Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
1981. december 13. NÉPÚJSÁG 7 Törpevízmű - nagy gond iKözi gaxg a.tá si rendszerünkben a Nagyszékely, Belecsika, Ke- szőhideg’kút, Pincehely kvartett all'kot egy iközigaizgatásii egységet. Az utóbb említett helységben székel iközös tanácsuk. Ezen beliül, de inkább kívül, más tanácsok „(felségterületén" a községek újabb kvartetteket, triókat, d-uákat alkotnak^ A termel őszövet ke zet .vonatkozó sóban Belecska a. pincehelyi „Vöröse marty”-hoz tartozik 1981. július elseje óta. ’Ekkor ugyanis a deficites (belecskai Szabadság Termelőszövetkezetet szanálták. Területének java része és a tagság a ipincehelyiékhez került, de jutott a. Ifölidjeiiből Regölynek, ahova Keszőihidegkút is tartozik és a gyönlkieknek, de még a Gyulaji Erdőgazdaságnak is. Hogy cifrább legyen a dolog, Nagyszékely a tolaanémedi téesihez tartozik. A kereskedelem szempontjából egyszerűbb a helyzet. Pincehelyt és Nagy- székelyt a Sió .menti ÁFÉSZ, Be- lecskát és Keszőhidegkutait a tamási Köp-’Ka látja’ el. A községek iskoláit ’Pincehelyre kör- zetesítették be, de a „készéi" gyerekek egy része Gyünkre jár. Pincehely ai .központja, az orvosi szakrendelésnek, de, hogy itt is legyen valami sikkes igazgatási motívum, a. hidegkútiakat Regölybe irányították át. A villamos hálózatot a DÉ- DÁSZ gondozzál. Ilyen üavekben a pincehelyiek és a belecskai- aknok ci tamási .kirendeltséghez, Nagyszékely lakóinak Simontor- nyáihoz, a- hidegkútiaknak Hö- gyészhez kell fordulatok. A pin. cehe’ly-Hfelsőgyáin’t-pusztaidk pedig Dunaújvárosból remélhetik a segítséget. Aki ezt nem érti, az azért, aki érti, az meg azért nem lepődik meg azon., hogy a belecskaii vízmű ’körül is össze. kuszálódtak a. szálak. A dolog a már említett szanálással kezdődött. A Szabadságnak ugyanis — eléggé sajátságos módon — törpevízműve is volt. Ez látta , el a szarvasmarha-telepet és a falut ivóvízzel — Ha mi nem csináljuk meg a vízmüvet, ennek a falunak a lakói soha életben, tnern kapnak vezetékes vizet — mondja Pere Ferenc, akkori termelőszövetkezeti elnök. — Az a gondolat vezérelt minket, hogy ai falu tokáit, akik egyben .gazdaságiunk dolgozói is, minden kényelemmel ellássuk, hogy megma-rad- jainak a föld mellett, a földet megművelni. .Ezzel senki nem. is vitatkozik. A belecska.ialk is örültek — 1972-ben — a tervnek. Szívesen befizették a tanácsnak, az meg a termelőszövetkezetnek — a kétezer forint hozzájárulást. Társadalmi munkában ásták a csöveknek az árkokat és minden utcába elvezették az egészséges ivóvizet A szövetkezet gondozta, kairibaintartotta a’ hálózatot, beszedte a vízdíjat. Akkor jött a.z Országos Vízügyi Hivatal 4/1975. (XI.. 26.) sz. rendelete, amely kimond to, hogy a vízműveket — eddig bárki is kezelte — át kell adni az illetékes meayei víz- és csatornamű vállalatoknak. Tessék, mondták a szövetkezet vezetői1, itt van, de kérjük az árát. Kétmillió forint™ Ez ellenkezett mindenféle jogszabállyal, tehát a, Tolna megyei Víz. és Csatornamű Vállalat nem vette át a belecskai- ak vízmüvét. Új elnök jött, ő már csak másfél mifliót kért. Ekkor sem lett bolt. A harmadik elnök már adta volna ingyen is. A negyedik elnök, a szanálási bizottság elnöke, hivatkozva a vízműtársulás alapítási jegyzőkönyvének 