Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

1981. november 1.

rtÉPÜJSÁG 7

iDömsöd határában eltévedünk. A benzinkútnál balra for. dulunk, alhogy Sándor mondta, de gyanús az árnyakból szőtt őszi táj; kanyarodjunk csak vissza. Bolyongunk az utcának kinevezett Dunai-parti házak végtelen számsorában, s végül mégis csak megérkezünk. Sándor elemében van, kezdődhet közös játékunk, amit újra meg újra eljátszunk, almikor talál'ko- zu nk.

— Már megmondtam neked, ' hogy vannak, akik leérettségiznek, de az érettségig sose jutnak el. Tessék, eltéved Dömsö- dön, nem találja meg Vecsésié- ket.

— Megkérdeztünk egy öreg magyart, de olyan részeg volt...

— Jellemző. Részeg öregekkel lopod az időt.

— Megkérdeztem később egy józan öreget, de az is rosszul mutatta az utat.

— Józan öreget, helyben vagyunk. Azt hiszed, szüret után a józan öregék csak arra várnak, hogy neked megmutathassák az «tat. És milyen nyelven kérdezted meg? No mindegy. Azért kaptok egy pohár bort. Vigyázz, saját borom! - s ebben az is benne van, hogy számít elismerésemre.

(Már tölt is; egyszerre kiesik a játékbók ebben a pillanatban csupa figyelem, okos arcán megfeszülnek az izmok, le nem veszi rólam a tekintetét. Olyan, mint amikor a Dunán a vízbe dobott horgászzsinór rezdülését figyelj. Kegyetlen vagyok, mint a hal, amikor nincs kapás.

— Egész jó — mondom közömbösen. Sándor eíbődül. mint egy beZber oroszlán, midőn rájön ara, hogy nem sérthetetlen.

— Egész jó! Tessék, neki ez egész jó! Megáll az eszem ilyen felelőtlenség láttán. Tu. dód, miből van ez? Szőlőből, saját szőlőmből!

— Tudom. Ahhoz képest egész

jó.

r- Egész jó? Nem érzed, hogy kitűnő? — Fogja a fejét. — És ilyen ember, nézzétek meg jól, ilyen ember issza a boromat, s talán még örüljek is, hogy egyáltalán issza. Megáll az eszem.

(Ha valaki távolról néz ben. nünket, azt hiszi', veszekszünk, s nyilván legyint: ma az emberek tele vannak oktailan indulattal. S legföljebb még azt állapítaná meg, hogy az egyik bajú- szos, o másik borotvált arcú, szemüveges.

Sándor tovább dohog, de már ő is tudja, hogy vége szertartásos játékunknak.

— Nézzük meg a képeket — mondja. Tekintetem gyorsan körbejár a szobán, s legott el is indulunk az emeleti műterembe vezető Jákob lajtorjáján.

Helyszínrajz

iDömsöd, de ez már nem Petőfi faluja. Festői táj, állapítom meg a lépcső ormán, ahol kis négyszöget képeztek ki, talán a táj kedvéért, amit a Duna nyugalma oszt ketté, s talán Ve. csésiért is, hogy aki átlépi a küszöböt, még egyszer szétnézhessen a külső világban, mert aztán úgyis egyszerre új dimenziók között találja magát. A táj, ami itt egyszere ősszépség és kószán összedobált üdülőtelep, Vecsési Sándor vásznain megadja magát, mintha maga is tudná, hogy csak ürügy egy öntörvényű világhoz; a művész dolga nem is az, hogy megkettőzze a valóságot. Vecsésiéknél minden az újrateremtettség boldogságában él, vagy a félkész képen a lehetőség reményteli vibrálásában, a teremtés és te- remthetőség metamorfózisában, ahol mindaz ami van, egy lehetséges végső állapot hordozója, mert a múló táj, a tárgyak látszólagos véglegessége a valamivé-levés sóvárgásában várja a szabadító szót.

Állok az ősz illékony valósé-, gában, de ha átlépem a küszöböt, minden egyszerre más lesz, a fák talán lehullatják lombjukat vagy pillanatok alatt kihajtanak, a 'Duna kiapad vagy tengerré változik, ebben a festői világban minden lehetséges, s a terpentinszagú műterem leha- tároltsága is illúzió, a tudat csalékonysága, mert a képekkel együtt él a képen túli világ is, az is, amit megmutat magából, de az is, amivé alakul itt minden.

A ház, életük helyszíne, szerény, de minden részletében praktikusan alkalmazkodik ahhoz, hogy két festő él itt. Nem biztos, hogy ebben a házban lehetne írni vagy zenét 'komponálni1, itt minden a képekben és a képekért él. A falakon mindent beborítanák Bazsonyi Arany freskói, sejtelmes szimbólumok az élet szépségéről és veszendőségében is tiszta öröméről, s közben a falba illesztett téka is jelkép: ajtaján bizánci arany sejteti a rejtőzködő boldogságot.

(Néhány ódon használati tárgy, becses öreg cserepek, szerszámok, köztük Bazsonyi

csitáblája. Emlék, de az élet folyamatosságának emléke, ami nem érzelgésre indít, hanem a tényekre figyelmeztet.

Csak percekig nézelődhetünk, alig tovább, míg felhajtjuk a bort, ami „egész jó”, mert Sándor sürget, hogy menjünk fel a toronyba', ahol ő rendezkedett be, majd azután nézzük meg Arany képeit, aki a földszinten él és fest álmai és látomásai között.

(Most már vajában elindulhatunk a műterembe vezető Jákob-létrán.

Képek között

Sorra a festőállványra kerülnék a képek, s egyszerre elfelejtjük az ajtó mögötti világot, mert a Duna, ami ott folyik alattunk, Vecsési számára nem' modell; jelenlétével hat, azzal, hogy van, képei azonban a lélek belső tájait idézik, az élet szublimált tényeit, a maguk sorszszerű irreverz'ibilitásában is újra meg újra pergetve a valóság lehetőségeit.

Az asztalon fehér terítő, rajta az élet mindennapi esetlegességei, a falon óra, néhány kép is, elmosódottan, de a világ az ablakok mögött lélegzik ; emitt valaki benéz a belső világ vélt mozdulatlanságába, de hirtelen fordul a kép tengelye, mert most mi látunk a virágzó fára, s a sugárzó fehér sejtelmes távlatot ad, minden élet és mozgás, a kép is mozdul, mintha las'san velünk együtt fordulna el, s amikor kiléptünk a virágbaborulás örömébe, a kandi kíváncsi szemek már bentről néznék ránk.

(Ezen a másik képen is, melyen a középpontba állított átszellemült anya öröme mögött illúziómentesen áramlik az élet, egyre elmosódottabban a rejtelmes szürkeségbe, mert a látvány jelenlét i's, s mi is ott állunk, valamennyien, az időtlen öröm (hátterében.

És Kurd, újra meg újra, a visszatérő és kimeríthetetlen élmény, ahol a háztetők geometrikus szerkesztettségéből nyúlik ki a templom karcsú tornya.

Mindketten mélyről indultak, paraszti ínségből és munkás nincstelenségből, a pályakezdés éveire pedig olyan dogmatikus művészetpolitika borult, amisok pályatársuk kibontakozását meg is akadályozta, akár azzal, hogy 'belemerevedték egy formális és üres akadémizmusba, akár azzal, hogy mikor feloldódott a merev kényszer, eltévedtek a félreértett modernizmus erdejében, ami a hirtelen, érkezett nyugati hatások között nem is volt nehéz. Egyik rosszabb, mint a másik. Vecsésiék megtanulták a mesterséget, még azt is hozzá merem tenni, jobban, mint ahogy ma meg lehet tanulni, mert a dogmatizmus évei erre, de csak erre valóban módot adtak, s utána* a készség birtokában, elkezdték festeni úgy, ahogy ízlésük, életük és eszményük sugallta. Vecsési gyakran ismétli, úgy került a főiskolára, hogy nem is hajlottá Michelangelo nevét. Nem érdemes kételkednünk benne, ugyanis azóta mindent megtanult. Azokban az években fogcsikorgatva, A főiskola nyári szüneteiben visszament villany- szerelőnek, ahogyan kezdte, bányásznak is fölcsopott, mert ott jobban fizettek, hogy megszerezze a vászonra, festékre, sza'kkönyvekre valót.

