Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
1981. november 29. /'tolna'N NÉPÚJSÁG 5 Beszél németül? Nein? Warum? Rár Tolna moavp lakosságának több mint 35 par loina megye „ATnUlt„ német származású,a nyelvet kevesen beszélik. Olyan tény ez, amellyel nehéz összebékülni, hiszen a nemzetiségi lét egyik alapkérdése az anyanyelv használata, az anyanyelv oktatása. Ebben az évben két alkalommal volt részem újságíróként olyan élményben, amit azóta sem sikerült megemésztenem. Az egyik tavasszal kelteződött, egész pontosan április 26-án, vasárnap. Talán akad, aki emlékszik még rá, ezen a napon volt Bonyhádon a „Reich Brüderlich die Hand” jeligével meghirdetett kulturális vetélkedő területi döntője. A másik szintér Váralja volt, ahol 80 gyerek vett részt az 1981. évi német olvasótáborban augusztus elején. A két esemény sajnálatos módon még mindig annak igazát erősítette, amit 1979 nyarán elmondott — egy vasárnapi beszélgetésben — Rittinger Antal, a Hazafias Népfront Bonyhád városi szervezetének keretei között működő nemzetiségi munkabizottság elnökeként. Mind a kulturális bemutató, mind pedig az olvasótábor résztvevőinek voltak ugyanis „nyelvi nehézségei". Azaz, itt is, ott is elkelt a tolmács. Csak míg a kulturális seregszemle közönségének a nézőtér széksoraiban volt szükség hellyel-közzel a német nyelven elhangzó műsorközlés fordítására, emiatt számos program alkalmával németre fordították a nyelvet jól beszélő pedagógusok a magyar szöveget. Szóval: bővül, bővülget a nyelvoktatás lehetősége, eredményeként a középtávra kidolgozott fejlesztési terv végrehajtásának, de ami van, az még megközelítően sem az igazi, mert a probléma összetettebb, mint gondolnánk. Úgy tudjuk, Bonyhádon és a város környékén él megyénk német lakosságának a többsége. Ha hozzátesszük ehhez, hogy napjainkban itt már közel kétezer gyerek részesül — óvodás kortól kezdve tizennyolc éves koráig bezáróan — német nyelvoktatásban, úgy tűnik, minden rendben van. Az elégedetlenség akkor keríti hatalmába az embert, amikor a német nyelvtudás minőségének kérdéseit kezdi firtatni. Kevés tudniillik a szakos tanár, óvodákban a németül jól beszélő óvónő, a nyelvszakosok mellett sok olyan pedagógiaszakos tanár is tanít németet, aki ugyanúgy gyöngén beszéli a nyelvet, mint az óvónők. A nyáron több német szakos tanár arról akart meggyőzni, hogy oktatómunkájuk eredménye azért nem lehet teljes, mert hiányzik a tudás fejlesztésére alkalmas „családi háttér”. Azaz, a német családokban egyre kevesebbet beszélik a nyelvet, a gyerek nem teheti próbára, otthon nem gyarapíthatja a tudását. Akkor én ezt az érvelést kész voltam elfogadni. Most már csak fenntartásokkal fogadom el. S nem azért, mert az istenek kegyesek voltak hozzám, és megvilágosították az elmémet. Az történt mindössze, hogy a bevezetőben említett nemzetiségi munkabizottság volt szíves meghívni nemrég egyik, Tevelen megtartott ülésére. Sok téma került ezen a tanácskozáson terítékre, de a legszenvedélyesebb vitát mégis a német nyelvoktatás bonyhádi és Bonyhád környéki helyzetéről szóló beszámoló váltotta ki. Egyébként a meghívottak tiszteletére, magyar nyelven folyt a munkabizottság kihelyezett ülése. Amikor híjával vannak0 vendégeknek, a né--------------------------------------------------- met nyelv a használatos. S ez érvényes a bonyhádi nemzetiségi klub összejövetelein is. Hót persze, csak az idősebbek körében. A német származású 30—35 évesek között már kevesen tudnak németül. Tehát azok képviselik a többséget, akik otthon a