Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

IO NÉPÚJSÁG 1981. november 1. A Dunatáj új száma Nagy Andor: Váci Mihály népiskolai tanító decs-alföldszállási iskolája Nyomdai zavarok miatt sajnálatosan több mint két hónapot késett a Dunatáj új, idei harmadik száma. A következőkben ebből muta­tunk be szemelvényeket. A szekszárdi folyóiratot ezút­tal Borsos Miklós művei díszítik. Domokos Mátyás: A költészet megmentett szabadsága Születésnapi kerek évfordulók ihletésére született tanulmányok egész sora tudatosítja mosta­nában a költészet olvasóiban azt az élettani tényt, hogy a modern magyar líra „harmadik nemzedéke" (akiket, Weöres Sándor szavával szólva, az elő­dök kritikája a harmincas évok derekán egyszerre minősített „csöndes generációnak" és „bukfencmestereknek"), a het­venes-nyolcvanas évek forduló­ján a pátriárkák korába lép. Olvasgatva ezeket a születés- napi hömmage csillagzata alatt fogant pályakép-összegzéseket, az elmúlt esztendőben például Vas Istvánról, 1981-ben pedig Takáts Gyuláról, tudat alatt folytonosan az járt az eszem­ben, hogy mikor jön el az az idő, vagy mikor találunk vissza ahhoz a régi hagyományhoz, amikor egy költő ünneplésé­hez, vonzódásunk és szerete­tünk megvonásához, az ilyen szép emberi ünnep figyelmez­tető alkalma mellett (mert ki tagadhatná: ezekre is szükség van) elégséges és természetes oknak érezzük azt a manapság, sajnos egyre ritkuló, puszta tényt is, hogy a költő — évfor­dulóktól és évszámoktól füg­getlenül - igazi verseket ír? Olyanokat, amelyekben „mint rózsaszál dereng a szép hatal­ma". Szilágyi Mihály: Nem akarom magamba foj­tani ezt a gondolatot, mert éppen Takáts Gyula, akitől a „szép hatalmát” hirdető, s imént idézett hasonlat szárma­zik, majd fél évszázada válto­zatlanul és folyamatosan a mi hitevesztő irodalmi életünk e nemes kisebbségéhez tarto­zik, aki költői működése gyü­mölcseivel: versei „telitalálatai­val" mindig megadta — vagy visszaadta —, ha fölnéztünk a lobogójára, a nem kényszerből születő kritikai gondolat örö­mét, s nyitotta ki a kritikus előtt az „irodalmi évforduló- naptár" kalickájának az ajta­ját. S nem érzem ünnepron­tásnak azért sem ezt a gondo­latot, mert tapasztalatom sze­rint, Takáts Gyula verseit ol­vasgatva, különös hevességgel szokta megrohanni a kritikust a művészi teremtés körén kí­vülálló, befogadó érzékenység ősi nosztalgiája, hogy mester­ségének: az esztétikának és az irodalomtörténetnek a patika- szagú, steril fogalmait félre­söpörve, úgy beszéljen a költő verséről, ahogyan a költő ver­se beszél a hegyről, a vízről, a fényről, az elemekről. Azzal az önmagát magyarázó természe­tességgel, amellyel ő képes versbe.idézni, a „hasznos szép” lelkesült hitével, a létezésnek a somogyi mikrokozmosz matériá­ján átfénylő mindenségét. A költészetben megvalósuló, újjá­születő létezés „szelíd hatalmá­val" állítva elénk, kortársai és utókora elé, a Természet „zöld­taláros mágiáját", a „kristályos pezsgés omló fátylain lengő” pannon tájat: a „mámoros, li­la vizek", a „víz alatti kék Ba­kony", a „nád tövén a zöld halak" világát; az „ikrás ezüst­ben fürdő, kékcsőrű szárnyasok hadát" és a „narancsszín pál­cákkal bókoló reggelt"; „a kagylófényű vizeken" kikötésre használt, vén fűzfát, és a „két ágakkal vérző fügefákat”; „a szőlőhegy kedves zenészeit, a kabócákat és méheket" a nyá­ri délután „mézöntő ege” alatt; a „léghajó vöröslő gömb­jeként leszálló napot”, s a „ró­zsapor alkotnyatban" az öreg vízimalom képét, amelynek Mozdulatlan, sárga lala vibrál, mint kékszin ballada. Zöld rétben sárga