűzoltó készülékeket ki kellene cserélni. — Megöregedtek, elrozsdásodtak — magyarázta. — Oe az igazgató nem egyezett bele. — Mi öregedett el? — mérgelődött. — Még egészen újak... Igaz, a vödröknek nincs füle, és a lapátoknak nincs nyele, de a takarékosság... A takarékosság a társadalom fejlődésének egyik legfontosabb rugója. És két órán keresztül beszélt a takarékosságról, a nemzetközi helyzetről, meg arról, hogy nem lehet a z eszközöket el prédáink . . Ezek után Neno apó annyit kívánt csak, hogy tegyenek ki világító táblákat. Amelyeken látni lehetne: „Tűz esetén hívja föl. .." Az igazgató megértette, de nem értett vele egyet. Mi— Nem értem — vonta vállát a magasabbik —, eddig jóformán semmi. Csak tudnám, mit esznek ezeken a képeken? Mázolmányok. Figyeld a.z ecsetkezelését, a színek összhatását, állítom, hogy behunyt szemmel is különbet festek. — Mitől lett ez világhírű? — töprengett az alacsonyabb. — Minek csapnak ennek akkora csinnadrattát? Valójában még rajzolni sem tud. Primitív, elnagyolt. — Reszket már ai keze — nevetett a magasabb. — Ide nézz, mit csinált az okkersárgával! Szerintem csak odafolyt a festék, és nem vette észre. És ezt ünnepli a világ! Az emberek őrültek, én mondom neked. Ha ez a pasas nem dilettáns, akkor ne kapjak holnap kenyeret a közértben! — Dilettáns? — bámult rá az alacsonyabb. — Enyhe vagy. Ez egy közönséges kókler! — Vigéc! — mondta erre a magasabb. — Falvédőpiktor! — mondta az alacsonyabb. — Mázoló! — mondta a magasabb. A mester hallgatta őket, és egyre jobb kedve támadt. Mosolya vidáman terült szét az arcán, hogy kisimultak tőle a ráncai. Itthon vagyok — gondolta —, most már egészen biztosan itthon. Ez nem kétséges! így ócsárolni sehol sem tudnak. Sehol a világon! És legszívesebben a keblére ölelte volna a két borzas, szakállas és feltehetően zseniális fiatalembert, akik ilyen szemléletesen, mondhatni „korhűen" idézték vissza — az ifjúságát. velhogy — úgymond — a takarékosság mindenekelőtt... És eljött az a júliusi éj, amelyről >alz elején már szó esett. A tücskök hegedültek, a hold ragyogott, az éjszakai műszak a tervét teljesítette, a kertekben szerelmesek csókolóz- tak. ... Egy átlagos, szép éjszaka, ahogy mondani szokták. Egyszerre csak füstszag érződött, és nemsokára fölcsaptak a lángok. És megkezdődött a zűrzavar és a jajveszékelés... — Ki telefonált a tűzoltóknak? — kiabál az egyik. — Anyácskám, égünk! — üvölt a másik. — Nyugalom! — harsog a harmadik. — Ó jaj, ég a túróm! — nyöszörög a negyedik — Két kiló túrót vettem, és otthagytam a műhelyben... Ég a túróm! De akkor már nemcsak a túró égett, de minden, ami ottmaradt. Megkísérelték a tűzoltó felszerelést fölhasználni, de amilyen állapotban az volt... A kézi pumpákkal elfutottak a medencéhez, de hát mennyi víz volt abban a mini-medencében. Három pumpa megtelt és vége. Lehet, hogy önök is észrevették, hogy o városbo vezető út kanyarulatában állt egy üzem... Ma már nincs ott. Elmúlt — ahogy a nekrológokban mondják. Az igazgatója olyan takarékos volt, hogy mindent megtakarított — nem maradt más, csupán a kiégett gerendák, a füstös falak és a széthajigált tárgyak, amelyekről senki sem tudta megmondani, mi célt szolgáltak azon éjszaka előtt... MIGRAY EMŐD fordítása A művészet különféle ágainak műfajainak összefonódása, kölcsönhatása szinte mindig különleges élmény. A jó színházi produkció esetében pedig igazán varázslatosan az. Ha ehhez a világ egyik legrangosabb, a 60 éves szovjet színház világába kapunk átfogó betekintést, 130 makett, díszlet és jelmezterv segítségével, úgy erre ez igazán nagy adkalom. Közöttük járva nálunk is látott színházi bemutatók továbbgondolására és újraélésére is inspirál. Szovjet sízceniiiko 1917—1980 kiállítás tükre az új előadásformák keresésének, melyet a forradalommal színházjáróvá vált új közönség számára teremtettek a legjelesebb jelmez- és díszlettervezők. De annak is — különösen a 20-as évektől kezdve —, hogyan jelentkezik a színház díszítőművészetében a képzőművészetben felbukkanó stílustörekvések sokszínűsége. A kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban látható. Enar Sztenberg díszlete Iszak Babel: Lovashadsereg című drámájához Alekszandr Oparin jelmezei V. Raszputyin: színművéhez Végnapok című Marina Slokolova díszlete Miljutyin: véhez Leányvásár cimű dalmüCsavdar Sinov : „ , A . A takarékosság iskolája