4. paragrafusára — a termelőszövetkezet szanálása esetén a vízmű a magyar állam tulajdonába száll át — átadta az egészet a közös tanácsnak. — El kellett fogadnunk. Azonnal fel is ajánlottuk a vonatkozó rendelkezés értelmében a víz- és csatornamű vállalatnak. Ám ők nem fogadták el — mondja Juhász Ottóné vb- tit’kár. — A belecskai vízmű sorsa felől érdeklődöm — fordulok a vízművállalat igazgatójához. — Nekünk Belecskán nincs vízmüvünk. Tudomásom szerint a pincehelyi termelőszövetkezet igényt tart a kútra, amiből a hálózat táplálkozik. Mit vegyünk át? Földbe ásott csöveket? Egyébként is ott több hiányosságot észleltünk a bejárás során. A rendelkezés félreérthetetlenül kimondja, hogy csak kész, komplett vízműveket vehetünk át és a feladatunk az, hogy üzemeltessük és karbantartsuk azokat, nem pedig építsük. Erre pénzünk sincs. — A kútra szükségünk van — mondja a Vörösmarty Termelőszövetkezet főkönyvelője.—• Az látja el a tehenészeti telepet vízzel. Egyébként is a mi területünkön van. A miénk. Az átvétel után hoztuk rendbe. Borzalmas állapotok voltak körülötte. Még szerencse, hogy nem vetődött oda egy KÖJÁL- ellenőr. A kúttól a ciszternáig egy rossz tűzoltóslag vezette a vizet, sáron, trágyán keresztül. — Mi tettük rendbe — szól közbe a szövetkezet építésvezetője. — Miért adnánk át másnak a kutat? Hogy vízdíjat fizessünk a sajátunkért? Megvizsgáltuk, a kút igen bővizű. Abbot jut a belecskaiaknak is. Eddig sem volt fennakadás, pedig nem is ment teljes üzemmel a szivattyú. Ezután sem lesz. — Nekünk csak a kút kell — veszi vissza a szót a főkönyvelő. — A hálózat nem kell, vízdíjat sem akarunk szedni, mint a Szabadság. De fizetni sem. — Milyen leltári számon szerepeltetik? Miért nem kérdezte meg? — így a felszámolási bizottság elnöke. — A kutat nem vehette ót a tsz, csak rendbe tette, amiért köszönet jár nekik, mert borzalmas állapotok voltak ott és kezeli addig, amíg végleges megoldás nem születik. Én azt tettem, amire a szanálási feladatok köteleznek. Egykédként írtam ez ügyben a megyei tanácsnak is, de egy sort sem válaszoltak rá. — Irtunk a megyei tanácsnak ,a vízm ű vállalat nclk, a- termelőszövetkezetnek, de senki nem válaszolt rá — mondja Pincehelyen Juhász Ottóné. — Mindenki nyugodt, csak nekünk kell nyugtalankodnunk. Egy fillért nem kaptunk a vízműre. Nincs kezelő. Ha valami baj adódna, egyszerűen nem tudom, hogy mit csinálnánk, ötszáz ember maradna víz nélkül. Belecskán a lakások felében van már fürdőszoba. A napközibe hetven gyerek jár. A Mechwart-’kastélyban ugyancsak gyerekek vannak. Hetvenöt beteg gyerek és a gondozók. Egyszerűen nem tudom, mi lenne, ha nem lenne víz. Milliókról beszélnék, annyira a rúgnának a költségek, ha minden olyan munkát elvégeztetnénk, amit a vízmű követel ahhoz, hogy átvehető állapotba hozassuk a hálózatot. Erre nyilvánvalóan soha nem lesz pénzünk. A megyétől kell, hogy kapjunk segítséget. A víz- és csatornamű vállalat is a megyei tanács vállalata. Hát nem egyszerűbb volna, ha odaadnák nekik a vízmüvet, mer a szükséges pénzt és megszűnne minden gond? Egyébként o ’kezdet sem ment simán. A két régi kút elapadt, ezért kellett új. A Szabadság Tsz-nek 570 ezer forintja volt, nekünk 247 ezer. Pontosan ennyi pénz kellett. A szövetkezet megrendelte a kútfúrást, de