ballada. Szeme törött és fűzből a haja. Patakját régen elvezették. Odébb zúg. Ám az emlék mohái sűrű erdején fölragyog néha kerekén. Váci Mihály Tolna megyébe kerülését a Három történet cí­mű elbeszéléséből, feleségéhez írt leveléből, és a levéltári do­kumentumokból ismerjük. A hi­vatali esküt 1943. február 8-án tette le több társával együtt a megyeházán Sulyok Kálmán királyi tanfelügyelő előtt. Arany Dénes iskolaszéki elnök jelen­téséből tudjuk, hogy állását még aznap elfoglalta. A tanító úr lovaskocsival ér­kezett Decs-Alföldszállásra. Habján István tanítóék az is­kola egyik kis helyiségét ren­dezték be számára, melyben korábban a hittanórákat szok­ták tartani, mise előtt itt öltöz­ködött a pap. A szoba szerény bútorzata: egy ágy, mellette egy szalmafonatú szék (mely­nek támlája három nyakken­dőjének tárolóhelye is volt), egy asztal, egy szekrény. Mint a későbbiekből kitűnik, e sze­gényes környezetben is jól érezte magát. Habjánékkal hamar megba­rátkozott. Habján tanító úr — fiúgyermeke nem lévén — fia­ként tisztelte. Hosszú sétákat tettek együtt, otthon legtöbb­ször a történelemről beszélget­tek. Irma nénit (Habjánné) többször elkísérte kerékpárral Bajára a fogorvoshoz, otthon meg azzal ejtette ámulatba, hogy sütés közben a levegőben tudta megfordítani a palacsin­tát. A család nagylányának fi­gyelmét szellemességével kel­tette fel, zenei tudományát bizonygatta a harmóniurhon, és édesanyja finom ételeiről mesélt neki. A nagymamát az­zal „riasztgatta”, hogy leraj­zolja. A tanyavilág lakói is hamar megszerették a fiatal tanítót, mert a messziről gyalogló kis­Balázs-Kovács Sándor: gyerekeket tanítás előtt bevit­te a szobájába megmelegedni, az idősebb embereknek esti is­kolát szervezett, ahol a „Him­nusz sorait szövegezte". Sokat rajzolt. Ili Annust a tehenekkel, Hcjdú Pistát a nagy sapkájá­val, Nyirati Sándort a szakadt nadrágjában örökítette meg. Ignácz Jánost (Prímás Jancsi) is lerajzolta. Őt még a hegedű­jéért is hazaküldte, és együtt muzsikálták, hogy Megfogtam a szúnyogot. . . A felsős lá­nyoknak fakanalat vett a decsi vásárban, meg az április else- ját járatta velük. A lakodalmakba is meghív­ták. Egy ilyen alkalommái a mellette ülő vendégnek arról beszélt, hogy ezeket a gyönyö­rű lakodalmi dalokat arrafelé már évszázadok óta éneklik. A rövid néhány hónap alatt sok baráti kapcsolata nem ala­kult ki. Szeretett egyedül sétál­ni a jegenyesorban, utána el­ragadtatással beszélt szállás­adóinak a szép, kövér fákról. Kedvelt pihenőhelye volt a ha­rangláb. Egyszer édesanyja megláto­gatta, és néhány napig ott is maradt nála. Az • utazókosár tele volt finomabbnál finomabb élelemmel. „A tanító úr kocsit fogadott és eléje ment a pör- bölyi állomásra. Vissza is ko­csin kísérte.” A négy hónap (február 8-tól június 4-ig) gyorsan elszállt, és „Váci Mihály kirendelt tanító- jelölt úr megbízatása az isko­laév végeztével lejárt". E rö­vid idő is elegendő volt azon­ban arra, hogy a többeket (Vö­rösmarty, Babits, Illyés) meg­ihlető tolnai táj szépsége és varázsa őt is megérintse, ké­sőbbi írásainak alapélményévé váljon, megindítsa a „világot felfedező" úton. A Sárköz-kutatás kezdete Egy „különös házasság XVIII. századi boszorkányperben Gyulai Pál, a magyar nép­balladák egyik első tanulmá­nyozója, a múlt század derekán azt írta, hogy „. . .a legtöbb népballada valóságos történet alapján keletkezett." (Szépiro­dalmi Figyelő II. 1862. 