Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

1981. november 1. MÉPÜJSÁG 11 Művészbarátsag Szovjet és magyar festők műveiből nyílt kiállítás Buda­pesten, a Szovjet Kultúra Házában. Inaisvili: Favágók Z. Dzsobadze: Nyáj G. Managadze: Ősz Kahétiában Nagy Előd: A Rubljov Múzeum A nemzeti megújheilás művészete Magyar művészet 1830-1870 között Hatszáz műtárgyból álló mű­velődéstörténeti tárlat nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, amely november végéig tekint­hető meg. A sokoldalú kiállításon tel­jes korrajzot látunk festmények, szobrok, metszetek segítségével. Számtalan tervet is - egy kor­szak hiánytalan kulturális ke­resztmetszetét. Az anyag gyűj­tésében a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportja és a Nemzeti Galéria alapos munkát vég­zett. Közel hetven intézmény és magángyűjtő bocsátotta anyagát e nagyszabású kiállí­tás rendelkezésére, így a rác­kevei szerb templom, a szent­endrei szerb egyházművészeti gyűjtemény, a váci Vak Boty- tyán Múzeum, a váci püspök­ség. Jelentős az építészeti anyag — számtalan tervet, rajzot lát­hatunk. Érdekesek a tierney William Clark tervezte Lánc- híd-változatok, s Feszi Frigyes, a Vigadó építőjének tusrajza a zsámbéki romról. Láthatjuk a Parlament számtalan terv-variá­cióját — Pollack Mihályé is ér­demes alkotás, függetlenül at­tól, hogy Steindl Imrére bízták a terv megvalósítását. A XIX. század nagy építésze volt Ybl Miklós, aki nemcsak az Operaház és a budapesti Szent István Bazilika, hanem a fóti romantikus stílusú templom építésével tette nevét ismertté. A pesti megyeház építője, Zit- terbarth Mátyás is több met­szetével szerepel a kiállításon. Gazdag a szoborgyűjtemény. Arról tanúskodik, hogy a nem­zeti eszméket több nemzedék vállalta feladatának, így Má­tyás király portréját Ferenczy István, Alexy Károly és Fadrusz János is megmintázta. A kor híres sírkőfaragója az 1818­ban Dömsödön született Geren- day Antal készítette Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc sír­emlékét és a 48-as honvédem­lékeket, s ő alapította az Első Országos Szabad Márványmű- gyárat. Kimagasló a tárlat rajz-, gra­fikai és festészeti kollekciója. Nemcsak az derül ki, hogy milyen választékos Barabás Miklós portrégalériája, hanem az is, hogy Kelety Gusztáv és Ligeti Antal tátrai, jeruzsálemi képeivel Csontváry munkássá­gát előlegezik meg. Székely Bertalan ismert alkotásai mel­lett ezúttal egy kevéssé felfe­dezett tájképével is szerepel. A tápióbicskei ütközet jelen­tős tett volt a 48-as szabadság- harcban. Than Mór örökítette meg lendületes festői forgatag­gal. Molnár József litográfiákat készített bakonyi kanászokról és a szénahordásról — Viseg­rádot id. Markó Károly mellett Feszi Frigyes is megörökítette —, Vác látképét 1858-ban met­szette rézlapra ismeretlen festő. E valóban páratlan művelő­déstörténeti anyag a nemzeti megújhodás méreteit reprezen­tálja, a reformkor és a szabad­ságharc évtizedeiből, és azt, hogy minden történelmi meg­próbáltatás közepette is élő és gyarapodó folyamat lett, ma­radt a magyar közművelődés egésze. Nemcsak az irodalom és a zene, hanem a képzőmű­vészet és az építészet területén is. L. M. Régi módon - új szemlélettel Már csaknem a hegyek kö­zé érünk a falu felső végén, amikor jobboldalt különleges építményt pillantunk meg: fe­deles híd vezet át a patakon. Belsejében padok húzódnak, s emberek pihennek az árnyék­ban. A túlsó parton, a domb­oldalban két-három ősi formá­kat idéző faház körül félmez­telen férfiak szorgoskodnak: fundamentumot ásnak, szálfát fűrészelnek, gerendát farag­nak; mások deszkát gyalulnak, asztalokat, székeket állítanak össze. Odébb guzsalyok áll­nak, orsók pörögnek, a