Tolna Megyei Népújság, 1981. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
6 IníÍÉPÜJSÁG 1981. december 13. — Ritkán látott nagy siker volt a szekszárdi kiállítása. Amikor erre a beszélgetésre készültem, a megyei könyvtárban anyagot kerestem, ami önről szól. Azt válaszolták, kölcsönözni már nem tudnak, mert mindent elvittek, talán az olvasóban még találok valamit. Olyanok is elmélyednek most a munkássága, egyáltalán a képzőművészet tanulmányozásában, akiknek eddig ez eszébe sem jutott. — Ha így van, akkor ez különböző tényezők szerencsés összhatása lehet. Ügv érzem, az utóbbi időben sok minden történt ebben az országban — a politika szintjén is — azért, hogy környezetünket ne csak megvédjék, hanem szebbé, emberibbé is tegyük. Hangsúlyt kap manapság a szocialista életmód kérdése, és ez csak emberszabású térben, emberhez méltó környezetben teljesedhet ki. A gazdaságcentrikus, a mindenáron csak a termelést szorgalmazó szemlélet ma már kevés, hiszen maga a termelés is az embert szolgálja, és annak fejlesztése is csak akkor ér valamit, ha az emberek életét teszi szebbé, köny- nyebbé, értelmesebbé. Végeredményben ezért „találták ki” az egész társadalmat. — Hogy ma a szobrászatra többen figyelnek a megyében mint eddig, azt nemcsak a művészet erejével érte el, hozzájárult ehhez az ön társadalmi rangja is. — Ne legyünk naivak, ez természetes, de nagyon örülök neki, ha én is lökést adhattam ennek a társadalmi folyamatnak, programnak. — Hogyan került kapcsolatba a megyével? — Úgy, ahogy az egész országgal is. Mindenhova elmegyek, ahova hívnak, sőt, hívásra sem mindig várok. Érdekel minden, ami ebben az országban történik, mindenhez személyes közöm van. — Úgy tudom, Kölesden volt először kiállítása. — Ami Kölesden történik, az nagyszerű dolog, és az, hogy az az „erőszakos" népművelő kezdetben összegyűjtötte a már meglévő képeket és ezzel az embereket érdekeltté tette az ügyben. Jelentősebb dolognak érzem, mint sok mindent, ami pesti kiállítótermekben történik. Persze, az is természetes, hoqy ez a népművelő-kísérlet abban a kis faluban nem lehet olyan hatású, mintha nagyobb városban történne, és hangsúlyozni szeretném, hogy nem is ez az egyetlen ilyen kísérlet az ország képző- és iparművészeti életében... — Találtam anyagot a könyvtárban és azt olvastam, ' hogy egyfelől a szobrász romantikus alkat, másfelől meg funkcionalis- ta művei vannak... Vállalja? — A romantikát mindig félreértelmezik, és olyan elavult stílusirányzatnak fogják fel, ami csak fekete-fehér ábrázolásra képes, és mint ilyen, nem képes tükrözni igazán a kort, amelyben született. De a romantika nem ilyen vagy legalábbis nem csak ilyen. A művészet, ezen belül a szobrászat mindig minden korbon az uralkodó eszmét és eszményt fejezte ki. Ma korunk nagy kérdése az ember és a társadalom viszonya, ez az a kérdés, amire a művészetnek választ kell adnia. Én a szocialista eszmét és eszményt igyekszem kifejezni szobraimmal, ha ez romantika, akkor vállalom. Azt is tudom, hogy ehhez keli némi idealizmus, meg célratörés a kifejezésben. Ugyanakkor köztéri szobrász vagyok és hatni akarok az emberekre, és ha egy köztéri szobor túl bonyolult, akkor nem tud hatni, konfliktusok megfogalmazására sem alkalmas és nem is arra való. Hogy funkciója van? Hát ez természetes, az építészet, vagy a köztéri szobor mindig is alkalmazott művészet volt, akár tetszik, akár nem. Már a barlangrajzok sem azért készültek, hogy egy művész esztétikái igényeit kielégítsék. Egyfelől az volt a