gyereknek nem tudnak segíteni. Márpedig a tanterv hazulról is hozott nyelvi alapismereteket feltételez. Alapismeretek pedig éppúgy nincsenek, mint elég szakember. Nem képeznek elég nyelvtanárt főiskoláink és egyetemeink? A szövetség jelzése szerint „a német szakosok elhelyezkedési problémákkal küszködnek". Az információ és a szakos ellátottság között enyhén szólva nincs meg az összhang. Föltehetően nem tévedek megbocsáthatatlanul nagyot, ha bátorkodom azt mondani, hogy aki tanítani akar, annak nem kell kilincselnie állásért. De, ha valaki a nyelvtanári diploma birtokában hátat akar fordítani jobb fizetésért, simább életkezdési lehetőségekért választott hivatásának, annak nem ritkán keresni kell az „isten lábát". (Keresse, de ne számítson együttérzésemre!) Bo nyhádon az általános iskolák 28 tanulócsoportjának tagjai részesülnek ma —1 tanrendbe építetten — német nyelvoktatásban, a városkörnyék iskoláiban 11 tanulócsoportot alakítottak ki. Ami a szakos ellátottságot illeti, Bonyhádon a legjobb a helyzet. (Ugye ezt nem tekintik véletlennek?) A városkörnyéken már más az ábra. Tizenegy német nyelvet tanító pedagógus közül mindössze négy német szakos... Hát persze, van más gond is, túl azon, hogy az óvodai német nyelvoktatás — noha iránta növekvőek az igények — se tüntethet megfelelő számú szakemberrel. Az ötödik, hatodik órába iktatott német nyelvtanulás sem túl népszerű a gyerekek körében. Helyenként összevonják a csoportokat, így ezek korösszetétele — ezzel a gyerekek felkészültsége is — nagyon eltérő, így az együtthaladás se biztosítható. Aztán egy furcsaság... Ha a gyerek, aki óvodás korától tanulva megszerette, mert megismerte a német nyelvet Bonyhádon és környékén, általános iskolai tanulmányait befejezve Gyönkre, vagy Bajára kell hogy menjen, mert a bonyhádi gimnáziumban csak orosz és angol nyelvtanítás folyik. Mi van akkor, ha se Baja, se Gyönk nem sikerül? Elkopik, meghal a nyelvismeretük, mert kényszerűségből angolt tanulnak. Ami aztán ugyanúgy holt tudássá alakul, ha nem építik tovább az alapokat felsőoktatási intézetekben, vagy nyelvtanfolyamokon. Azt mondta valaki nemrég, hogy „a szülők nem beszélgetnek eleget gyerekeikkel a nyelvtudás hasznáról, fontosságáról". Ő maga is szülő, nyilván saját tapasztalatát is belesűrítette a bíráló mondatba. Különben nem irigylem őt, bár kívánom, hogy szavai termő talajba hulljanak. Miért nem irigylem? Mfrt a^?r .me?.,0t°90?‘------------------------------—--------- jak az Obanyan elő dedikét — aki bizony töri a magyar nyelvet —, csak magyarul tud vele beszélgetni. Ha kérdeznék miért, válaszolok rá: azért, mert az ő szülei már nem beszéltek németül a családi körben. így amit egész kicsi gyerekkorban tanult, elfelejtődött. —li— Minden negyedik gyerek— Frau Rónai, azaz Rónai Jó- zsefné, a bonyhádi l-es számú Vörösmarty Általános Iskola tanára. Felvételeink az fja osztályban készültek, a német órán. A kicsik még játéknak fogják fel a tanulást, ennek megfelelően — és mivel az elsőben nincs osztályozás — a jutalmak apró képecskék. öt kép összegyűjtése után kapnak a gyerekek egy „mosolycsekket", ez „saját gyártmányú" kedves mosolygó arcot imitáló kör, amiből 10 darab már 1 piros virágot ér. A piros virágból áll össze év végére a tudás, akinek több van, többet tud, akinek kevesebb, nem haladt annyit németből. A piros virág a tudás szép jelképe. Rónai Józsefné részben a német nemzetiségi kultúra ápolásáért, az idén augusztus 20-án kapta meg a Szocialista Kultúráért kitüntetést. (Gottvald Károly képriportja)