179. o.). Feltevését nemrég az erdélyi Körösfőn Bódis Erzsébet által gyűjtött, Az eladott leány bal­ladája megerősítette, majd be­igazolódott a Csanádi Imre- Vargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj című balladáskönyvben hangoztatott megállapítás is, hogy az eladott leány balladá­ját a magyar nyelvterületen is sokfelé ismerik. Bódis Erzsébet kézirata a tö­röknek eladott leány tragikus sorsát örökíti meg (Faragó Jó­zsef: Balladák földjén. Krite- rion. Bukarest, 1977. 212. o.); a Tolna megyei Levéltárban ta­lált 1716. évi perirat kiterjeszti a kört a magyar embernek el­adott leány esetére is. A XVIII. század elején (Má­ria Terézia boszorkánypereket tiltó 1768. évi rendelete előtt) az egészségügyi felvilágosítás és a képzett orvosok hiánya miatt a tapasztalt bábák és koros asszonyok közül kerültek ki a tanácsadó és gyógyító asszonyok. Idős korukra akkora jártasságot szereztek a házas­ságközvetítésben éppúgy, mint a gyógyításban, hogy a község legtekintélyesebb asszonyai­ként tartották számon őket. Hozzájuk fordult a földesúr és a zsellér felesége, ha görcsök­ben fetrengett gyerekük vagy elapadt a tehén teje. Némelyik javasasszony a túlvilág kérdései felé fordulva túlzásba vitte praktikáit, és az őt eddig körülvevő tisztelet fé­lelembe csapott át. Az embe­rek kikerülték, a hatóságok pedig üldözőbe vették „a sá­tánnal cimboráló, s annak ere­je által rontó-gyógyító” asz- szonyokat. Rájuk fogták, hogy miattuk aszályos a nyár és pusztít a marhavész, ezért el­rendelték „fürösztésüket", azaz vízbe dobták őket, s ha nem merültek el a vízben, bűnössé­güket a hatóság bizonyítottnak találta. A simontornyai várbörtönben nem ritkán másfél-két évig is elhúzódott a kínvallatásokkal tarkított vizsgálati fogság, a vádlottak lába megdqgadt a hideg és vizes cellákban, egész­ségük magrokkant. Aki nem bírta ki a tortúrákat, az beval­lotta „bűnösségét"; ő nyomo­rította meg szomszédját, vagy elapasztotta a tehenek tejét, és éjszakánként a Gellérthe­gyen szeretkezett az ördöggel. A Tolna megyei alispán ve­zette héttagú törvényszék a simontornyai várbörtönben sínylődő, boszorkánysággal vá­dolt Kalmár Zsuzsa (harmadik férje után Kis Igárdi Jánosné) életútjának kinyomozása végett felvonultatta a gyermekkori szemtanúkat is. A nagyszabású peianyagból közölt epizód a török hódoltság utolsó évtize­débe vezeti az olvasót, és egy különös házasságról tájékoztat. A tudományos szakirodalom és a helyi köztudat szerint is Garay János írt elsőként ta­nulmányt a Sárközről. Valóban neki jelent meg először írása e tájegység történetéről népéről, néprajzáról 1833-ban. (Regélő 52. szám, ugyanez jelent meg a Tudományos Gyűjtemény 10. füzetében.) A cikk keletkezésé­nek azonban érdekes előzmé­nyei voltak. Garay figyelmét nemcsak a paraszti kultúra iránti érdeklődése és fogé­konysága, valamint a szekszár­di piacon is megjelenő, feltűnő szépségű és ruházatú menyecs­kék irányították a sárközi nép és kultúra tanulmányozása felé. A Sárköz általánostól eltérő vonásait már korábban felis­merték, és nemcsak a Tolna megyében élő tudósok és mű­vészek, hanem az ország tudo­mányos életét irányító intéz­mény, a Magyar Tudományos Akadémia vezetői és tagjai is. Az Akadémia kebelében mű­ködő Marczibányi-alapítvány (a Marczibányi család felajánlá­sából létrehozott tudományos célú pénzalap) kezelői 1831- ben gróf Cziráky Antal ország­bíró útján — aki ekkor az ala­pítvány kurátora volt - levél­ben megkeresték Tolna megye nemesi közgyűlését, melyben tudósították a nemesi közönsé­get, „hogy a Marczibányi-fun- dátió részéről a legközelebb jutalom kérdéséül adatott fel: Mik legyenek a Sárközi és Or­mánysági Magyar nyelvnek kü­lönösségei?" és segítséget