ház­ban lányok és asszonyok sző­nek. A velemi népművészeti stú­dió alkotótelepén vagyunk. A férfiak többsége Vas megyei fafaragó. Hat évvel ezelőtt a megyei népművészeti kiállítás értékelő tanácskozásán többen kérték, hogy rendszeresen ösz- szejöhessenek, tanulhassanak, így kapott szakkörvezetői meg­bízást a tanácskozáson részt vevő Péterfy László szobrász- művész, akinek néhány alkotói közösség megteremtése fűző­dött már nevéhez. Az összejövetelek eleinte kéthavonta zajlottak a megyei tanács velemi továbbképző há­zában. A faragók hamarosan túljutottak a „csangkfaragá- son"; nagyobb erőfeszítést igénylő és hasznosabb felada­tokat kerestek. Elkészült a pi- henőhíd, a sárkányos kapu és néhány gyermekjáték. 1978-ban hozzákezdtek az eddigi leg­nagyobb munkához: a házépí­téshez. Két rövid táborozás alatt 30-35 fafaragó Erdei Andrásnak, a környékbeli népi építészeti emlékektől ihletett tervei nyomán felépítette a tájba illeszkedő, emberi lépté­kű épületet, s a bútorok jó ré­sze is elkészült közben. Ma már ez a faház ad otthont az éven­te újabb munkákra gyülekező faragóknak. Nemcsak Vas megyeieké és nemcsak faragóké lett a hq;. A vasiakkal együtt dolgoznak az ország más vidékein élő — Tokajból vagy más faragótábo­rokból ismert - barátaik; és más olyan mesterek, népművé­szek, akik az emberi környezet otthonosabbá tételén munkál­kodnak. Szövők, hímzők, ková­csok, bőrművesek, gyékényesek, fazekasok. A bútoroktól a térítőkig és takarókig minden helyben ké­szül. Halljuk, hogy jövőre fű­részmalom épül, amely a patak energiáját fogja felhasználni, s a mai villany- és benzin­motorok munkáját veszi át. Va­lamiféle skanzen épülne itt? A régi paraszti önellátó kultúra „élő múzeuma"? Netán vala­milyen múltba forduló szekta kultuszhelye? Kétségkívül másféle élet ez, mint a hegyoldalainkat, víz­partjainkat elborító hétvégi há­zak világa; mint azoknak az élete, akik a kényelemteremtés legmodernebb eszközeit igye­keznek „birtokukon" felhalmoz­ni. Az alkotótelep lakói nem hivalkodnak életformájukkal, de nem is zárkóznak kapuk mögé a világ elől. Zavarja őket, vagy sem a nézelődők tekintete, tud­ják, hogy társadalmi kísérlet részesei, s a kísérletből az egész társadalomnak kell okul­nia. A kérdés pedig az: vajon meg lehet-e fékezni az embe­riségnek azt a rövidlátó és fe­lelőtlen szenvedélyét, hogy a mind nagyobb „komfort” é.- dekében egyre „korszerűbb" eszközökkel és egyre rohamo­sabb ütemben igyekszik „meg­változtatni" - valójában el­pusztítani - a természeti kör­nyezetet? A népművészek természetes anyagokból formálják, termé­szetes festékekkel színezik tár­gyaikat, örömüket lelik a tes­tet és szellemet egyaránt meg­mozgató közös munkában - ha nem is gondolnak arra mind­nyájan és minden pillanatban, hogy alkotásaik előbb vagy utóbb visszakerülnek a termé­szet körforgásába, nem úgy, mint az elhasznált „modern” műanyag tárgyak tömege, mely egyre fojtogatóbb takaróval borítja földünket. Nekünk, né- zelődőknek, azonban el kell gondolkodnunk, és meg kell értenünk, hogy a népi építészet és kézművesség emlékei nem azért értékek, mert régiek, mert már kevés van belőlük, vagy mert érzelmi szálakkal kötő­dünk hozzájuk. Nem is csak azért, mert sok munka és tudás halmozódott fel bennük, és ma már kevesen vállalkoznak az efféle munkára. Ezek a tár­gyak elsősorban azért értékek, mert olyan életmódra utalnak — és talán bíztatnak —, amely­ben az emberiség tapintato­sabb kézzel, jobb gazdaként bánt — és kellene, hogy bán­jon! — a természettel, mint ko­runk embere, aki nem veszi észre, vagy nem akarja észre­venni, hogy „maga alatt vágja a fát". TRENCSÉNYI IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents