Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

6 KÉPÚJSÁG

1981. november 29.

Wéner Márton buszsofőrről

— Milyen érzés „milliomosnak" lenni?

— Hogy anyagilag mit jelent, azt nem tudom. De 'beszéljünk komolyan. Számítottam rá. Ez a legnagyobb örömöm a Volán, nál. Balesetmentesen le tudtam hajtani több mint egymillió kilométert.

— Legyünk pontosak: egymillió-nyolcezret.

— Ennek eléréséhez évekre volt szükség nézzen csak a. homlokomra1. A kitüntetés átvételekor, a Szekszárdi 11- számú Volán Vállalat klubhelyiségében Piegl Ferenc igazgató mondta is, „Marcikám, bizony megöreged, tél!” November 6-án tizedma- gammal vehettem át ezt a megtisztelő elismerést.

I

— A tisztesség megkívánja, álljon itt mindany- nyiuk neve.

— örömmel sorolom: Mittler József paksi és Juhász János szekszárdi telephelyű tehergépkocsi-vezető. öt szekszárdi buszsofőr: Győré József, Jenei Ferenc, Joó József, Papp Gyula és Stefán -Mihály. Bonyhádról: Hein Péter és én, valamint dombóvári kollégánk, Horváth József.

— Bizonyára gondolt már arra, hogy kereken huszonötször kerülhette volna meg a Földet?

— Természetesen. De higgye el, engem mindig csak az érdekelt és ma is csak az foglalkoztat, hogy biztonságosan juttassam el céljukhoz az embereket.

— Az autóvezetés megtanulható. A volán mögé mégsem való akárki, ön hová született?

— Földműves családba, Tevelen gazdálkodtak a szüleim. Ezerki- lencszáznegyvenkilencben vonultam be katonának. Mi voltunk az új, a népi demokratikus rendszer első tényleges katonái. Katonaidőmben Miskolcra kerültem egy sofőrtanfolyamra. Később egy továbbképzésen is voltam. Ezerkilencszázötven- kettő óta a gépkocsivezetés a szakmám, egyúttal a foglaJko. zásom is.

— Életünkben sok olyan tevékenység van, ami kimerül a napi nyolc árában. Ilyen értelemben önnek nincs szimpla foglalkozása.

— Aki gyárban, üzemben, hivataliban dolgozik, az tudja, hogy hazaérkezik. Én azt tudom, hogy ekkor és ekkor kell elindulnom. De, hogy vissza is érkezem, az kérdéses.

— Ha a veszélyt ön hozta elő, megkérdezem: félt az első években a volán mögött?

— Akkor nemi Ha most, a mai közlekedésben,, ebben a korban kellene megtanulnom az egyszeregyet, bizony lenne bennem félelem. Most nincs. A több évtizedes tapasztalat, no és néha a rutin sok mindenen átsegít.

— Mikor és hogyan került a munkahelyére?

— A katonaság után hivatásos gépjárművezetői jogosítvánnyal mentem dolgozni az akkori szekszárdi útfenntartó vállalathoz. Munkaviszonyom itt

nem tartott sokáig. Abban az időben kezdték építeni a 6-os főközlekedési utat. átmentem dömperesnek az útépítő vállalathoz. Időközben — két katona.- kori barátommal együtt — elvégeztem egy középfokú tanfolyamot. 1953 februárjában kerültem a TEFU-hoz tehergépkocsi-vezetőnek, egy Csepelre.

— A szakmáját, hivatását szerető ember sokszor szinte élettel ruházza lel munkaeszközét. Legyen az egy gép, egy toll, egy ecset, netán egy gépkocsi, ön is ilyen?

— Volt egy kedvenc autóm. Amikor a TBFU-nál dolgoztam, érkezett hozzánk két új Skoda teherautó. Megbízható, jó konstrukció volt Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy az egyiket az én kezem alá adták. Színe miatt Szürkének neveztem. Nagybetűvel!

— A Szürke után...

— Tehergépkocsim már nem volt több. 1960-ban kerültem a MÁVAUT-hoz, bonyhádi telephelyre. Azóta’ is itt vagyok, itt dolgozom.

— Több éve ül a volán mögött, mint ahány éves én vagyok. Milyenek vagyunk mi, emberek a pilótafülkéből nézve?

— Az érdekli, hogyan közlekedünk? Akkor először magunkról beszélek. Ha kikerül a közútra egy pilótái, megszűnik csak magánembernek lenni. Figyelnie, állandóan koncentrálnia kell. Rengeteg „ellenfél" van a közúton. Úgy nem lehet vezetni, hogy az ember fele esze valahol kalandozik, ai másik felével pedig vezet, figyeli a közutat, az utastérben lévő embereket. Ha vaaki ezt meg meri csinálni, akkor nagy baj lehet. Aki velem szemben jön, az közlekedési kolléga., így! Van kö-' zöttük jó, de agresszív vezető is. Az utóbbi a, legrosszabb, valóságos istencsapás! A legtöbb baleset, halál miattuk következik be.

— Sokan vagy kevesen vannak az „istencsapások"?

— Kevesen, de lehetnének még kevesebben is. Ezek, szakmai nyelven mondva: gyakran rátartanak az emberre.

— A kölcsönkenyér visz- szajár helytelen elvét a közúti közlekedésre is sokan próbálják alkalmazni.

— Én nem! Ha egy veszélyes

szituáció adódik, akkor én még az illető rendszámát se jegyzem meg. Menjen

..... oda! Annak örülüök, ha villámgyorsan eltűnik. Persze olyan is volt, amikor az utasok felém kiáltották, hogy hajtsak a nyakára. Én erre soha nem vagyok hajlandó.

— Bár nekem még egy segédmotorkerékpár hajtására jogosító papírom sincs, mégis — mint állandó utas — megkockáztatom: mintha romlana közlekedési morálunk.

— A jó minőségű fő közlekedési utakon nemigen. Az alacsony rendű kacskaringós utakon vajában csapnivaló, o közlekedés. Itt mindenki félti az autóját, könnyebben hajlik a meggondolatlanságra’. Az 1600-as Lada tulajdonosa is előre tolakszik. Nekünk sem olcsó egy-két rugótörés.

— Az út menti koszorúkat látva, mire gondol?

— Megtiltanám. Ne csináljunk temetőket! A 'bánatban érintettek és az utakon mindennap

közlekedők nagyon is jól tudják, hogy hol, mi történt. Az emberben mindig üt egyet a kalapács, amikor egy ilyen kilométerkő vagy fa mellett hajt el. Emlékezni, itt belül’, a szív tájékán kell. Kollégáimnak is általában ez a véleményük.

— Egyre több szó hangzik el arról, hogy a mai ember általános műveltségéhez a gépkocsivezetés is hozzátartozik.

— Erre én azt mondom: nem. Véleményem szerint a személy- gépkocsi még ma is luxus, amikor olyan olcsón szállítjuk az utasokat, mint mostanság. A magyarországi buszhálózatban bárki, bárhová, bármikor és olcsón eljuthat. Természetesen, akinek van anyagi tehetsége, az vegyen, autót.

— És a vasárnapi autósok?

— Aki családja,, az idő tartalmasabb kihasználásának érdekében vásárol kocsit, azt megértem. De aki csak mutogatni akarja, hogy neki is van, azt nem fogom és nem is akarom megérteni.

— Az előzőekben csak az egyik érem egyik oldaláról beszéltünk. Állítsuk most a másik oldalára: milyenek vagyunk mi a busz utasterében?

— Én; mint buszvezető, ha nem viselkedem tisztességesen az utasokkal, mi jogon várjam el, hogy ők legyenek jók hozzám-. A kapcsolat kölcsönös.

— Láttam az autóját a kapu alatt. Biztosra veszem, hogy utasként is utazott már busszal és előfordult, hogy lekezelték.

— Volt. Nyeltem egyet. Tudtam, ha én ülnék annak a sofőrnek a helyében’, biztosan nem így viselkednék.

— Csakhogy itt még nem ér véget ez a dolog. Az emberek ítélete leggyakrabban nem személy szerint a modortalan gépkocsivezetőt marasztalja el, hanem általánosít. Ilyenek a buszosok!

— Szó szerint! Egy felelőtlen kolléga- magatartása. sok száz társának a hitelét ronthatja, Ez kegyetlen. Minden mulasztónak fel kell ismernie vagy fel kell ismertetni vele magatartásának helytelenségét.

— Volt már életveszélyben?

— Ennyi idő alatt sok minden történik az emberrel. Jó néhány éve egy Ikarus 30-assal Bony- hádot elhagyva mentem Szek- szárdra. Jött velem szemben egy Mercedes, ketten ültek benne. A nagy sebesség következtében letértek az útpadkára. A vezető megpróbálta kihozni onnan a kocsit és körben nekihajtott a busz bail oldalának. A vezetőfülke mögött csapódtak be és sorra leszakították a lemezeket. Néhány másodperc műve lett volna csak a frontális ütközés.

— Üresjáratban volt?

— A fenét! Tömve voltam utasokkal. Akkor ijedtem meg a legjobban. És tudja, talán először nem is magam miatt.

— Kiegyensúlyozott embernek látom. Igazam van? Nem?

— Ennyi idő után csak jót tudok mondani. Persze nem volt mindig minden olyan, amilyennek azt az ember akarja. Ha nem lett volna nekem tetsző a hivatásom és a munkahelyem, el tudja azt képzelni, hogy egyhuzamban itt dolgozgék huszonegy éve?

— Bajtársiasság nélkül a buszsofőrök munkája is lehetetlen lenne. Az egymásrautaltság azonban gyakran vezet nézeteltérésekhez.

— Nálunk nem. Kis kollektíva a miénk, hatvanan-hetvenen lehetünk. Nagyjából egyívásúak vagyunk, összeszoktunk. Ez a kollégákra is és a vezetőkre is egyaránt vonatkozik.

— Provokálom: ezt csak mondja?

— Nem. Lehet, hogy kollégáim közül nem mindenki ért egyet ezzel.. Nekik bővebben is megmondom. Ez az én meggyőződésem.

— Beérkezettnek érzi magát?

— Még nem. Nem vagyok már húszéves, de nem fogok és ném is akarok a, fiatalok mögött lemaradni.

— Ismeri a szombatot, vasárnapot?

— Régebben nem nagyon,, de a mostani formákban már töb- bé-kevésbé igém Jeles családi ünnepek előtt az első kérdés mindig az: itthon leszek-e vasárnap? Tőlem, munkámtól függenek a családi ünnepek is.

— Szabad idejét mivel tölti?

— Van egy kertem, gyümöl- esősöm. Ez nekem hobbi is és kikapcsolódás.

— És amikor a házban van?

— Este nagyon szeretem nézni a tévét. A folytatásos .műsorokat, a sorozatokat különösen kedvelem. Próbálom mindig úgy igazítani az időmet, hogy azokat meg tudjam nézni. Olvasok, a Népújságot és a’ közlekedési sajtót

— Nézem itt a családi fényképeket a falon. Hármas iker unokák vannak?

— Jól tótjai! Lányoméké az ikrek és a, nagyobbik. Fiaméknak egy kislányuk van. öt unoka nagy öröm. Ha együtt vannak rettenetesen rosszak, szétszedik a házat. De hát nem ez a tér-- mészetes?! Kimondhatatlan boldogságot ad a közelségük.

— Melyik srácot igézte meg a kormánykerék?

— Viki ikisunokám, ha nyitva találja a Zsiguli ajtaját, belóg és tekerni kezdi a kormányke- reket.'

— Játsszunk egy kicsit! Ha egy mesebeli manó három kívánságát teljesítené, mit kérne?

— Hat és fél- évem van visz- sza a nyugdíjig. Ezt az időt legalább ilyen nyugodt családi és munkahelyi körülmények között élvezhessem. Aztán, hogy az egymillió kilométert megfejelhessem még negyedmillióval. Végül egészségesen mehessek nyugdíjba. Unokáim fejlődjenek szépen, legyenek csintalanok, hiszen értük dolgozunk.

— Hohó, ez négy kívánság volt, nem három!

— Tudja, milyen az ember? Ami a család boldogulásáért van, azt mind szeretné.

— Kívánom, hogy valahány kívánsága teljesüljön!