funkciójuk, hogy ezen tanulják meg, hogyan is kell vadászni, másfelől pedig ebből az ábrázolásból merítették az erőt, a hitet, hogy az ábrázolt állat valóban legyőzhető. — Mostanában divat, hogy a művész kiábrándult, keserű... Milyen a művészi közérzete? — Valóban divat és szerintem ez nagyon veszélyes divat. Megvetem a cinikus művészetet, vagy azokat a műveket, amelyek az embereket elkeserítik. Érzem a kor fenyegetettségét, ehhez művésznek se kell lenni. Olvastam valahol, hoay a második világháború óta egyetlen nap volt, amikor a Földön nem dörögtek a fegyverek. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a tömegkommunikáció fejlettsége is felfokozza az emberekben a veszélyérzetet, úgy értem, hogy más korokban is voltak háborúk, csak nem mondták be óránként a rádióban, mert nem volt rádió. Éppen ezért egy ilyen korban az igazi művész csak azt mondhatja, hogy minden bajunk, bizonytalanságunk ellenére is érdemes élni; csak az életigenlést tudom elfogadni művészi célként. Hogy én a társadalom és az ember viszonyát vizsgálom, az nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el, ha más az ember és a természet kapcsolatának vizsgálatát tekinti saját feladatának. Az emberről magáról sem mondtak még el mindent. Magam is próbálkozom ezen problémák megfogalmazásával, de természetesen erre csak a kisplasztika léhet alkalmas, a köztéri szobor nem. — Sorozatunkban rendhagyó módon a képen is szerepel egy szobor, ez készül Szekszárd főterére, a Béla térre. Hogyan született meg az ötlet és a terv? — Kialakult, ez is a véletlenek összejátszása tulajdonképpen. A szőlőindák összefonódása mint téma már megvolt. Ez alkalmas lehet emberi sorsok, korok szövevényének megeleve- nítésére. Később tudtam meg, hogy Szekszárd címerében is szerepel a szőlő. — Teljesen új dolog volt, hogy már az előzetes tervekről is vitát rendeztek a művész részvételével, I most pedig kiállítják a tér és a szobor makettjét, amit ismét beszélgetés követ. — Valóban új... A művészek ettől általában idegenkednek, mert fölöslegesen féltik művészi függetlenségüket. Az nyilvánvaló, hogy népszavazással nem lehet szobrot csinálni, a felelősséget is nekem kell vállalnom érte. Ennek ellenére szenvedélyesen érdekel az emberek véleménye, például azért, mert új szempontokat vethetnek fel, amik nekem esetleg eszembe se jutottak volna. A szekszárdi beszélgetésen egy muzeológus kötözködése hozta a támfal ötletét, ami talán enél- kül nem is jutott volna eszembe. Eredetileg nem tetszett neki a terv, most meg valósággal munkatársammá vált a történelmi motívumok keresésében. A szobor körül kettős szintű tér lesz, ilyen nincs még egy az országban. A támfalak három oldalról zárják le a teret, csak a Pollack-épület felől nyitottak. A fürtök, a búzakalász és szoborhoz vezető hármas út Szekszárd múltjának három rétegére utal, a kelta-római, az avar és a magyar településre., A támfal ülőfülkéibe kerülnek a 24 évszázadot jelző táblák, ezekről még nem tudok semmit mondani. A szobor sem egyszerűen posztamensen áll, ez is egy átjárható tér, amelynek belsejében vagy mai tárgyak, vagy azok jelképei kapnak helyet és a harang. Az egésznek a lényege, hogy sétáló-, pihenőtér, nagy zöld felülettel. Nagyon fontosnak tartom azért is a beszélgetést a szekszárdiakkal, mert ők élnek együtt a szoborral. A munka befejezését 1983. augusztus 20-ra vállaltam, akkor kell átadni az egész teret, készen. — És mennyibe fog ez kerülni? — A népgazdaság teherbíró képességének figyelembevételét, a