kér­tek e válasz elkészítéséhez. A kiírás szerint a gyűjtés cél­ja nem a gúnyolódás, sem pe­dig ítéletalkotás, rangsorolás a különböző nyelvjárások felett, hanem „a magyar nyelv kü- lömbféle dialectusainak meg tudása, és őszve szédése”. A tájszavak gyűjtése ebben az időben még kuriózumok iránti érdeklődés, és fő célja a ma­gyar irodalmi nyelv gazdagí­tása és színezése. De segítsé­gével a magyar nyelv erede­tére is reméltek érdekes ada­tokat, nyelvtörténeti tanulságo­kat. A megyei közgyűlés azonnal intézkedett. Határozatot hoz­tak, hogy felkérik a tudomá­nyokban jártas (Tolna megye községeit írásban is ismertető) Egyed Antal földvári plébánost és alesperest, Vörösmarty Mi­hály barátját és patrónusát, va­lamint az érdekelt sárközi köz­ségek református prédikátorait, hogy korábban szerzett ta­pasztalataik alapján egyeztes­sék véleményüket, majd a ki­alakított közös álláspont alap­ján készítsenek el egy pálya­munkát, melyet azután a me­gye felküldhet az alapítvány kezelőihez. A nagy lelkesedés azonban csak ideig-óráig tartott, hama­rosan lelohadt, a pillanatnyi lelkesedés pedig kevés volt a tartós és tartalmas eredmény eléréséhez. Több közgyűlésen tárgyalták ugyan az ügyet, an­nak ellenére, hogy ezen a fó­rumon a megye nemessége csak ritkán szokott foglalkozni kulturális kérdésekkel. A ma­gyar nyelv is csak mint politikai kérdés került napirendre, amelynek hivatalossá tételéért Tolna megye is komoly erőfe­szítéseket tett. A nemesség ér­tetlenül állt a feltett pályázati kérdés előtt, hisz csak mnst kezdtek rájönni, hogy a kiala­kult magyar irodalmi nyelv mel­lett, melyért minden diétán har­coltak, létezik egy másik ma­gyar nyelv: az egyszerű nép nyelve. Maguk a megbízott sárközi prédikátorok is panaszkodnak a szervezetlenségre. Borsos Miklós rajza A szovjet könyv ünnepi hete IMMÁR HAGYOMÁNYOS nálunk, hogy minden év novembe­rének első hetében külön figyelmet szentelünk az orosz-szovjet iro­dalomnak. A szovjet könyv ünnepi hetének szoktuk nevezni ezt az eseménysort. Ez alkalommal koncentráltan figyelünk a Szov­jetunió soknemzetiségű irodalmának gazdag termésére. Hogy a termés mennyire gazdag, elegendő csupán a magyarul megjelent könyvekkel illusztrálni: egyedül az elmúlt évben 195 művet ad­tunk ki — közel 3 millió példányban. Ebből az irodalomtudomá­nyi, szépirodalmi művek példányszáma megközelítette a 2 mil­liót, de gazdagon válogattak a magyarországi kiadók az állam- tudományi művekből (33 mű), hasonlóképpen a műszaki, techni­kai kiadványokból (20 mű, megközelítőleg 80 ezer példányban). A sort lehetne folytatni, összegzésül a számokból: csupán az el­múlt húsz évben az orosz és szovjet művekből Magyarországon 3505 jelent meg, megközelítőleg 45 millió példányban. A szovjet könyv ünnepi hetének számos rendezvénye lesz az országban. Budapesten a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában a már hagyományossá vált szovjet könyvkiállítás — a szovjet könyvkiadás legfrissebb termékeiből. De vidéken is szinte fel­sorol hatatla n azoknak a rendezvényeknek a száma, melyek túl­nőnek a helyi megmozdulások adta lehetőségeken. Tatabányán a nagyszabású könyvkiállítás, s a hozzá kapcsolódó irodalmi mű­sor a Népházban bizonyára emlékezetes esemény lesz. Nyíregy­háza — testvérmegyei kapcsolatainak keretében — fogadja a Szov­jetunió Kárpátontúli-területének küldöttségét. A kulturális együtt­működésben most egy új formával jelentkeznek Szabolcs-Szatmár megye székhelyén: bemutatják az uzsgorodi (ungvári) Kárpáti Ki­adó újdonságait, orosz, ukrán, moldovai és természetesen