a megyei vízmű nem fogadta el tőlük a megrendelést. Nekünk kellett újabb megrendelést adni. Nyolcvanegy első felében, amikor elkészült a kút, benyújtották a számlát. Szó nélkül elfogadták a tsz pénzét. Azzal kapcsolatban nem volt semmilyen aggályuk. Mindegy. A kút megvan, de így nincs semmi biztosíték arra, hogy zavartalan lesz a vízellátás. Mi van akkor, ha csökken a vízhozama? A termelőszövetkezetnek nyilvánvalóan első a telep. A belecskai emberek menjenek a Kapósra vízért? A Petőfi-majorban az elha- gyatottság komor csöndje fogad, sehol egy lélek. Pedig a nemrégen épült ’istállókbain tehenek sora, körülöttük gondozóik serénykednek. Csöndben. Mintha rejtőzködnének. Elárvultán áll a szárítótorony. Mellette lebontott épület, átabotá- ban széthagyott maradványai. Kis épület, kitörött ablaküveggel. Oldalán otromba számokkal írva leltári jele. A régit áthúzták. Hátrább, a fák között a Meohwart-ikastély látszik. Középen ott a kút. Semmi kút- formája. Embermagasságú betonkocka. Szürke tömb. Mozdíthatatlan, masszív közöny. Körülötte a nemrég volt építkezés összevisszasága. Az egész olyan, mintha az ügy szimbolikus szobra lenne. CZAKÓ SÁNDOR Divat az integráció? Felborzolt kedélyek Tamásiban A példa követése veszélyes! Nem szívderítő, mégis idekívánkozik: Tolna megyében az elmúlt években divat lett a köz- művelődési intézmények integrációja. A küszöbönálló jövő év, 1982. január 1-től — az újakkal — több mint harmincra emelkedik integrált közművelődési intézményeink száma. Nem ellenőrzött — de a valóságot igencsak megközelítő — becslések szerint az ország másodikként emlegetett legkisebb megyéjében több lesz január J-től az összevont közművelődési intézmény, mint összesen az egész országban. Félő, hogy ilyen előrefutásunk ellenére nehéz lesz fölkerülnünk a pionír- munkát végzők dicsőséglistájára, mert megközelítően sem ideálisak azok a tárgyi és személyi feltételek, amelyek alapján garantálni lehet az alapfokú ellátás szintjén a közművelődés feltételeinek javítását, a meglévő intézmények összehangolt cselekvését, az adott lehetőségek jobb kihasználását. A helyzet azért nem reménytelen. De, hogy a sikerekhez hozzájutni nem fogunk könnyen, az már a nemrég összegyűjtött tapasztalatok summázásakor kiderüit, s úgy, hogy ez senkinek se okozott meglepetést. Aggodalma* is lábra kaptak persze, ami megintcsak érthető: a szervezeti összevonásokra a közös gondnokságok működésének jó gazdasági tapasztalatai adták az ösztönzést. Hogy az összevonásoknak nem mindegyikére jellemző a körültekintés, jó előkészítés? Sajnos tény. Majd minden helyen megállt az integráció a csak szervezeti változásoknál, és nem jutott se idő, se energia a tartalmi kérdések tisztázására. Néhol a mai napig se jutott, bár több az komoly figyelmeztetésnél, amit az MSZMP megyei bizottsága késő őszi ülésén úgy fogalmazott meg, hogy a közművelődés integrálásának dolgában kötelező a meggondoltabb cselekvés. Ott integráljunk, ahol ennek megvannak az intézményi, tárgyi, személyi feltételei, ahol az összevonás biztosítéka lehet az eddigieknél hatékonyabb munkának. VAN VAGY NINCS? Az összevonásokat mérlegre tenni lehet és kell is a kibontakozás érdekében. Megsemmisíteni a különösen kritikus értékűeket? Visszavonni az összevonást? Nem tanácsos. Egy kivétellel, és ez a nagyközségi rangot viselő, a járási székhely szerepét is ellátó Tamási, ahol ez év februárjában úgy született meg az Egyesült Közművelődési Intézmények nevet viselő szervezet, hogy most van is, meg nincs is. Bár ami a jövőt illeti, kell majd, hogy legyen. De akkor megfelelő előkészítéssel, az összes kardinális kérdés tisztázásával, a vállalkozás sikeréhez szükséges megvalósítók egyetértésével. A jelenlegi bizonytalanság, a bizonytalanság sugallta kényszercselekvés azért lett jellemzője a nagyközségi közös tanácsnak, mert bár az összevont közművelődési intézmények igazgatói állását már 1980 júliusában meghirdette, adós maradt a körültekintő előkészítéssel, a működés tartalmi kérdéseinek tisztázásával, pontosabban megfogalmazásával és se 1981 februárja — az integrációs határozatot elfogadó tanácsülés — előtt, sem az ezután következő hónapokban nem igyekezett korrigálni tanácsi önállóság címén elkövetett lépéshibáit. Az állást, mely 1981. január 1-től lett volna betölthető, a nyár derekán töltötték be, de amint a pedagógus képesítésű, népművelői gyakorlattal is rendelkező pályázó elfoglalta a helyét, hatályba lépett a művelődési miniszter 119/1981. sz. utasítása, mely szigorúan csak az alapfokú ellátást végző közművelési intézmények integrációjára vonatkozik. Tamási „nem fért bele" ebbe a kategóriába, lévén művelődési háza, könyvtára. úttörőháza járási is. Mi történt? Megállt a tudomány, majd elkezdődött előbb annak a keresése, hogy „ki vállalja a miniszteri utasítás ellenére a felelősséget” az integráció életben tartásáért, majd kibontakozott a légkörrontó egymásra mutogatás. Magyarul, a libikóka, ami jó játék a gyerekeknek, de ártalmassága miatt szigorúan tilos közügyekben. NEM VARÁZSKULCS... Mármint az integráció — hangzott el nemrég egy, a népművelők és könyvtárosok részére tartott továbbképzésnek azon a napján, amit az integráció Tolna megyei helyzetének feltárására szántak a hiteles mérleg elkészítését fontosnak tartó szervezők. Jelen volt itt Tamásiból a tanácsvezetés képviselője is, az új igazgató és a „régiek". Már akkor nyilvánvaló volt, hogy az egy helyről jöttek egysége „hiánycikk". Nem mintha ennek előtte már nem lett volna az! Miből adódott ez a feszültség? Ismereteim és ebből táplálkozó meggyőződésem szerint nem abból, hogy az intézmények igazgatói ovo ellenzői az integrációnak. Annak azonban okkal ellenzői, amit bátorkodtam előkészítetlenségnek, bizonytalanságnak nevezni. Mert mi volt itt, Tamásiban eddig, illetve az integráció formális létrejöttéig? A művelődési központ, könyvtár és úttörőház végezte a maga munkáját helyben és a területre szólóan. A munkájuk minősítése nem a mi dolgunk, de annyit csak megjegyeznénk, hogy ha a tanács — testületként — nem volt elégedett az említett intézmények működésével, annak nyomának kellene lennie azokban a jegyzőkönyvekben, amelyek akkor kelteződtek, amikor az említett intézmények működésével akár a tanács, akár a tanács vb az értékelés igényével foglalkozott. Csakhogy — ilyen előzmény sincs. Azaz, így utólag úgy tűnik, hogy a triumvirátusban a gyengébb láncszem szerepe a művelődési központé. Következésképpen az sem kaphatott helyet az értékelésekben, hogy az utóbbi egy-másfél évben igen