SZŰCS LÁSZLÓ JANOS

Múltunkból

És a nemesek (meg a nem nemesek is) elindultak, hogy megiküzdjenek a nagy ellenséggel, Napóleonnal, hogy ismét dicsőséget szerezzenek a magyar kardnak, a magyar vitézségnek. S mindössze egyetlen kitüntetés jutott a csata után a Tolna megyeieknek, Kolosváry Ferenc dunaszentgyörgyi, 22 éves nemes ifjúember kapta meg a császári kitüntetést, az ezüst vitézség! érmet. A győri csata 1809-ben bizony nem öregbítette a Tolna megyei nemesség hírnevét, kardjuk nem ragyogott fényesebben. Sokam közülük azt vallották, hogy szégyen a futás, de hasznos. S nem egy egészen hazáig futott.

A rosszul végződött csata rosszul is kezdődött. A bajok már akkor jelentkeztek, amikor a sereg a megyéből elindult.

Napóleon 1809, május 13-án érkezett Bécsbe, két nappal később pedig a csodálatosan szép Schönbrunból küldött üzenetet a magyaroknak, felszólítva őket: szakadjanak el a Habsburgoktól. Jellemző a magyar hadvezetésre, hogy bár számítania kellett a francia' seregek magyarországi támadásával!, mégis, csak késve hozta meg a szükségesnek ítélt intézkedéseket. A megye csak május 16-án indította útnak a- lovasságot, s 19-én indulhattak a gyalogosok.

A lovascsapat május 17-én érkezett Izménybe, s innen csak kétnapi késéssel indulhatott tovább. Ugyanis egyetlen napi lovaglás után kiderült, hogy a Budán beszerzett pokrócok nem jók, a nyereg alatt feltörik a lovak hátát. Perczel Ádám, a Tolna megyei lovasság parancsnoka a helyszínen' csináltatott flanellből izzasztókat, hogy megkíméljék a lovak hátát —, s

hogy el lehessen indulni a csatába.. Az izményi asszonyok éjjel-nappal varrták az izzasztókat, május 19-én a lovasok elhagyhatták a kényszertartózkodás helyét, Izményt. Hőgyészre, Ozorára, Lepsénybe, Veszprémbe, Kislődre vitt útjuk, onnan Devecserbe, majd Vásárhelyre jutottak, ahol több napon keresztül pihentek.

A gyalogság május 19-én indult útnak. Az útirány: Nagy- dorog, Szentmiklós, Sárkeresz- túr, Székesfehérvár, Mór, Ászár, Pér, és 27-én érkezett meg a sereg Csanafcrai.

A levéltári források arról tanúskodnak, hogy a lovasságot — a pokrócoktól eltekintve — viszonylag jól felszerelték, de... de a lovakat a hadsereg csak a májusi szemle előtt vásárolta, nem voltak azok nyereg alá törve, az újoncok kiképzetlenek voltak, s a kardjuk életlen volt... Sokan nem értettek a ló felszerszámozásához sem.

A helyzetre jellemző a június 1-i parancs,, mely szerint „...a ■kardok múlhatatlanul köszörül- tessenek; a lovak már egyszer ■mindnyájan patkó I tas sanak

meg, főképpen pedig a lószerszámok összveszerkesztetvén, a Vitézek tanéttassanak meg a kamtározásra, nyergelésre és pakolásra... Mindegyik, ki strá- zsán, vagy őrön áll, tanéttas- sék meg abbeli kötelességére, hogy minden gyanús dolognak észrevételét, vagy csak hírét is tüstént jelentse be... A gyakorlásban az legyen a fő cél, ami már több ízben, is meghagya- tott, hogy a vitézek mindgyárt rendben állam tudhassanak.”

Nem volt könnyű a szolgálat — legalábbis azoknak, akik strázsán álltak. Velük egy másik parancs külön is foglalkozik. Kimondja, hogy a százados-kapitányoknak legyen gondjuk arra, hogy az őrségben lévőket legalább 48 óra után feltétlenül váltsák le. Érdekes rendelkezése volt az egyik ezredparancsnok, hogy a harci gyakorlatokat reggel 4 és 7, valamint este 6 és 8 óra között tartsák, a nagy meleg miatt.