takarékosságot személyes ügyemnek tekintem. Nem az a lényeg, hogy drága anyagokat használjunk. Az értékét úgysem ez határozza meg, hanem az a szellemi többlet, amit a tárgyakhoz hozzáadunk. Villányi követ használunk, vasbetont, krómacélt, a búzakalászok rézből készülnek. Harangot meg majd elhozunk valahonnan, ahol már nem használják. A tér lekövezése másfél-kétmillió forint, a 14 méteres szobor pedig 2,5—3 millió. Ha faragott kőburkolattal látnák el a teret, az legalább tíz-tizenötmillióba kerülne. — Kapcsolata a megyével állandósulni fog. Hallatszanak olyan - hangok, hogy a háromszoros Mun- kácsy-dijas, Kossuth-dijas, kiváló művész megvette a tengelici kastélyt. — Vette a fene... Használatba kaptam a megyei tanácstól. A saját pénzemen tataroz- . tatom belülről. Vályog és tégla keveréséből készült, elpusztulna, ha nem vállalnám a megmentését. Nem lehet más funkcióban használni, hiszen iskolahiány nem Tengelicen von, könyvtárba, művelődési házba oda nem járnának ki az emberek. Az oktatási központban lévők teljes ellátást kopnak, vendéglátásra sem használható. Hoqy pontosan mi lesz a funkciója, azt ma még nem tudom. Az biztos, hogy közösségi célt is szolgál, amennyiben néhány fiatal szobrászt meghívok időnként, hogy az én felszerelésemmel dolgozhassanak. Olyan technológiát dolgoztam ki, ami sehol másutt Európában nem tanulható meg. A budapesti műteremben is dolgoztak már fiatalok, de a szobrászat zajjal jár. Szeretnék végre nyugodtan dolgozni, lakóterülettől távol, az is lehet, hogy még tanulhatok újat a fiataloktól. Itt Vannak például a műanyagok, már értek el velük eredményeket, talán én is megpróbálom. Lehet, hogy vannak olyan gazdag emberek, akik kastélyt tudnak venni, de én csak bériem. A lakásomat, műtermemet is magam hozattam rendbe, nem vártam az államra. — Évek óta a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének elnöke, tagja a párt Központi Bizottságának. Miért vállal a művészi munkája mellett közéleti, politikai szerepet is? — Nyilván tudja, hogy én a fényes szellők nemzedékéhez tartozom. Ez nekem természetes. Már középiskolás korombán is volt felelősségteljes funkcióm. Még sztár is voltam, később úgy mondták, hogy a „főiskola reklámja”... — Tudom, olvastam róla, még főiskolás volt, amikor a Dózsa-emlékmű- re felfigyeltek, sikert aratott. — Most meg már — az a véleményem — kötött pályán mozgó jármű vagyok, „ilyen öreg kocsira már nem lenne érdemes gumikerekeket szerelni". Benne élek a kor legizgalmasabb dolgaiban, több információm van az életről és a társadalomról, mint másoknak. Különben is azt hiszem, hogy aki remetét játszik, az előbb- utóbb valóban remete lesz, akkor én már inkább a felelősséget vállalom és a nehéz időbeosztást. — Az elkötelezettséggel már eleve együtt jár a felelősségtudat. — Nem biztos, láttam én már sokkal exponáltabb — egyébként elkötelezett — embereket is felelőt le nkedni. — A politikai, közéleti szerepvállalás művészi körökben előny vagy hátrány? — Nem szabad mindent mérlegre tenni, élni kell. Lehet, hogy előny, lehet, hogy hátrány, de minden teljesítmény akkor valóságos, ha nem jelenik meg benne az óvatoskodás. — Végezetül engedje meg, hogy magánéletéről kérdezzem. — A magánéletem szerencsétlen. Nemrég halt meg a feleségem, és nehéz egyszerre apának és anyának is lenni. Van egy felnőtt fiam és két unokám, de a két kisebb gyerekem még itthon van. Bizonytalan vagyok, mint mindenki, ha elveszítette a társát. Csak most, hogy kérdezi, most fogalmaztam meg magamnak is, hogy ezért vállalok még több munkát, keresem a feladatokat, hogy lekössem magamat. — Köszönjük a beszélgetést. IHÁROSI IBOLYA Múltunkból Mi foglalkoztatta 75 esztendővel ezelőtt az embereket Tolna megyében? Mi volt a figyelem középpontjában, illetve mire akarták irányítani a sajtó hatalmasságai az érdeklődést? Hogy ezt megtudhcssuk, fellapoztuk a „Közérdek" 1906. évi példányait. Az ott talált hírek, tudósítások között válogattunk. AZ ANYAKONYVVEZETŐK Vannak foglalkozások, amelyekkel minden körülmények között találkozik az ember. Ezek közé tartozik az anyakönyvezés is. Az anyakönyvvezető bevezeti a „nagykönyvbe”, ha valaki megszületik. Ő rögzíti írásban a boldogító „igen” elhangzása után azt a tényt, hogy két személy élet- közösséget létesít, s egymást segítve, boldogítva kívánnak élni. (Ha ez nem sikerül, tudjuk, nem az anyakönyvvezető selejtes munkájáról van szó...). S ő az, aki a szomorú eseményt veti papírra, ha valakinek befejeződött az életpályája. Az anyakönyvvezetők általában köztiszteletben álló emberek voltak a múltban is. De a köztiszteletet nem mindig ismerte el az államigazgatás kellő mértékben anyagiakkal. Emiatt volt rá eset, hogy országos méretű mozgalom bontakozott ki közöttük, laaz, a munka megtagadásáig nem jutottak el, de protestálásukkal a belügyminiszter is kénytelen volt foglalkozni. A Közérdek című megyei lap 1906. szeptember 8.-i számában egy ilyen anya könyvvezetői mozgalomról olvashatunk. Megtudjuk az írásból, hogy 1906. szeptember 4-én az anyakönyvvezetők országos kongresszust tartottak Budapesten. Az volt a céljuk, hogy megbeszéljék „helyzetük végtelen igazságtalan és bizonytalan Voltát, s sérelmek orvoslása végett a kormány elé járuljanak”. A kongresszus végén testületileg vonultak Faragó Antal országgyűlési képviselő elé, aki az anyakönyvvezetőket elkísérte a belügyminiszterhez. A belügyminiszternek memorandumot adtak át — béremelést követeltek. Ennek a memorandumnak Tolna megyei vonatkozásai vannak, ugyanis azt Antal István tolnai anyakönyvvezető készítette és Dömötör Miklós szekszárdi anyakönyvvezető korrigálta, egészítette ki néhány követeléssel. Ez a memorandum került a belügyminiszter kezébe, aki — mit tehetett egyebet — megígérte, hogy megemelik az anyakönyvvezetők fizetését, rendezik munkaviszonyukat. Könnyen ígért a belügyminiszter — ugyanis már eléggé gyakorlattá vált az országban, hogy a nagyobb községek és városok — központi rendelkezések hiányában — önmaguk létesítettek anyakönyvvezetői állásokat, s a köztisztviselők átlagbérének megfelelő összeget biztosítottak számukra. AZ EGYKORI SZOKÁS, SAJNOS MA IS GYAKORLAT A Közérdek 1906. október 13-án rövid megjegyzést fűz egy hírhez, amivel messzemenően egyetértünk. A hír lényege, hogy a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett Bezerédj István életrajzának megírására. A pályázat határideje szeptember 30. volt. A közlemény szerint a kétezer koronás pályadíj eléggé csalogatta a történetírókat, számos pályamű készült. De a megjegyzés azt is megállapítja, hogy a történészek — országos hírességek és alig ismertek egyaránt — elkerülték a Tolna meqyei Levéltárat, azaz Bezerédj Istvánra vonatkozó eredeti források nélkül dolgozták fel a témát. Nem fordítottak aondot a kutatásra, enéíkül pedig valamire való művet megírni nem lehet — állapította meq keserű tárgyilagossággal az újság. Tegyük ehhez a 75 esztendős hithez, hogy napjainkban is vannak szép számmal olyanok, akik figyelmen kívül hagyva a levéltári