iNem tudom, a nélkülözés mindig jó iskola-e. Van, aki mindent saját javára tud fordítani, a rosszat is. De ez csak annak sikerül, aki előtt világos az út, tudja, hova kelj megérkeznie. S vannak olyanok is, akiket megzavar az első siker, mert hiányzik belőlük a munka öröme, a tehetség alázata. Ezek mindig elmerülnek önző képzelgéseikben, hogy később belőlük legyenek a gonosz irigyek, a terméketlen elégedetlenkedők.

Vissza a mélybe

Az ajtó tenyérnyi előterében megint megállók; már alkonyul, a színét váltott Duna most szürke, a túlsó part lineáris egyszerűségében egy konstruktivista látomás része csupán, s az út, amíg alászállunk a lépcsőnek kinevezett lajtorján, újra a táj környezet-jellegét hangsúlyozza, azt, ami közrefog egy világot, amelynek valóságában részt vesz ugyan, de nincs meghatározó szerepe, mert a lényeget a képek mondják, s körülöttük úgy kering a táj, mint a Saturnus gyűrűi.

Leereszkedünk tehát a kétséges lépcsőn, bár ebben az új világban a fent és lent csak az érzékelő helyzetét határozza meg, hogy a fizika nyelvét használjuk, mert Bazsonyi Arany valóságában egészen más iránytű mutatja az utat.- A nyáron alig dolgoztam valamit — mentegetőzik, de már Goethétől tudjuk, hogy nem kell törődni a rossz napokkal, a termékeny órák mindig kamatostul fizetnek. De ahogy a képeket nézzük, csak arra gondolhatunk, nem is volt olyan üres ez a nyár, az érték pedig nem mindig ikertestvére a mennyiségnek.

Arany szublimált világában minden a mögöttes tartomány jelenlétét példázza; a tények valósága elveszíti időbeli egy- szeriségét, mert kettős világában egyszerre jelenti önmaga azonosságát, s azt is, amit megidéz. Mint ez a kép is, ami elsőnek kerül h festőállványra: sejtelmes találkozást ábrázol, ahol a bizonytalan tájban nő és férfi talál egymásra. A világító színekben fürdő táj, a két alak ellenpontja, nemcsak környezet, hanem az események részese is, mert minden együtt jelenik meg, pantesita egységben. „Talán mi vagyunk" - mondja Arany megilletődve, Sándor pedig hozzálép, előbb tétova mozdulatot tesz, majd gyengéden megcsókolja.

A mágikus öröm szomszédságában lévő kép, melynek formája is olyan, mint egy elnyújtott kiáltás, a tehetetlen pusztulást idézi. Elnyűtt, kidobott játékbaba lebeg a meg- fogalmazhatatlan térben; a léten túli létezés végső nyomorúsága. Mellette egy költői szépségű triptichon a halálon

is diadalmaskodó élet középkori mestereket idéző példázata Bazsonyi Arany legjobb kvalitásait mutatja, ami rövid kitérőre késztet.

A faktúra is a lényeg része, ahogy annak idején Kállai Ernőtől tanulhattuk, s amit előtte kevés figyelemre méltattak. A kép mindig azzal együtt jelenti önmaga megfellebbezhetetlen valóságát, amit saját eszközeivel együtt valósít meg, mert soha semmi nem lehet esetlegesség, kiragadott jelenség, valami, ami egyszer volt, s most mint emlék tér vissza, hanem részleteivel, eszközeivel együtt teljesség, s ezt egyaránt szolgálja a forma, a szerkezet és a valőr biztonsága.