Ahogy közelgett az ütközet napja, egyre másra hirdették ki a parancsokat. Intézkedtek a

zászlóvivőkről, a trombitásokról, futárokról és az ellátásról,

1809. június 14-én délelőtt 11 óra körül a franciák — nem törődve a meleggel — megkezdték a támadást. Az első támadásuk nem hozta meg a sikert. Ekkor még állta a magyar sereg a támadást. De délután 3 óra után a lovasság megfutamodott — közöttük a Tolna megyeiek is. Ez a megfutamodás az egész arcvonal visszavonását igényelte. A gyalogosok még helytálltak egy ideig, bekerítették őket, s úgy kellett keresztülverekedniük magukat a fran. cia zárógyűrűn:. A gyalogság egy kisebb egysége e harcokban több sikert ért el. Hadifoglyokat szabadított ki, francia foglyokat ejtett. De ez a csata sorsát nem változtatta meg.

Perczel Ádám a megyének küldött jelentésében a többi között a következőket írta:

„Az 1809. június hónapnak 14-i győri ütközet felejthetetlen kárt szerezett a mi ezredünkre. Minek utánna a császári seregek balS'Zárnya megfutamodott és a középtest az ellenség által elszélesztetett volna, a jobbszárny is - amelyen a mi ez- redünk állott — hátrálni paran- csoltatott; báró PászthoryMenyhért, Mária Terézia rendjének vitéze, a mi ezredkapitányunk, engedelmet kért Friemont generálistól az ellenségnek egész ezreddel való megtámadására, de azt az említett generális úr megtagadta'. De amikor a hátrálásban az ezredkapitányi 2. század, melyet Tolnai Festetits János kormányzott, a szabadhegyi országúira érkezett, alkalmatosságot látott vitéz ezredes ■kapitányunk egy bátor rajta- hajtással mindent helyrehozni. Az ellenségnek utolsó gyalog rezervája (tartaléka) rendetlenül fel volt oszolva, és a mi futó gyalogságunkért már kardjával is érte. Nekünk nem volt időnk más mozdulásra’, mint egy serény reá rohanásra. ... A kegyetlen golyóbisok Festetitset érték, ki azon századból néhány vitézekkel a hazáért, mint önkéntes áldozat, elesett: kedvelt ezredes kapitányunkat pedig az örök végzet a veszélyközt számunkra megtartotta.”

A gyalogságnak a győri csatában tanúsított magatartásáról IBenyovszky kapitány írt a megyének. Elmondja, hogy a gyalogság az erőltetett meneteléstől elfáradva érkezett a csata színhelyére, sokan betegek voltak. Amikor a franciát támadás megkezdődött, a. sáncokban eldobálták fegyvereiket, fogságba, estek, vagy megszöktek a csata színhelyéről.

S hogyan esett a.z egyetlen kitüntetés? Miért kapta meg a dunaszentgyörgyi nemes ifjú? A kitüntetésre Perczel Ádám tett javaslatot. Leírta javaslatában, hogy a vízen a franciák ladikokkal akartak teret nyerni. Őket azonban a győri molnárok elfogták,. Kis idő múltán azonban a franciák kihasználva egy kedvező pillanatot!, magukat a molnárok fogságából kiszabadították, és -igyekeztek vissza csa’patukhoz. Ezt látta meg Kolosváry Ferenc, meg nem rettenve az ellenség ágyúzásától, kivont karddal a vízbe ugrott, elérte a ladikot, a kötelénél fogva azt a. partra húzta és a nyolc francia, közlegényt és az óbestert fogollyá tette. A felterjesztés utolsó sorai így hangzanak:

„Minthogy nevezett Kolosváry Ferenc ezen alkalmatossággal vitéz bátor szivüségének annyi jeleit adtai, érdemesnek találjuk ötét Ő Császári Királyi Felségétül kegyesen meg ígért jutalomra, mellynek elnyerésére őtet alázatosan ajánlani bátorkodunk”.

A csata elveszett. A gyalogság a lovasságra, a lovasság a gyalogságra hárította a felelősséget. A csata elvesztésének valódi oka a felkészületlenség volt..

K. BALOG JANOS