gyakran „kapaszkodott össze” a három intézmény. Ráérezve, hogy szükségük van egymásra. Az úttörőház aulája pl. igen jó olyan irodalmi estek, kamara- hangversenyek megtartására, amelyek egyrészt „nem férnek" meg a könyvtárban, másrészt elvesznek a művelődési ház színháztermében. KESERŰSÉG, ÁLLAM KÖLTSÉGEN Ha most bárki azt mondja, hogy az integrált intézmények igazgatóin tört ki a „hatalom- féltési téboly”, ami megmérgezte a légkört, téved. Azt, hogy esendő emberek vagyunk, nyilván nem lehet kizárni a helyzet értékeléséből. Az már más kérdés, hogy szabad-e államköltségen fenntartani a közhangulatot megrontó keserűséget és belenyugodni, hogy a sűrűsödő indulatok — veszélyeztetve ihimár a tanács és nem tanácsi szervek, vagy tanács és lakosság korábban példásként emlegetett kapcsolatát is — még zabolátlanabbá váljanak?! A felelet annyira nyilvánvaló, hogy leírni is felesleges. Azt úgyszintén, hogy az opponálok az eddig alkalmazott módszerek, a tökéletes semmittevés miatt opponálnak. Pontosabban, tennék, ha erre végre igényt tartana a tanácsvézetés. Mely ezenközben el van foglalva a mundér bármi áron történő megvédésével. És az új ember? Hál ez az, amit fiatal emberrel megtenni nem szabad! Megpályázta egy elvileg létező intézmény igazgatói állását, de július 1. óta érdemben semmit se végezhetett. Az egyesített intézmények működtetésének tervezetét se készítették el a „leszünk, vagy nem leszünk” kérdésének megvála- szolatlansága miatt. Erősítendő az eddig elmondottak hitelét, idézhetném, hogy ki, mikor, miként nyilatkozott. Nem teszem meg, mert a létező és mégsem létező integráció szorgalmazóit, érdekeltjeit sokkal különb embereknek ismerem, mint amilyenek az utóbbi másfél-két hónapban lehettek. Mind keserűek. Államköltségen legkeserűbb az a fiatalember, aki munkára pályázott és semmittevésre kárhoztattak... MUTOGATÁS NÉLKÜL A legutóbbi két hétben a dolgok felgyorsultak. A nagyközségi közös tanács vezetői korábban a Művelődési Minisztérium — kissé későn és elnagyoltan megalkotott — 119esére hivatkozva „blokkolták le" július 1-gyel, az integrációt. Majd amikor a közelmúlt hetekben kiderült, hogy maguknak kell elvégezniök a nyugvópont megkeresését, most a helyi, megyei párt- és állami vezetés biztató egyetértését hangoztatva hatályosították felfüggesztett integrációs tanácshatározatukat. December 1. előtt néhány nappal egy szűk körű tanácskozáson szóban jelentették be, hogy december 1-től él a művelődési központ, járási könyvtár és úttörőház összevont együtteséből az „Egyesült Köz- művelődési Intézmények", melynek igazgatója a „részére kiadott munkaköri leírás alapján gyakorolja jogait" 1981. december 1-től. Az igazgatóhelyettesek — akiket a nagyközség tanácsa még meghatározatlan időre megbízott igazgatókként tarthat számon — december 7-1 keltezéssel kapták meg a szak- igazgatási szerv értesítését erről. Komolyan veszik? Aligha. Ami eddig történt, nyomaiban se hasonlít korábbi munkáltatójukra. És azt remélik, amit ml is; hogy ide-oda táncolás, másra mutogatás nélkül a tanács vezetői legalább pótlólag megteszik amit eddig — ki tudja miért?! — nem tartottak fontosnak. LÁSZLÓ IBOLYA ...olyan, mintha az ügy szimbolikus szobra lenne Az intézményeket néhány lépés választja csak el egymástól