S itt már a modern művészet nagy dilemmája közelébe kerülünk, mert még az igazi realizmus sem ábrázol a szó fo- tografikus értelmében, hanem egy lehetséges tényt közöl, sűrítve összes jellemzőit, még akkor is, ha a közvetlen valót az áblázolás szándékával jeleníti meg. Mint Farkas Pál most készülő szobrán, idézem fel beszélgetés közben, amit megadott céllal tervezett Pécsre, s két ágaskodó paripát ábrázol. A lovak pontosak, de a felületes szemlélő számára oly sokat mondó naturalista hűsége mel- létt - ha jól meggondoljuk, majdnem annak ellenében — a szerkezet biztonsága, a kompozíció hibátlan egysége látványon túli elemeket hordoz.

A példa, aminél hosszasan elidőzünk, nem véletlen. Manapság sok szó esik arról az ősi kérdésről, ami így hangzik: ábrázoljon-e a képzőművészet, vagy sem? Nem lehet rá egyértelműen válaszolni. Jól tudjuk, amikor a fotográfia megjelent, sokan úgy gondolták, a festészetnek végleg befellegzett, s még olyan jeles művészünk is, mint Borsos József, letette az ecsetet, s fényképészműtermet, akkori kifejezéssel, fényirdát nyitott. A mechanikus ábrázolás lehetősége által kiváltott sokk nem tartott sokáig, egyébként a művészet ebben az értelemben soha nem is törekedett arra, hogy a pillanat valóságát szolgálja, még akkor sem, ha a modell a maga természetes valóságában jelenik meg, akár úgy is, mint Farkas Pál pécsi paripáin.

Kevés olyan realista festőnk van, mint Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor, mert ez a szándékaik szerint megfogalmazott

festői realizmus úgy tekinti a láthatót és érzékelhetőt, mint azt az egyszeri valóságot, amiből ki kell bontani, mint szobrász a márványból, a benne szunnyadó személyhez szólót, ami önmaga tényszerűsége helyett az emberileg elképzelhető! közvetíti. S ebben az értelemben már föl sem merülhet az ábrázolás naturalista hűsége, a dokumentatív hasonlóság, mert az áramló és illanó jelenség csak ürügy arra, hogy polgárjogot kapjon a lényeges, a létezés élményének csodáját hordozó egyszeri.

Epilógus

Aztán még sokáig beszélgetünk. Gottvald Károly barátom közben a lakás minden zugát lefényképezi, meghitt pillanatok, az alkalimiság szelíd öröme lép át a maradandóba, mert egy mozdulat, önfeledt gesztus mögött is élet van, több, mint a múló pillanat, s a kép-már nem az illékony idő példázata, hanem az emberi lehetőségé, ami mindig tett, s a cselekvés és szépség öröméből lép át a megmaradóba.

A beszélgetés távolságok és kultúrák felett száll: feleségemmel végigjártuk Európa jó néhány nagy múzeumát, Vecsésiék élete kisebb köröket rajzolt, bár Sándor egyik képe a leningrádi Ermitage-ban talált otthonra. De a gondolat öröme nem nézi a földrajzi határokat, s Dömsöd is lehet a világ közepe, ha forma, szín és a harmónia szándéka közösen építi azt, amiben egyformán hiszünk, az embert szolgáló szépséget. Már Cézanne-ról beszélgetünk, tisztelt kortársakról és múló jelenségekről, de hát a művészet mindig ilyen volt, ám minden jónak alapja a következetes, tiszta lelkiismerettel végzett munka, az igazi mű pedig, amit „irigy idő el nem ronthat", mindig helyettünk beszél; érjük be mi is ennyivel.

Tekintetem újra körbejár a falakon, amiket Arany festett be. A jó kép mindig megszólít 'bennünket, a többi rajtunk múlik, hogy tudunk-e felelni hívására.

Az ajtóból még egyszer visz- szanézek. A Dunát régen elnyelte a sötétség, az est sátra alatt minden csendes. A képek türelmesen várják, hogy feleljünk hívásukra.

CSANYI LÁSZLÓ

bácsi, egykori gyulaji gazda koBazsonyi Arany freskói a dömsödi házban