forrásokat, emlékekből, olykor mendemondákból kívánnak „értékes művet" alkotni. Mi is megjegyezhetjük: ez ma sem lehetséges. Pedig, sajnálatos módon mind gyakoribb, hogy 2—3 órás „kutatás” után megírnak 50—80 oldalas szak- dolgozatokat... Bezerédj Istvánnak igazán részletes, elemző életrajzával még mindig adós a történet- írásunk. Pedig az első önként adózó nemes megérdemelné, hogy valaki értő módon feldolgozza életútját. MAGYAROSÍT A SZIGORÚ PÉCSI PÜSPÖK A századfordulón is — de még később is — külön jutalmazták a tanítókat azért, ha eredményesen oktatta a magyar nyelvet a nemzetiségiek körében. A magyarosításra serkentettek. A magyarosítok természetesen nemcsak a tanítók voltak, az államapparátus minden tagjának feladata volt ez. Az egyház is bekapcsolódott ebbe a nacionalista mozaa- lomba. A oécsi püspök maga is apostolkodott ilyen ügyben. A már hivatkazott Közérdek 1906. október 13.-i számában olvashatjuk a hírt: „A pécsi püspök és a magyar szó. A pécsi hazafias főpásztor útjáról örvendetes híreket kaptunk. A derék főpap híveinek nem csak lelki szükségleteire gondol, de nagy anyagi áldozattal mindenütt segíteni kíván az egyházak anyagi gondján, s szegényebb nép nyomorán is, s emellett nem felejti el, hogy magyar főpap. így bérmálási kőrútjában minden idegenajkú község tanítóinak szigorúan megfagyja, hogy a legnagyobb erővel lássanak a magyarosításhoz, az iskolában tisztán magyarul tanítsanak és a népnél is terjesszék a magyar nyelvet. E szép buzdításhoz a főpapot kísérő Hanny orelátus, kanonok is hozzájárul, mert ő is mindenhol a magyarosításra serkenti a tanítókat.” Mint tudjuk, a magyar nyelv erőszakos terjesztése nem sok eredménnyel járt. A nemzetiségiek fokozott ellenállását váltotta ki. Nem segítette ez az asszimilációt — s bekövetkezett 1918 októbere-novembere... Magyarország megszűnt sok nemzetiségű állam lenni. TELEFON-BANKETT DUNAFÖLDVAROTT Mondják, a magyar két ok miatt iszik: akkor iszik, ha van rá oka, ha meg nincs, akkor azért... így volt ez Dunaföldvá- rott is a század elején. Ők '— úgy tudjuk — mindig találtak okot az ivásra. 75 évvel ezelőtt, 1906. október 27-én írta az újság, hogy telefon-bankettet tartottak. Ismereteink szerint nem sok telefon-bankett volt a világon. Idézzük a tudósítást: „Dunaföldváron f. hó 20-án este özv. Nagy Imnéné „Stefánia" szállójában fényesen sikerült telefon-bankett volt, melyen a község értelmisége csaknem teljes számban vett részt, köztük Dezső Endre kir. postafőnök, Báthory Géza kir. járásbíró, dr. Angyal Béla kir. közjegyző és mások. Úgy körülbelül 100-an voltak jelen. Vacsora közben több felköszöntőt mondtak. A felszólalók valamennyien a legnagyobb örömmel üdvözölték a duna- földvári telefonhálózat felállításának kezdeményezőit, s őszinte örömüknek adtak kifejezést, hogy Duinaföldvár a felállított telefonnal egy lépéssel közelebb jutott a kultúrvárosok- hoz. A kedélyes vacsora a késő éjjeli órákban ért véget.” * A szervezkedő földmunkások akciójáról közölt tudósítást a Közérdek november 3-án. Idézzük: „Múlt hó 29-én Pécsett gyűlést tartott a Hirsahfeld-féle sörgyár vendéglőjében a földművelő munkások pécsi kerülete. A gyűlésen Baranya, Somogy és Tolna vármegye 15 községe volt képviselve megfelelő számú küldöttel. A gyűlés foglalkozott az aratómunkások helyzetével és elhatározták, hogy mivel a Darányi-féle törvény oly rendkívül hatalmat ad a munkaadók javára a szerződő aratók ellen a közigazgatási hatóságok kezébe, egyelőre nem kötnek aratási szerződéseket.” K. BALOG JANOS