magyar nyelvű kiadványait. AZ ESEMÉNYEK (a rendhagyó irodalomórák, a kiállítások, az irodalmi estek) mellett vagy talán inkább előtt fontosak azok a művek is, amelyek nemrégiben kerültek a könyvesboltok polcaira. A Kossuth Könyvkiadó most jelentette meg az SZKP XXVI. kong­resszusa jegyzőkönyvét. A kötet tartalmazza Leonyid Brezsnyev előadói beszédét az SZKP nemzetközi politikájáról, gazdasági célkitűzéseiről, valamint a szovjet társadalom politikai és szellemi fejlődése és a párt feladatairól mondott gondolatait. A kötet bő válogatást ad az egyes küldöttek felszólalásából, s felsorolja az SZKP vezető szerveit és a kongresszuson részt vevő küldöttségek vezetőit. A kötet magyar szempontból azért is értékes, mert meg­található benne Kádár Jánosnak a kongresszuson elmondott be­széde, valamint Lázár György miniszterelnökünk beszéde, mely egy barátsági nagygyűlésen hangzott el. Nehéz lenne összeszámolni, vajon hányszor és hány példány­ban jelent meg Magyarországon Solohov halhatatlan remekműve, az Emberi sors. Úgy látszik, mégis szinte minden évben újra ki kell adni, olyan nagy iránta az érdeklődés. Az a mély emberi hu­mánum, mely e kisregényből sugárzik, kevés mű sajátja. Az Em­beri sors történetét nem kell elmondanunk, hiszen szinte minden tizennégy éven felüli, olvasni tudó előtt ismerős nemcsak olvas­mányként, de a filmvászonról is. Tömörségében, s az emberi helytállás szilárdságának ábrázolásában csak Hemingwaynek Az öreg halász és a tengerjével rokonítható. Az Emberi sors e mostani, legújabb kiadása az Európa Zsebkönyvek-sorozatban látott napvilágot több más elbeszéléssel együtt — olyan kiváló műfordítók tolmácsolásában, mint Makai Imre és Németh László. KONSZTANTYIN SZIMONOV neve korántsem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt. Monumentális regénytrilógiája egyike a legnagyobb könyvsikereknek Magyarországon. Élők és holtak — Nem születünk katonának - Utolsó nyár című kötetei­ben átfogóan mutatja be az egész háborús időszakot: a tragikus visszavonulást, majd a nagy győzelmek éveit. Feltárja az egysze­rű emberek életét, gyötrelmeit és örömeit, ugyanakkor nem titkolja a belső ellentmondások visszahúzó erejét sem. Az Európa Kiadó — éppen a szovjet könyv ünnepi hetére — jelentette meg újabb nagy regényciklusának első részét, a Négy lépést. Szimonov új trilógiáját Az úgynevezett magánélet címen indította el — minden valószínűség szerint - hódító útjára. A Négy lépés hőse, Lopa- tyin őrnagy, haditudósító. Az ő háborús élményeit, gondolatait, visszaemlékezéseit örökíti meg új könyvében Szimonov. „Lopalyin minden utazása, minden találkozása nagyon szoros kapcsolatban van az én benyomásaimmal - írja a szerző. De ő más nemzedék tagja, más az életkora, egyes vonásai közel állnak a szerzőhöz, más vonásai nem.” Kíváncsian várjuk a folytatást. ÚJ CSALÁDREGÉNNYEL ismerkedhetnek meg az olvasók Anatolij Ribakov jóvoltából, akinek Nehéz homok című regényét az Európa és az ungvári Kárpáti Kiadó jelentette meg. A törté­net hasonlít Ráhel és Jákob szerelmének történetéhez. Svájcból egy fiatal férfi látogat Szimferopolba, szerelmes lesz, s ottmarad, így indul a történet. Aztán nehéz idők jönnek, gyermekeik szü­letnek, háborús évek borzalmai következnek, de az emberi méltó­ság megmarad. Ribakov egy férfi és egy nő szerelmét ábrázolja, a felhőtlenül boldogot, s az embertelen szenvedések próbálta szerelmet. Ribakov regénye szép regény, de nem szokványos sze­relmi történet. A humánum, az igaz emberség tükre.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents